Gábos Katalin: Szerelmeskönyv - Sík Kiadó
Elfriede Jelinek: Egy sportdarab - Ab Ovo
Najmányi László: Downtown Blues Halász Péter emlékére - Nyitott Könyvmûhely Kiadó
Bulgakovot és Kardos G. Györgyöt - az országhatárokon kívül is - egy világ választja el. Ami viszont közös, mindketten letették az irodalom asztalára a maguk színházi regényét. Tágabban értelmezve persze színházi regény Péchy Blanka Jászai-életrajza és Spiró György Ikszekje is. Mostanában a véletlen hozta, vagy a karácsony - egyszerre nemcsak több, de többféle színházi regény is került a piacra, és az én ágyam szélére is. Ezekben a színészhősöket megvilágító, kulisszakutató, pályákat elemző művekben közös, hogy a szó műfaji értelmében egyik sem regény. Inkább csak elolvasás után, friss emlékeinkben változik azzá, amikor a felsorakoztatott tények, elregélt évek, színháztörténeti mozzanatok egymásra kopírozódva tudatunkban mégiscsak életregénnyé szerveződnek.
Egy mai történet a tizenkilencedik századból
Nem címe, csak sokatmondó alcíme ez az Alexander Brody műhelyéből - és a családi fiókokból - kikerült, szabálytalan Hunyady Margit- monográfiának. A kötet hőséről - mostanáig - méltatlanul keveset tudott még a hazai színházszerető közönség is. Életrajzának évszámaiból (1854-1906) következik, hogy napjainkban egyetlen néző sem dicsekedhetik azzal, valaha is látta színpadon Hunyady Margitot. Vele kapcsolatos élményünk - ha van egyáltalán - inkább irodalmi, mint színházi. Már csak azért is, mert szerelme, rövid időre társa, gyermekének apja köztudottan Bródy Sándor volt. A gyerek, akit az ünnepelt színésznő, a kor konvencióival dacolva, egyedül vállalt, egyedül nevelt fel, a másik Sándor, ugyancsak ismert és elismert alakja a magyar prózának. Kedvelt novellistaként, sikeres színpadi szerzőként lépett sorsa terheit sebzetten viselő híres apja nyomdokába, de élete végéig édesanyja nevét viselte, így lett Hunyady Sándor.
A kötetet szerkesztő, író, közreadó Alexander Brodynak - aki szokatlan szerénységgel fel sem tünteti saját nevét a címlapon - nem őse, "csak" rokona volt Hunyady Margit. Akire viszont joggal lehetett büszke, hiszen a kolozsvári színház fénykorának szoborszépségű, legendás drámai színésznője, később az induló pesti Vígszínház köztiszteletben álló hősnője, a színpadtól ellopott szabadidejében a tollat is mesterien forgatta. Sem szeretőjének, sem fiának nem lett irodalmi versenytársa, de az is becsülendő teljesítménynek számít, hogy nem csak az íróasztalnak írt. A korabeli lapokban (sokszor Bródyval egy számban) jelentek meg versei, novellái, álnéven benyújtott darabja is eljutott a bemutatóig. Éveken át, kedvtelésből és pénzkereset céljából, franciából is fordított. De legizgalmasabb műve alighanem az élete lehetett.
