Vékás Magdolna kiállítása a FUGÁ-ban

Fényképet készíteni sok mindenről lehet, s az elkészült kép azt mutatja, hogy az adott pillanatban a valóságnak az a kiválasztott részlete hogyan néz ki. Vékás Magdolnát sohasem a reális bemutatása foglalkoztatta. Talán azért, mert pályája elején a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum fotósaként dolgozott, majd amikor Kincses Károly Gödöllőn fotótechnikai tábort vezetett, ő is megismerkedett a különleges eljárásokkal. Azóta is szívesen dolgozik merített papírra és másféle képhordozókra. Aztán jöttek az albumin, sópapír, cianotípia, chromotípia technikák, amikkel a jellegzetes Vékás Magdolna-képek készülnek. Lebegő függöny árnyéka, betört ablakrészlet, koszos gyárüvegtáblákon átszűrődő fény, falevél árnyéka többszörözve, házfalak részletei, ahol elmosódottak a függőleges és vízszintes térelemek, aztán közelről és felülről valamiféle reszelő szabályos, sorba rendezett ritmusával, s képcsőrészletek, oldalról, nem lehet tudni az irányt, hogy fölfelé, vagy lefelé vezet rajta az út. Még a konkrét témák is távolba veszőn, miszticizmussal telítettek. Minden olyan megfoghatatlan, sejtelmes. Fotóin különös, néha elfolyó formák, olyan részletek, amelyek valami mögöttes kutatására csábítanak.

Semmi esetre sem a valóság dokumentálása jut eszünkbe e képekről, hanem valamiféle reálison túli. Ilyen volt például a Részletek című munkája, amellyel   elnyerte az Esztergomi Fotográfiai Biennálé fődíját és a Divald Károly-díjat is.

Már majd harminc éve tanít. Az Alternatív Közgazdasági Gimnázium alkotókörét vezeti, de tanára volt a Théba Művészeti Szakközépiskola alkalmazott fotográfus képzésének, jelenleg pedig a Magyar Képzőművészeti Egyetemen a klasszikus fényképészeti eljárásokra tanítja a hallgatókat. A szakma is elismeri munkásságát. Balogh Rudolf-díjas, vagyis megkapta a magyar fotográfia legrangosabb szakmai díját még 2000-ben. Képei számos egyéni és csoportos kiállításon szerepeltek itthon és külföldön. 2022 márciusában ő volt a hónap alkotója a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

Különleges és elvont az a világ, amibe beavat bennünket, de persze nem igaz, hogy a valóság nem foglalkoztatta-foglalkoztatja. Az erdélyi falurombolás elleni tiltakozásul készített sorozatát még a Váci utcai fotó-galériában láthatta a közönség 1989-ben, Mementó címen.

A Magyar Művészeti Akadémia egyéves ösztöndíjának segítségével 2020‒21-ben sikerült az Oltalom Karitatív Egyesület és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség sokoldalú segítőmunkáját – hajléktalan ellátás, iskolák, idősek otthonai stb. – megörökítenie. A szegénységet, a kiszolgáltatottságot és az igyekezetet, amellyel a szegénységen segíteni és a kiszolgáltatottságon oldani lehet. Semmi különös nincs a képeken. Vagy mégis? Osztálytermek paddal, táblával, tornaterem, ahol játszani lehet, az olcsó lécpolcokon szépen sorba rakva gyerekcipők. Az iskolafeljáró lépcsőjén felirat: Halkan beszélj! Bocsánat! Az osztályterem faliszekrényén pedig egy kék köpenyes, varázssipkás manó mutatja a varázsszavakat: elnézést, sajnálom, bocsánat, ne haragudj, légy szíves, köszönöm, szívesen. Az emberi közlekedés alapszavai ezek, amelyek mégis ismeretlenek egy nagyon kegyetlen világban. A fotókon élethelyszínek, amelyek egy szerethetőbb világot ígérnek.

A gyerekek arcán pedig ott a mosoly.

A fotográfus dokumentál most, körül-ményeket, élethelyzeteket azokon a hely-színeken, ahol egy nehéz sorsú. felelős lelki vezető dolgozik. Ő Iványi Gábor lelkész, aki a nehéz sorsokon próbál könnyíteni. Tudja, a lelki vigasz kevés ahhoz, hogy ezek az életek élhetők legyenek. A gyerekeknek iskola kell, hogy értsék a világot, amibe beleszületnek, kell cipő a lábukra, ruha, hogy betakarja testüket, fejük fölé födél. Sokuknak pedig még a legkevesebb sincs. Ellenszélben dolgozik, mert sokan mindent megtesznek azért, hogy fáradozása ne érjen célt. A kormánymédia büszkélkedik, hogy háromezer gyermeknek micsoda támogatást ad – és mi van a többi háromszázezerrel vagy annál is többel?

Dokumentumképek ezek az ittről és a mostról, életekről és körülményekről. Ez a van!

Józsa Ágnes