Jászay Tamás: Színház a másodikon – Szkéné Színház Nonprofit Kft.

 

Jászay Tamás Színház a másodikon – Ötvenen a Szkéné 50 évéről című interjúkötetének fehér, vastag, sima tapintású, kemény borítója is jelzi, hogy fontos tartalmat rejt (a könyvet Korolovszky Anna tervezte). Egy befogadószínházról, a független, alternatív színjátszás fellegváráról, a Szkénéről, annak ötven évéről szól. Arról a színházról, színházi formáról, amely Magyarországon – Jászay Tamás megfogalmazásában – „az őt szülő kort évtizedekkel megelőzte”, s működése során a különböző előadóművészeti ágakhoz köthető műfajok sokaságát kínálta közönségének. „A Szkéné egy olyan kulturális piac, ahol rendkívül izgalmas, nem felülről diktált találkozások zajlanak” – definiálja Fodor Tamás később.

 

 

Jászay Tamás, a szakértő kritikus krónikás bevallottan nem kívánt igazságot tenni a személyes megnyilatkozások közt: „az emlékezőnek joga van úgy emlékezni, ahogy tud és akar” – fogalmaz terjedelmes, az olvasók tájékozódását segítő bevezető tanulmányában. 2008-ban már jelent meg egy hasonló témájú kiadvány a Szkénéről,¹ amelyben 19 interjú is található, ennek ellenére ez az újabb kötet hiánypótló a színháztörténeti szakmunkák között. Az időutazás egyben a korszakalkotó jelentőségű, ám mégis méltatlanul „aluldokumentált” Szkéné Színház történetébe vezeti be az érdeklődőt.

 

Wiegmann Alfréd (fotók: Éder Vera)

 

Regős János

 

Az első és sokáig egyetlen magyarországi független befogadószínház „félmúltja” rajzolódik elénk a kezdetektől úgy, ahogyan ötven ember látta és megélte, akik hosszabb vagy rövidebb ideig kapcsolódtak a Szkénéhez, és életüknek, személyiségüknek, alkotóművészi létüknek ez kitörölhetetlen részévé vált. 50 interjú – 50 megszólított, illetve 50+1, hiszen van egy plusz szöveg is, Ménes Ágnes A Teremtésit! című publikációja is szerepel a kötetben, szorosan kapcsolódva az ezt megelőző Éri Péter-interjúhoz és a Szkéné életszagú történelméhez. Csáki Judit kötetszerkesztő munkája nyomán az interjúk alanyai tulajdonképpen egymással társalognak. Jászay Tamás maga így fogalmaz: „az ötven interjú, ha akarom, ha nem, folyamatosan beszélget egymással”. A szövegek sorrendje nem kronologikus, nem rögzítésük ideje, hanem a köztük lévő kapcsolatok, utalások szerint következnek. A tájékozódást megkönnyíti a tipográfia,

 

Somogyi István

 

Pintér Béla

 

Enyedi Éva

 


a kéthasábos szövegekben hiperhivatkozásként is értelmezhető, zöld színnel szedett nevek a kötetben szereplő további interjúalanyokra utalnak. (Az interjúk egyébként hétről hétre kerültek föl a színház honlapjára, még a kötet megjelenése előtt.) Érdekes kísérlet úgy szemezgetni a beszélgetések között, hogy a kiemelt nevekre figyelemmel lapozgat az ember előre‒hátra.

Az interjúalanyok listáját Csóka Tímea állította össze, véglegessé Jászay Tamás tette és az a tény, hogy a kijelöltek vállalják-e a meg-nyilatkozást. Akik készek voltak beszélgetni, „daliás időkről” meséltek. Annak számára is izgalmas kaland a személyes, közvetlen társalgásokat olvasni, akik amúgy nem járatosak a független befogadószínházak történetében. A feltett kérdésekből érezhető, hogy az interjúkat készítő „kritikus, szerkesztő, kurátor, egyetemi oktató” – miként a kötet hátsó borítóján olvasható Jászay Tamásról – a hazai független, alternatív színház avatott ismerője. Biztosan mozog a Szkénében megfordult/megforduló társulatok, művészek, kortárs drámaírók és színházi háttérmunkások, jelentősebb előadások világában. A laikus olvasónak azonban az interjúk között mazsolázgatva nehezebbnek bizonyulhat a Szkéné-puzzle kirakása.

