Pintér Béla: Az Imádkozó ­–­ Pintér Béla és Társulata, Újpesti Rendezvénytér

„Az ember jó esetben ismeri azt a szeretetet, ahogy mondjuk az anyukáját szereti, a szerelmét vagy éppenséggel a hazáját, de a szeretet legmagasabb, legmagasztosabb minősége az, amit a gyermekünk iránt érzünk.” Gyanakodtam a szórólapon lévő szöveg első mondatát olvasva, hogy ez nem Pintér Béla saját szövege, akkor sem, ha az ő neve van ott zárójelben. És valóban: az egyik szereplőjét, Kádár Gábort (Jankovics Péter) idézi, ő mondja ezt egy igencsak feszült helyzetben Rékának (Fodor Annamária), aki miatt soha nem hagyná el a családját, a feleségét és a kisfiukat, Zolikát (Szabó Zoltán), de azért megcsókolja, ha már ott vannak a Gellért-hegyen, a Sziklakápolna fölötti padnál. Aztán persze elhagyja az asszonyt, amikor kiderül, hogy Réka terhes. Mert nincs más választása, ahogy ezt a hitvesének, Arankának (Messaoudi Emina) oly szemléletesen megfogalmazza.

Pintér így folytatja: „Darabunk hősei között van olyan, aki csak áhítozik erre a szeretetre, olyan is, aki részesül az áldásban, és átélheti, azonban némelyikük átéli, és bizony át is hárítja.”

Mintha Réka lenne az, aki áhítozik erre a szeretetre. Mintha Gábor és Aranka részesülnének áldásban, hisz van egy kisfiuk, és részesül benne Gábor együttesének billentyűse, Oszkár (Takács Géza) és felesége is (akit nem látunk), és mintha Gábor lenne az, aki áthárítja a szeretetet, mert alkalmatlan a családi életre. Mintha, mintha, mintha… A végén abban sem lehetünk biztosak, hogy Gábor és Réka gyereke, Édua, valójában megszületett-e. Mintha nem született volna meg.

Az előadás aznap este kezdődik, ame-lyiken épp ott vagyunk az Újpesti Rendezvénytérben. Mármint Long Réka előadása, Pintér Béla hangja meg is kér minket, fogadjuk őt nagy tapssal. Azzal fogadjuk. Megérdemli, szívhez szólóan beszél. „Én tudom, hogy most nagyon sokan ülnek itt olyanok, akik azt hiszik, hogy sohasem lesz gyermekük, és én azért vagyok itt, hogy elmondjam, de igen, lesz! Meg fog ajándékozni téged a Jóisten egy kisbabával! Higgyél benne úgy, ahogy én hittem! Merj imádkozni érte, úgy, ahogyan én imádkoztam, és meglesz!” Mintha Rékára vonatkozna a darab címe, ami egyébként egy régi német költő, Johann Gottfried Seume versének címe is, s ami talán Beethoven Holdfény-szonátájának első tételét ihlette. Talán, mert az a levél, amiben a nagy zeneszerző erről írt volna, elveszett… Minden bizonytalan, ez is. De Gábor együttesének is van egy ilyen című száma, „viszonylag fiatal emberek viszonylag szép szabadságvágyáról”. Ami biztos, hogy itt szinte mindenki imádkozik. Lelkesen. Imádkozni kell, mondja Oszi Gábornak, aki ezt abszolút el is hiszi, olykor Aranka is emlegeti az Urat. Mária és Viktor országa vagyunk. Hogy aztán tényleges hite van-e itt bárkinek is… Azért inkább Viktor országa ez. Hogy gondolkodik-e még, felnőtt-e itt bárki, hát az kérdés.

