K – mint kontroll -Stúdió K

Mielőtt belépnénk a színházterembe, már kontrollálnak bennünket. A kedvesen aggályos-
kodó tanító néninek látszó Nyakó Julitól kimerítő tájékoztatást kapunk a színházi viselkedés normáiról. Vagyis nem egészen mi, a K – mint kontroll alkalmi nézői, hanem inkább mi, a felnőttszínházba igyekvő gyermekek. Bár az is lehet, hogy csupán gyermeknek néznek bennünket. Aztán a színházterembe lépve másfajta kontrollal is szembesülünk. A produkció rendezője és társírója, Hegymegi Máté az első jelenetek egyikében tájékoztat bennünket arról, hogy az előadás elsősorban személyes élményei, másodsorban a társulat személyes élményei, harmadsorban fikciós elemek felhasználásával készült. Elmondja azt is, hogy a „K” éppúgy utal Kafkára, mint Brechtre vagy Kantorra. Nem bíz semmit a véletlenre, kontrollálni kívánja a nézői figyelmet. Az előadást látva aztán gyorsan kialakul bennünk a kép, hogy mindenki kontrollál valakit/valamit – kérdés csak az, milyen értelemben és hogyan. Az önmagunk és mások irányítása, az önkontroll képessége és mindezek elvesztése az a szál, amelyre a játék felfűzi a Hegymegi Máté és Peer Krisztián által írt, váltakozó hosszúságú, egymással hol szorosabban, hol lazábban összefüggő jelenetek sorát. Ezek döntő többsége a színház világában játszódik, vagyis olyan közegben, ahol a kontroll és önkontroll megszerzése, illetve elvesztése mindennapi velejárója az alkotófolyamatnak. A szempont, amelyaből ezt a folyamatot látjuk, a rendezőé. Hegymegi Máté a fent leírt jelenetben mint Hegymegi Máté mutatkozik be, s ha nem is az életrajzi értelemben vett Hegymegi Mátét, de mindenképpen „a rendezőt” játssza. Aki jó munkatársként közre is működik a produkcióban – dobol, füstgépet hoz működésbe –, de elsősorban figyelemmel kíséri a játékot, mimikával és gesztusokkal kommentál, szükség esetén pedig közbe is avatkozik. A rendezőnek ugyanakkor a későbbiekben több alakváltozata is lesz – részben azért, mert egyszerre több rendezőt is láthatunk egyes képekben, részben pedig mert „a rendezőt” is többen játsszák –, de a mindent látó, mindent kontrolláló Hegymegi Máté is folyamatosan jelen van. Az egyes jelenetek címét – ha tetszik, brechtiesen – tábla jelzi, Hegymegi bemutatkozása például „A meztelen rendező monológja” címet viseli. A rendező ugyan nem meztelen, ám a bemutató valamennyi szereplőjéhez hasonlóan sajátosan alulöltözött.

(fotó: Piti Marcell)

Ami nem független a játék fiktív helyszínétől. A szövegbéli színház anyagi lehetőségei ugyanis sajnálatosan szegényes díszlet megépítését teszik lehetővé, így előadásuk a mosdóban játszódik, egy kis méretű kád, két vécécsésze és néhány piszoár között. Hosszas diskurzus is zajlik a szereplők közt arról, vajon milyen darabot lehetne bemutatni ezzel a látványvilággal – öltözetük mindenesetre illeszkedik hozzá. 
A játszók részben frottír fürdőköpenyt viselnek, részben piros fürdőruhákat, amelyekre azonban elegáns, fekete-fehér ruhadarabokat húznak. (Mivel a Stúdió K anyagi helyzete feltehetően nem rózsásabb, mint a darabbeli színházé, feltételez-
hetjük, hogy a sajátosan egyedi látványvilágot a tervező, Fekete Anna képzelete alakította ki, s az ismert fürdőruha-márka gyártója nem ajánlkozott szponzornak.)