 

Scherer Péter

 

Mucsi Zoltán

 

A könyv elején található tartalomjegyzéket böngészve a prekoncepcióra lehetőséget adó címek beszédesek. Ezek az interjúalanyok leglényegesebb gondolatait emelik ki, mellettük pedig nevük szerepel. Valamennyi megszólalóról Éder Vera készített nagyon kifejező, a dokumentarista jelleget erősítő fekete-fehér portrékat, melyek ellenpontjai a színesen kontúrosodó Szkéné-világnak. Arról, hogy pontosan kik a beszélgetők, a 202. oldalon lévő Ki kicsoda a Szkénében? rövid összefoglalói tájékoztatnak. Azonban a megszólalók egyike sem skatulyázható be egyetlen meghatározott foglalkozás vagy tevékenység szerint, a kötet olvasása közben egyértelművé válik Jászay kijelentésének jogossága: „a Szkéné […] születésétől fogva tiltakozott minden vegytiszta besorolás ellen”. Az egyes fellépő csoportok közti átjárás, egymás projektjeinek figyelemmel kísérése volt a hely egyik legfontosabb sajátossága. „A családias hangulat az egész Szkénét jellemezte” – fogalmazott Feuer Yvette. Nemcsak színház, összművészeti tér volt ez, hanem élettel teli, lüktető, talán ma már elképzelhetetlen közösséget jelentett azoknak, akik történetének részesei lehettek hosszabb vagy rövidebb időre. Schilling Árpád így látta: „Baráti közösség és szakmaiság kettőse jellemezte ezt a létet.” Itt megmutatkozhattak olyan alkotók és csapatok is, akik akkor máshol nem kaptak erre lehetőséget. A mindenkori rezidens társulatok mellett (a 80-as években az Arvisura Színházi Társaság, majd később a Pintér Béla és Társulata, napjainkban pedig a Forte) alkotóműhelyek jöttek és mentek, nőttek ki egymásból. Olyan, ma már nem létező vagy mára méltatlanul elfeledett kísérletezők köthetőek a Szkénéhez, mint a Felhőfi-Kiss László alapította Utolsó Vonal Színházi Érdektömörülés vagy a Schilling Árpád nevével fémjelzett Krétakör. Nagy József „Szkipe” táncművész-koreográfusra a Pekingi kacsa 1986-os Szkéné-beli előadása után figyelt fel a világ. Itt lépett fel a KFT együttes a nyolcvanas években, a Muzsikás együttes, Cseh Tamás, Földes László „Hobo”, illetve Bozsik Yvette, M. Kecskés András…

 

Felhőfi-Kiss László

 

Takács Katalin

 

Szikszai Rémusz

 

Nánay István, a hazai színházi kritika-írás nagymestere nem véletlenül mondta a vele készült beszélgetésben: „ha valami érdekeset akartam látni, a Szkénére mentem”, majd később: „Szomorú, hogy mindannak, ami a Szkénében történt, rendkívül gyér volt a kritikai visszhangja: a hivatalos kritika nem tekintette terepének, ami ott történt.” Ez a hangsúlyozottan nem monografikus igénnyel készült kötet ezt a hatalmas, évtizedes adósságot is törleszteni látszik.

Végül is miben áll a Szkéné Színház rendkívülisége? Az interjúk alapján három pilléren nyugszik. Az első maga a sajátos tér, a helyszín. A Műegyetem második emeletén elhelyezkedő 10x14 méteres stúdiószínpad, „a rugalmas tér”, amely a 2011-es átépítés után némiképp megváltozott – meséli Armuth Miklós egyetemi docens, okleveles építőmérnök, aki részt vett a munkálatokban. Ekkor tűnt el Máriási Iván Kozmosz című gobelinje, amely háttere volt az előadások előtti-utáni, akár hajnalig tartó beszélgetéseknek, s amelyet például Takács Kati színművész is említ: „Ültünk a kép tövében a bőrfotelekben, és a Pista [Somogyi István] által felvetett mély, filozofikus témákról folyt a beszélgetés”. Ennek helyén ma panorámakilátás nyílik a Dunára. Horváth Csaba rendkívül plasztikus leírásában: „A Szkéné rendkívül inspiratív tér, aminek az arányai jelentősen eltérnek a standard kőszínházi, de más, szabályos színpadokétól is. A tizenkét méter széles színpad olyan hatást kelt, mintha egy színes, szélesvásznú filmet néznénk. Jobb oldalon ott az a csodás boltív, amivel már többször játszottunk. Balról meg az ablakok, a kilátás a Dunára.”