Réka Ridegh Szilárd doktor úr kérésének megfelelően elkezdi mesélni a történetét, ez a történet meg is elevenedik, ha nem is Réka, hanem a drámaíró elképzelései szerint: azt is látjuk, amiről Réka inkább hallgatna. Időnként Ridegh doktor is eltáncol előttünk a színpad szélességében, japán álarcot viselve (maszk: Gergely-Farnos Lilla, a díszletet is ő tervezte, a jelmezeket pedig Hornyák Dóra), lélektelenül darálva a vonatkozó nőgyógyászati ismereteket: „A fogamzás esélye harmincöt éves kor felett egyre csökken…”

Jankovics Péter, Messaoudi Emina, Takács Géza és Fodor Annamária (fotó: Mészáros Csaba)

Tizenöt esztendővel ezelőtt Réka beállított egy zenekari próbára, mert azt hitte, Gáborék énekesnőt keresnek. Már nem keresnek, de azért végtelenül udvariasan és előzékenyen meghallgatják. Gábor egy dalát adja elő, aminek átírta a szövegét: egy szerelmi vallomást hallunk – Zolika ekkor már, ha csecsemőként is, de jelen van, ám ez Rékát nem zavarja abban, hogy elindítsa csábítási akcióját. Gábor be is kapja a horgot, sőt arra is kész, hogy Réka terhességéről hallván, elhagyja a családját. Réka ugyan elvetél, de Gábor vele marad és belevágnak a „gyerekprojektbe”.

Innentől kezdve (legalább) két történet van. Az egyik, amit Réka mesél, de változatlanul azt látjuk, ami valójában történt. Gábor és Réka elkezdik a lombikbébi-kezelést, és amikor Réka a negyedik sikertelen beültetés után feladná (mert a Jóisten nem engedi, hogy neki kisbabája legyen), Gábor addig biztatja, amíg meg nem születik Édua. A szüléshez vezető út azonban kicsit göröngyös, amiről megint nem Rékától értesülünk, hanem látjuk. Látjuk és halljuk a heves veszekedést, aminek során Réka először önmagát pofozza meg, aztán nekiugrik Gábornak, aki másnap reggel képtelen a spermanyeréshez szükséges merevedésre, Réka pedig gyakorlatiasan felhív valakit: „Ha most átmennék hozzád, lenne erekciód?”

Amikor Réka hozzánk beszél, tehát aznap este, amikor ott vagyunk, Éduska (Szabó Zoltán) már hároméves: „egyszerűen elmondhatatlan, semmihez nem hason-lítható boldogság.” És ezen a ponton Réka elbúcsúzik tőlünk, de a tényleges előadás nem fejeződik be, ami meglepő, hisz azt vártuk, ha ő kezd, akkor majd ő is zár, mehetünk haza.

De nem, a negyedik negyed még hátra van.

Mielőtt Réka hazaér, Oszkár játszik Éduával, és a játék hevében elszólja magát: „Ne fojtsd meg apádat!” (Érdekes, hogy a kislány nem a mostani gyerekek dalait és filmjeit énekli és nézi, hanem a Vukot és a Hupikék törpikéket.) Gábor kezdettől gyanakszik, hisz emlékszik, ő nem tudott spermát adni. El is ment egy labordiagnosztikai céghez Éduska fogkeféjével meg Oszkáréval, ami nem mellesleg száznegyvenegy ezer forintba került, a diagnózis azonban negatív, mi is bizonytalanságban maradunk. Gábor és Réka rettentően összevesznek, Réka kidobja Gábort, ami könnyű, mert magától is el akar költözni. „Te nyomorult féreg!” – ez lett a hajdani kölcsönös udvariasságból, a hajdani szerelmes szavakból. Édua magára maradtan énekel a Blonde Redhead For he Damaged című számának dallamára: „Éhes vagyok és kicsi vagyok. Elátkozott vagyok és árva.”

A következő jelenet a jövőben játszódik, két évtizeddel később. Látjuk a megöregedett Gábort és Oszkárt, megtudjuk, kivel mi lett, találkozunk Éduával is.

Aztán visszalépünk a jelenbe. Nem a mába, inkább a tegnapba. Rékát halljuk: „Ez volt a negyedik beültetésem, és ez sem sikerült…” És Gábor most nem biztatja, hanem azzal nyugtatja, hogy akkor abbahagyják.

