Line Knutzon: Közeleg az idő - Nézőművészeti Kft., Szkéné Színház

Kevés köznapibb van ma már egy disz-funkcionáló családot bemutató történetnél, amely felhánytorgatja egy jelenkori magánéleti állóháború tipikus kapcsolatgyilkoló rohamait. Az ismert kortárs dán drámaíró, Line Knutzon Közeleg az idő című művében mégis egyéni módon fogalmazza meg azt a tragikumot, amellyel szereplői elidegenednek egymástól és önmaguktól. Életük egy légüres burokba szorult bábjáték, amely elvesztette eredőjének értelmét, így történetüknek kiútja sincsen.

Knutzon ezzel a külvilágról leválasztott térérzettel bravúrosan teszi magáévá a XX. századi abszurd színház törekvéseit, miközben mégis egyénit kreál a színpadon. Szereplői – mint Ionesco A kopasz énekesőjének karakterei – nem a lét kiüresedett közhelyeivel küzdenek, míg kimondott szavaik végül szótagokra esve elszakadnak saját jelentésüktől. A dán szerző abszurd világának alakjai hangsúlyozottan a rájuk szabott személyes drámájukban mutatkoznak meg, de jelenlétük saját (rém)álmaikkal elaknásított metaforikus lelkiviláguk és a még megmaradt valódi életterük között tévelyeg. Knutzon egyik írói leleménye, hogy megvonja szereplőitől az elhallgatás kiváltságát, és amikor már csak saját benső labirintusuk monológjait tudják kihangosítani, akkor is párbeszélteti őket. A belső monológok és a külső párbeszédek közötti határátlépések így legtöbbször elmosódnak, emiatt a kimondott gondolatok ellentmondásosnak és abszurdnak tetszenek, annak ellenére, hogy a szereplők „kikényszerítetten” őszinte vallomásaikkal csakis a keresetlenül emberi, belső fájdalmaikat tárják fel. Knutzon hiányosságaik teljében mutatja meg a Közeleg az idő karaktereit, akik végig segítség nélkül, reménytelenül néznek egymásra.

Nem először került színre magyar színpadon az Európa-szerte ismert dán dráma. A magyarországi és a határon túli bemutatókat számolva ez már a hatodik premier. Ez év januárjában a Nézőművészeti Kft. a Szkénében állította színpadra a művet. Kovács Lehel rendezése már a nyitóképben sokatmondóan exponálja a két főszereplő meghasonlottságát. Rebekka, a feleség (Soltész Bözse) miközben otthon horgol, kezdi elfelejteni életének összefüggéseit. Hilbert, a férj (Katona László) épp megkapott egy állást, de az öröm helyett inkább a kihasználtság miatti kétségbeesés keríti hatalmába. Szimbolikus, hogy Hilbert már képtelen „hazaérkezni”. A hagyományos női szereppel küzdő Rebekának kell beengednie abba az otthonukba, melynek pusztulását épp az imént álmodta bele egy tévéműsorba. A nappaliban látható készülék egyébként később is csak benső tartalmakat sugároz, leginkább Rebekka agyhullámait vizualizálja. Talpas Pál videói találóan jelenítik meg a láthatatlan rezdüléseket, amelyek az elhangzott mondatok mentén születnek.

Földeáki Nóra, Nagy Dóra és Katona László (fotó: Mészáros Csaba)

Zöldi Z Gergely díszlete bekeríti a szereplőket, létrehozva ezzel egy köréjük zárt külön teret. A nézőtérről úgy tetszik, mintha egy ajtó nélküli, beépített szekrényekkel körülvett nappaliban ülnénk, melyben csak jelen lenni lehet, a megérkezés és a távozás már kétségesebb. Csak egy csalóka kiutat talál a tekintet: aszimmetrikusan mozdulatlan csendéletet fest a panorámaablak festményszerű kilátása. A kreatívan kigondolt tér segít abban, hogy a cselekményt egyfajta álomszerűség árnyékolja be, melyben a szereplők épp úgy tűnhetnek félelmek, vágyak, kudarcok, álmok által előhívott alakoknak, mint hús-vér jelenlévőknek.