A második pillért természetesen, azok a társulatok jelentik, amelyek tartalommal töltötték meg estéről estére a színpadot. A Somogyi István alapította Tanulmány Színház, amely 1990-től az Arvisura Színházi Társaság nevet viselte, a Picaro Művészeti Produkciós Műhely, az Utolsó Vonal Színházi Érdektömörülés, a Női Vonal, melyben többek közt Szalontay Tünde és Láng Annamária is dolgoztak, vagy a mára már élő legendává vált M. Kecskés András által 1978-ban alapított Corpus Pantomim Együttes és a Szkénéből indult Pintér Béla és Társulata, a Narratíva Kollektíva, vagy napjainkban a Horváth Csaba vezette Forte Társulat, a 2011-ben Szikszai Rémusz alapította Vádli Alkalmi Színházi Társulat, a Nézőművészeti Kft. a Szkénéhez több szállal kötődő Scherer Péterrel és Mucsi Zoltánnal. A vidéki stúdiószínházak is kaptak megmutatkozási lehetőséget itt, így a kaposváriak vagy a szolnokiak. Ascher Tamás az Ó, azok a szép napok! 1983-as Szkéné-beli vendégjátéka kapcsán idézi fel: „Regős János kezdeményezte a vidéki színházak meghívását. Pogány Judit volt Winnie, a háttérben néma férjként felváltva Jordán Tamás és Lukáts Andor. A szövegközpontú darab Pogány révén a testbeszéd ezer jelével élt: nem különböztünk nagyon más szkénés előadásoktól.” Az eltört korsó című Tarnóczi Jakab rendezte előadása pedig a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházból érkezett a Szkéné színpadára.

 

Horváth Csaba

 

Tana-Kovács Ágnes

 

A beszélgetések révén felidéződnek az itt bemutatott emblematikus előadások is: 1970. március 21-én Weöres Sándor Theomachiájával nyitott a színház (Szkéné Társulat), aztán az Arvisura Társulat Magyar Elektrája, az Utolsó Vonal Piroskája, a Pintér Béla-bemutatók (többek közt a Parasztopera és a Szutyok), A Mester és Margarita a Tanulmány Színháztól, a Vádli I. Erzsébete az élő legenda Fodor Tamással vagy a Stúdió K. Woyzeckje mindenképp említést érdemel, ahogyan a napjainkban folyamatosan műsoron lévő A nagy füzet is Horváth Csaba rendezésében, vagy Székely Csaba Bánya-trilógiája Csizmadia Tibor rendezésében.

A kötetben 29 archív fekete-fehér előadásfotó található, a régebbiek a BME archívumából kerültek ide, ám érdemes lett volna feltüntetni nemcsak az előadások címét és a szerzők, társulatok nevét, hanem a képeken látható színművészekét is a képaláírásokban. A fotók egyike által egy plakátkiállításba is betekinthetünk, Korolovszky Annáéba. A grafikus plakáttervezővel készült interjú azért is érdekes, mert   bepillantást nyújt a plakáttervezés alkotói folyamatába, ami elválaszthatatlan a színpadi alkotómunkától, hiszen a plakát tervezőjének jól kell ismernie és értenie magát az előadást, valamint arra is figyelni, hogy a plakát híven tükrözze az előadóhely arculatát is..