Nem teljesen világos elsőre, mi valóságos és mi nem. Tulajdonképp másodikra sem. Tételezzük fel, hogy Réka a saját előadását elejétől a végéig vizionálta, hisz ha nem lett terhes, Ridegh doktor aligha hívta meg őt az Újpesti Rendezvénytérbe. De kinek a víziója a jövőbeli kép? És egyáltalán, Édua? Valószínűbb, hogy Gáborék nem kísérleteztek tovább, Réka pedig helyet kapott a zenekar tagjai közt. Nem mentek sem Los Angelesbe, sem máshová, maradtak szépen Budapesten. Élnek. És ha más történik a múltban, ma akkor sem lesz jobb, semmivel sem.

Az a látszat, hogy Pintér Béla a harsány Marshal Fifty-Six után íróként visszavonult volna a magánélet, a gyerekvállalás, a gyereknevelés témájához. Joggal juthat eszünkbe több régebbi darabja, A 42. Hét vagy az egyik csúcs, A Sütemények Királynője. De ez a mű is hangsúlyosan most játszódik, mint ez több célzásból, poénból kiderül. A kisfiú beszélni kezd, de a „mama” még „MMA”-nak hangzik. Az apja meg is jegyzi: „Ezek szerint boldogul majd az életben.” A megöregedett Gábornak ismerős Oszkár fiatal barátnője. Nyilván az óriásplakátokról. „Játszom az Elkúrtuk 7-ben.” A darabon végighúzódik Oszkár filmzeneszerzői beilleszkedése a main streambe. Minden nehézség nélkül jut el odáig öregségére, hogy „…ennek a kormánynak köszönhetünk mindent!” (Innen nézve a darab ógörög sorstragédia. Húsz év múlva is ez a kormány lesz?) És a végén az önállóságát, függetlenségét mindezidáig kényesen őrző Gábor is bejelenti: „…az egyik kormánytag felkért bennünket, hogy játsszunk az esküvőjén és… És a dolgok jelenlegi állása szerint két választásunk van. Vagy elvállaljuk, és akkor lehet némi reményünk arra, hogy túl tudjunk élni valahogy ebben az országban. A másik lehetőség, hogy nem vállaljuk el, de akkor viszont egész biztosan nem tudunk fellépni sehol sem…” Ez lett Beethovenből és Chopinből.

Elítéljük? Van hozzá bátorságunk?

S ami ennél fontosabb: nem lesz ebből baja a kormánytagnak?

Oszi, amikor a kormányt dicséri, ezt is mondja: „Hát nézzél már szét, hogy micsoda fejlődés van itt!” Gábor pedig ezt válaszolja: „Ne haragudj, én inkább nem nézek szét, mert mikor legutóbb szétnéztem, úgy éreztem magam, mint az a bizonyos ember, aki »szerte nézett, s nem lelé honját a hazában.«”

A darab díszlete a kétdimenziós Gellért-hegy, tetején a Szabadság-szoborral. Az előadás legszívszorítóbb pillanata, amikor a szobor ledől. De mit tehetne mást? Amit jelképez, nincs sehol.

Azt az értelmezést tévesnek vélném, hogy a rendszer teszi olyanná az embereket, hogy képtelenek felnőttként, felelősséggel élni az életüket. De tény, igen nehéz ott felnőtté válni, felnőttnek maradni, ahol tudatosan igyekeznek a társadalom tagjait kiskorúságban tartani, kiskorúvá tenni. Ahol a középosztály helyett a középszert erősítik. Sőt a csőcseléket.

Jegyezzük fel: a bemutató előtt nem sokkal az amúgy is támogatásra szoruló társulat azzal fordult nézőihez, hogy még ötmillió hiányzik a díszlet költségeiből. Összeadták. Most akkor mi a bajunk? Az abszurd színház virágozhat.

D. Magyari Imre