Akár egy polémia kezdete

Érintettség okán muszáj itt rögtön reagálnom Balázs Zoltánnak, a Maladype Színház alapítójának, vezetőjének egy az előző oldalakon, a vele készült interjúban olvasható felvetésére – ennyi helyzeti előnye csak lehet egy lapszerkesztőnek. :-)

A beszélgetésben a színikritika kérdésköréhez érve Balázs Zoltán elmond egy esetet, amelyből messzemenő következtetésekre jut – az egyszerűség kedvéért idemásolom a reflexióra inspiráló szövegrészt: „A Faust I–II. bemutatóm szünetében egy neves ítészünktől véletlenül ezt a mondatot hallottam: »Basszus, el kell olvasnom a második részt!« Megdöbbentem, mert azt hittem, hogy a kritikusok majd felkészülten érkeznek a Goethe-mű premierjére. Ennek az esetnek a kapcsán tudatosult bennem, hogy bizonyos kritikusképző tanfolyamokon kimondottan arra buzdítják a növendékeket, hogy ne olvassák el a megnézendő előadást inspiráló alapművet, csak engedjék, hogy az esemény szabadon hasson rájuk. Hogyan?! Képzeld el, milyen következményekkel járna, ha rendezőként és tanárként ugyanezt tanácsolnám a színészeimnek vagy a diákjaimnak: ahogy érzitek...”

Töredelmesen be kell vallanom, magam is arra buzdítom a kritikaírás-kurzusaim hallgatóit, hogy ne olvassák el az előadás előtt közvetlenül magát a művet – már ha egyáltalán olyan drámáról van szó, amely előre elolvasható, tehát klasszikus, félklasszikus, publikált kortárs, mert mondjuk egy új Pintér Béla- vagy Mohácsi-előadás szövege előre aligha hozzáférhető, ilyen esetben tehát a probléma fel sem merül.

De nézzük a klasszikusokat! Természetesen az ajánlás nem arról szól, hogy egyáltalán ne olvassák el az adott művet, vagy hogy ne olvassanak darabokat a hallgatók – épp ellenkezőleg, a kritikusi ténykedésre irányultság feltételezi a széles körű olvasottságot, tájékozottságot a világ drámairodalmában, amibe természetesen a magyar is beletartozik.

A Balázs Zoltán által elvárt „felkészülés” az előadásnézésre óhatatlanul beállítódást eredményezhet, egy friss saját olvasatot, elvárásokat, amelyeknek aztán az előadás nem biztos, hogy megfelel, de hát nem is ez a dolga. A kritikus viszont ilyetén mód „felkészülve” abba a hibába eshet, hogy nem az előadást és annak hatását próbálja értelmezni, az abban megjelenő gondolatokra, inspirációkra ráhangolódni, „rácsodálkozni”, hanem a saját olvasatával szembesíteni a látottakat, azt számonkérni. És itt a hatás bizony igen fontos tényező. A kritikus ugyanis befogadó. Ugyan mi másból indulhatna ki, mint a hatásból, abból az élményből, ami a színházban érte (akár pozitív ez, akár negatív, vagy éppen semmilyen)? Mi mást kellene megfejtenie – természetesen szakmailag felkészülten, szakszerűen –, mint hogy mi történt vele abban a néhány órában érzelmileg, intellektuálisan, és hogy miért?

A kritikusnak tehát nem az előadásra kell felkészülnie, hanem a kritika megírására. És itt már igen hasznos lehet utólag elolvasni/újraolvasni a szöveget, ami által gyakorlatilag megelevenedik az ember fejében az előadás, szinte rekonstruálódik. Ilyenkor kiválóan el lehet készíteni azokat a jegyzeteket, amiket előadás közben szerintem nem szerencsés, mert észrevétlenek maradhatnak fontos mozzanatok, nüanszok, rezdülések. Az utólagos újraolvasással az ember „meghallja”, mi változott a szövegben, mi maradt ki stb. És persze sok minden más is elolvasandó, sok mindennek kell utánanézni a kritikaírásra felkészülve, az adott rendezés akár összevethető más interpretációkkal és így tovább, de ha nem „ártatlan” nézői nyitottsággal adja magát oda az ember egy-egy produkciónak, akkor nem az előadásról fog szólni a kritika, hanem az előzetes olvasmányélményekről.

Egy leendő színészt nyilván másra kell felkészíteni, mint egy leendő kritikust. A kettő összehasonlítása súlyos csúsztatás, hiszen a színész (a leendő is) egy a rendezővel közös alkotófolyamat részese, míg a kritikus (a leendő is) mindig magányos abban az értelemben, hogy azt a közösségi élményt, amely a színházban érte, magában kell feldolgoznia, egyedül, a saját érzékenységére, tapasztalataira, tudására hagyatkozva, és azután megosztania az olvasókkal, akik közül lesz, aki látta már az előadást, lesz, aki csak tájékozódni próbál, és talán ott van közöttük néhány alkotó is, aki visszajelzést remél, megerősítést, vagy éppen a várt hatás elmaradásának lehetséges magyarázatát.

Szűcs Katalin Ágnes