Hogy ebben a térben hogyan és milyen klasszikust lehetne eljátszani, arról sejtésem sincs, de a K – mint kontroll-nak a látvány, a szimbólumok és az asszociációk síkján is kiváló kerete. A WC 
a maga fizikai valójában is remek helyszíne azoknak a jeleneteknek, amelyek a rendezők félelmeinek, önmagukkal vívott harcainak és egymással folytatott kakaskodásainak erőteljes és szellemes megfogalmazásai. Ezekben a szünetet tartó rendezők aktuális feladataikról, vállalásaikról és dilemmáikról csevegnek, vitáznak, és a szellemes beszólások mögött megjelenik valamennyiük félelme. Egyfelől egzisztenciális félelem, másfelől művészi dilemma, amely a színház céljával, a rendező feladatával kapcsolatos. Az egyik jelenet a Faszméregetés címet viseli, amelynek konkrét és átvitt értelmét is megvalósulni látjuk, miközben azt is megtudhatjuk, hogy 
a jelentős áldozattal járó pénisznagyobbító műtétek nem a szexen, csak a WC-ben tapasztalható látszaton javítanak, mivel a pénisz csak lógva lesz tőlük nagyobb, aktív állapotban nem – ami igen szellemes metaforája a közönség és a szakma sokféle elvárásait belső meggyőződés híján kielégíteni próbáló alkotói szándék hiábavalóságának. Más irányból, de hasonló kérdést vet fel Thészeusz deszkáról deszkára, sajátos módon megújuló hajója; a valódi újítás dilemmáinak metaforikus meséjévé váló történetet a csupán e jelenet erejéig a színpadi WC-be lépő Fodor Tamás megnyerő természetességgel, mintegy mellékesen mondja el, majd dolga végeztével kisétál, magukra hagyva az értetlenkedve utánanéző kollégákat. De a vécé tökéletes színhelye a legfrappánsabb képek egyikének is, amely Örkény István Tótékjának híres budijelenetét emeli színházi kontextusba. Itt a megcsömörlött vezető színész (Nagypál Gábor) menekül a mellékhelyiségbe, s a minden hájjal megkent rendező (Kaszás Gergő) megy utána, hogy rábeszélje a folytatásra. A komikus hatás fontos összetevője, hogy az eredeti, örkényi szövegből sokat megőrizve adaptálja az emblematikus jelenetet az előadásba, amelytől távolról sem idegen az irodalmi stíl; a profán tárggyal és helyszínnel igen hatásos és szellemes kontrasztot teremt, hogy helyenként a szereplők irodalmi nyelven, sőt versben szólalnak meg (még egy WC-ballada is elhangzik).

A színházi létnek számos privát vonatkozása is van – a további jelenetek zömmel ezeket mutatják meg. A Terápia címet viselő képben, ahol a rendező (Nagypál Gábor) a premiert követő visszajelzések, kritikák fényében vívódik azon, hogy megbukott-e az előadás vagy sem, a kád lényegül át heverővé. De nemcsak a díszletelemek segítségével stilizál a játék; lőni esernyővel lőnek, cumi segítségével szívnak, a kokótól átitatott éjszakák hangulatát a Hegymegi kezelte füstgép teremti meg, a Pallagi Melitta által előadott, csaknem tragédiával végződő folyóátúszásos sztori egyetlen kelléke pedig egy kis akvárium. Ez utóbbi már azon történetek egyike, ahol a társulat tagjai monológok formájában beszélnek félelmekről, szorongásokról, tragédiákról. Ezek személyesebb tárgyúak, következésképpen kivezetnek a színházi világból, s olyan történeteket mondanak el, amelyek az alaptémához (kontroll) szervesen kapcsolódnak, de elvben bármelyikünkkel megeshetnek. Vannak köztük teljesen mindennapinak, realisztikusnak tűnők, de abszurd rémálomnak látszók is; van, amelyik a közelmúltba, s van, amelyik a távoli múltba vezet vissza. Pallagi Melitta köznapi, ám ijesztő részletességgel elmondott története a Tisza csaknem tragédiába forduló, újjászületést hozó átúszásáról szól, ambivalens értelmű csattanóval. Samudovszky Adrián egy olyan egyéjszakás kalandról mesél, amelyben a tradicionális nemi szerepek sajátos módon változnak, cserélődnek fel, Lovas Dániel és Homonnai Katalin monológja múltbeli, az apával, illetve apafigurával kapcsolatos, másképpen nyomasztó emlékeket idéz fel, Nagypál Gábor történetében pedig a katonaságbeli riasztó emlékek folynak bele a színházi magatartásmintákba. E jeleneteknek csak egy része klasszikus monológ, több dramatizált verzió is van köztük – az ezekben megjelenő figurák más jelenetekkel is összekapcsolhatóak (mint a Homonnai-féle történetben megjelenő, Kaszás Gergő által megformált apafigura). 
E monológoknál kivált kitűnik a Stúdió K társulatának hajlékonysága, ahogyan a színesen, változatosan, gyakran a komikus túlzás eszközeivel létrehozott figurák után kifejezetten személyes, a legegyszerűbb színészi eszközökre korlátozott tónusra váltanak.

A színházi és személyes szorongások szimbóluma a játékban egy dinoszaurusz-jelmez. Többféle értelemben is az: az egyik színész, Nyakó Juli találja ki, hogy megfeleljen a rendezői kívánalomnak (a szorongást kell megjelenítenie), ami azonban Hegymegi rendezőből nem elismerést, hanem dühöt vált ki, olyannyira, hogy le is vetetné – amire viszont a színész nem képes. Ennek persze ismét van metaforikus értelme is, mi több, az első pillanatra egy kedves gyerekdarab jelmezének látszó, nem különösebben félelmetes, zöld dínó a későbbiekben többnyire 
akkor kerül elő, amikor az erős (főként rendezői) szorongásra esik a hangsúly. Az utolsó képben aztán Nyakó színésznője sikeresen meg-
szabadul tőle, hogy Hegymegi rendezője magára húzhassa. Hogy ez vállalás kérdése, a szereppel való azonosulás, vagy csupán színjáték, azt eldöntheti a dínó-Hegymegi kontrollja alól immár kikerült néző.

Urbán Balázs