A harmadik pillér pedig már a kezdetektől a Szkéné Színház nemzetközi tevékenysége, mely hozzájárult ahhoz, hogy a magyar színházi kultúra – beleértve természetesen a tánc- és mozgásszínházat is – újradefiniálhassa magát és továbbfejlődhessen. Ezt a célt szolgálta a Regős Pál által életre hívott nemzetközi pantomimtalálkozóból kifejlődött Mozgásszínházak Nemzetközi Találkozója (IMMT), amelyet 1979 és 2003 között évente-kétévente rendeztek meg, valamint az IDMC, a Nemzetközi Tánc és Mozgásközpont nyári workshopjai, amelyeket 1985-től 20 éven át szerveztek, s amelyek emléke így él Péterfy Boriban: „a nemzetközi fesztiválokat vagy a nyári mozgás workshopokat ki nem hagytam volna”. Regős János a nemzetközi találkozók legjelentősebb fellépőit idézi fel: „olyan csapatok jöttek, mint az Odin, a Shushaku and Dormu, a Bread & Puppet, a vasfüggönyön innen Boleslav Polivka a Divadlo na Provázkuval, Oleg Zsukovszkij a Devero Színházzal, az akkori lengyel avantgard színház legjobbjai. […] Élő kapcsolatok születtek, a fellépő csapatok pedig kezdtek másokat ajánlani.” Fuch Lívia szerint: „Ekkor robbant az igazi bomba, a Szkénében megrendezett Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozók (IMMT) sora. […] Az IMMT-ken a határtalanság élménye volt a leginkább meghatározó: az, hogy nincs különbség színház, tánc, mozgás és képzőművészet között.” Ascher Tamás szerint „A Szkéné akkor lett fontos hely, amikor a Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozók elkezdődtek Regős Pál szervezésében. Ott álltunk sorba Barba és mások produkcióira. Itt láttam először előadást Tompa Gábortól is.” Pintér Béla véleménye is a fentieket erősíti: „A Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozókra (IMMT) már a vasfüggöny lehullása előtt a legnevesebb nemzetközi csoportok jöttek el misszióból.” Lippai Andrea táncművész például a nyári workshopok egyikén ismerkedett meg a flamencóval. A ma már a műfaj „első számú magyarországi képviselője és művelője” (Jászay Tamás) így emlékszik ezekre az eseményekre: „Olyan sokat kaptunk, hogy utána ebből élt az ember a következő év workshopjáig.”

A Szkéné indulásától napjainkig három jelentős korszakon át ível az alkalmi kísérletezők és még ma is létező csoportok története: az alapító Keleti István és Wiegmann Alfréd nevével fémjelzett kezdeti időszakot a Regős János vezette hőskor követte 1979-től 2010-ig – ekkor kezdődött a színház életének újabb, máig tartó fejezete Németh Ádám ügyvezető igazgató és Tana-Kovács Ágnes művészeti vezető irányításával. A változást mindig újfajta szemlélet szükségessége hozta, a legutóbbi kényszerű váltást a kiszámítható működéshez szükséges állandóság és a(z anyagi) stabilitás hiánya eredményezte. Már nem lehetett a Szkénét azonosítani pusztán a hellyel, az életben maradáshoz kevés volt az, hogy legyen a Szkéné az a színház, ahol – Regős János szavaival élve „mindenki jól érzi magát és létrehozhatja, ami benne munkál”. Németh Ádám ügyvezető igazgató ekképpen foglalja össze a lényeget: „2010-ben a Szkéné nem tudott működési támogatásért pályázni, így egy, még Regős János által kilobbizott Soros-támogatástól eltekintve nem rendelkeztünk semmilyen forrással. […] a kétezertízes évekre gyökeresen megváltozott a hazai független színházi struktúra, és ma már világos, hogy a Szkéné más formában egyszerűen nem lett volna életképes.” (Figyelemre méltó, hogy a befogadószínházak másik bázisa, a MU Színház is nagyjából ekkor kényszerült hasonló jellegű váltásra.)

Az interjúkötet 2022-es megjelenése óta a független színházak finanszírozása végletesen megváltozott. Nemcsak a Szkéné, hanem a lassan „tiltott” kategóriába sorolt alternatív-független bélyeggel ellátott műhelyek sora lehetetlenült el. A Szkéné mint befogadószínház küzdelmes, az interjúkból erőteljes kontúrokkal kirajzolódó története nem egyedi, s a Szkéné mint játszóhely fontossága más hangsúlyokkal még inkább felerősödik majd a jövőben. Az is egyértelmű üzenete a kötetnek, hogy „a kőszínházak és az alternatívok között feszülő komoly szakadék”, melyet Feuer Yvette is megemlít, még ma is tátong, holott a két formának erősítenie kellene egymást, ahogyan láthatóan erősíti is azon művészek esetében, akik mindkettőben dolgoztak vagy dolgoznak, hiszen ezek szimbiózisa eredményezhetne minőségi áttörést, új formanyelvet a színházban.

A Fodor Tamással készült beszélgetés zárja a kötetet, ebből kiemelt gondolattal zárom én is a recenziót: „A Szkéné […] olyan professzionálisan működő inkubátorház, amely egyszerre kísérleti színház, innovációs műhely és művészeti látványpékség.”

 

Ódor Klára

JEGYZETEK

¹ Regős János‒Regős Pál: Szkéné Színház 1968‒2008, Műegyetemi, Budapest, 2008