Az író a házastársi csetepatét, melynek témái jól ismertek (munkahelyi problémák, elhanyagolsz engem, mit főztél ma, mi van a gyerekekkel stb.), a szöveg szintjén nem hagyományosan jeleníti meg. Megteremti a vita kommunikációs struktúráját, de az egyes, már előre hallható mondatokat és témákat csereszabatosan kezeli, és látszólag meglepően oda nem passzoló közlésekkel helyettesíti. Nem az a lényeg ugyanis, hogy azért nincs vacsora az asztalon, mert Rebekka egész nap horgolt, vagy azért, mert meglepő módon elfelejtette az ételek nevét. A konfliktus tárgya, hogy az asszony eltávolodott a feleség-szereptől és már nem látja értelmét a szokásos otthoni cselekvéseknek. Annak ellenére, hogy már Hilbert sem tudja magát Rebekka férjeként beazonosítani, egyikük sem képes a megszokott szerepektől eltérő formában létezni: kiüresedő jelenlétükkel tartják fenn összetartozásuk látszatát.

Nem könnyű egy ilyen művel bánni a színpadon, mert a szöveg látszólagos ellentmondásait a lehető leghétköznapibb jelenléttel kell folyamatosan közvetíteni, akkor is, amikor Rebekka és Hilbert az első jelentben még abban is elbizonytalanodnak, hogy van-e gyerekük. Ezek a párbeszéd-fordulatok azonban csak a magány, a kielégítetlen szükségletek, bűntudat, bizalomhiány kifejezésének sajátos írói form

Földeáki Nóra és Kovács Krisztián (fotó: Mészáros Csaba)

ái, amelyek épp szokatlanságukkal hívják fel a figyelmet arra, hogy milyen drasztikus a kapcsolaton belüli elidegenedés.

Katona László mint férj magától értetődő természetességgel hívja fel a figyelmet a figura egzaltáltságára és humorára. Soltész Bözse mély tűnődésbe vesző Rebekkájával valóban megáll az idő. Kettejük konfliktusának energiája azonban jelenetről-jelenetre inkább csak bebizonyosodik, nem feszül egyre jobban. A vendégházaspár férfitagja, John (Kovács Krisztián), Rebekka első férje lelkes horgász, aki a halastavat még mindig arra keresi, amerre az első felesége található. John érthetően megragadott figura, de érzelemvezéreltsége lehetne erőteljesebb, hogy láthatóbbá tegye a Hilberttel versenyző, mindenért bűntudatot érző karaktert. Ingrid (Földeáki Nóra), John felesége érezhetően légies alak, mintha tényleg a szél hozta volna. Drámája – hogy saját életéből is kiszállt – határozottabb hangsúlyt is kaphatna. Nagy Dóra „házasságmegmentésre” szakavatott Odája jelentős energiával csapódik a történetbe. Betölti házvezetőnői szerepét, olyan, mint egy AI fejlesztésű, első humanoid prototípus, aki/ami a kezdeti ezermester lendület után belezavarodik a követhetetlenné vált emberi konfliktusokba.

A darab kulcsfigurája Knuttebarn (Scherer Péter), a Rebekka‒Hilbert páros fiatal-koravén, démonikusan angyali, létező-nem létező, fiú-lány, ijesztően áldozat gyereke. Pont olyan, ahogy a szülei (nem) emlékeznek rá. Ő az egyetlen szereplő, aki átfogó családi koordinátarendszerrel rendelkezik, melyben mindenkinek megvan a hibákkal és erényekkel kijelölt helye. Scherer metszően pontos, jól célzott megszólalásaival el is hiteti, hogy Knuttebarn sokkal jobban ismeri a többieket, mint azok saját magukat. Jelenlétének így érezhető veszélye van, amely nyomasztja a többi szereplőt. Scherer karaktere azonban nem ítéletet oszt, épp ellenkezőleg. Rebekka és Hilbert azonban csak arra képesek, hogy a saját hibáikat elismételjék.

Kovács Lehel rendezése értő odafigyeléssel kezeli a szöveget, de mintha az abszurditás hajtűkanyarjai kissé túlbonyolítanák a megvalósítás íveit. A történet kulcsfontosságú, a magányt líraian érzékeltető vallomás-monológjaitól az abszurditás humoráig határozottabb súlypontokkal kijelölt utat is be lehetett volna járni. Az alapvetően érzékeny színpadi értelmezésnek köszön-hetően azonban Line Knutzon művének életszerepeket értelmező pofonjai így is érezhetőek voltak.

Lénárt Gábor