Az életút, amit bejárt, nemcsak a kor köznapi gyakorlatától tért el, de nem hajazott a megszokott nevelődési vagy akár karrierregényeinek hősnőiére sem. Ha van Hunyady Margit életének példamutató tanulsága, az mindenekelőtt a kortársakét meghaladó asszonyi bátorsága. Mert a tehetség akkoriban sem volt elég: eltökéltség és merészség kellett ahhoz, hogy a nagykállói szolgabíró féltett, tizenhét éves lánya elhagyja a meleg, biztonságot nyújtó családi fészket, hogy színésznő lehessen. Az már a tehetségének köszönhető, hogy a pályával kapcsolatos álmai viszonylag hamar teljesednek. De a neheze még ezután következik, amikor Erdélyszerte ünnepelt drámai hősnőként emelt fővel vállalja nem csak a közismerten bohém pesti firkász, a zsidó Bródy utóbb jövőtlenné lett szerelmét, majd kapcsolatuk gyümölcsét is. De ami még jellemzőbb a heroina magatartást civilben is vállaló színésznőre, hogy fiából nem lett fizetett dadáknál nevelkedő, titkolt szerelemgyerek. A pályatársainál műveltebb, értelmiségi ambíciókkal megvert-megáldott színésznő minden tőle telhetőt, meleg otthont, jó nevelést megad a gyereknek, előteremti számára a szükséges könyveket és drága nyelvtanárokat is, legfeljebb csak önmagával, a gyermeknevelésre fordítható idővel kellett néhanap takarékoskodnia. A színészgyerek életének meghatározó élménye, hogy édesanyja otthon Shakespeare-szerepet tanul, Madách Évájára készül, csillogó jelmezt varrogat magának, de az is, hogy tizenkét évesen váratlanul - apja születik. Ez az esemény is hozzájárul ahhoz, hogy később önmagát égő szemű, sötéten lobogó tekintetű zsidó ősök és halovány, kifinomult szellemű művészlelkek keveredéséből született "kapucinernek" tekintse, akit az isten is, a sors is írónak teremtett.
A kötet cselekményét a közölt mozaikok, szépirodalmi részletek, cikkek, anekdoták, levelek alkotják. Ez az oka, hogy bár regénynek mondtam az imént, akár helyesbíthetném is a műfajtalan mű besorolását - antológiára. Amelynek szerzői között - Hunyady Margit mellett - kiemelt szerepet tölt be Bródy Sándor, a család regényét prózai albumban megörökítő Hunyady Sándor, és a színésznő nagy tekintélyű barátnője, Jászai Mari is. A közlésre válogatott leveleknek, a Családi album portrévá teljesedő fejezeteinek, de még a korabeli sajtószemléknek is része van abban, hogy ne csak egy varázslatos színésznőt, Jászai pályatársát, de Varsányi Irén és Bajor Gizi elődjét, egy színházi korszakot és szellemiséget is megismerhessünk. A filmre kívánkozó történet epizódfigurái közül Margit hódolója és kérője, gróf Teleki Sándor a legkülönösebb, a rendezőként és direktorként egyformán sokra tartott Ditrói Mór a legjelentősebb.
A szövegek mellé értékes ráadásnak számít a kötet gazdag képanyaga. Alexander Brody és a könyvet tervező képszerkesztő, Hübner Teodóra érdeme, hogy a portrék, színházi fotók, a facsimilében közölt szövegek ezúttal nem pusztán az illusztráció funkcióját töltik be. A látvány és az olvasmány együtt alkotja a dokumentumnak és ajándéknak egyaránt értékes kötetet. (Lapozgatás közben arra kellett gondolnom, milyen kár, hogy a tegnapi jeles könyvcsináló és könyvművész, Szántó Tibor már nem örülhet az Ulpiusház ünneplőbe öltöztetett kiadványának!)
|
Mindebből persze nem következik, hogy a hűséges rokont, Amerikában szerzett javait hazai mecenatúrára is fordító jeles üzletembert azon nyomban kiváló íróvá is üthetnénk. Az egyes fejezetek meghökkentő és nem feltétlenül a tartalomhoz illő aforizmakeretéhez néha például nem ártana egy minden rejtélyt nyitó kulcs. Más esetekben az egyes témák és passzusok közötti átmenet didaktikus zökkenői árulják el, hogy Brodynak nem a szépírás az elsődleges erénye. Amiben vitathatatlanul jeleskedik, az inkább az összegyűjtött és örökölt forrásanyag kezelése, válogatása és szerkesztése. (Ebben nyilván része lehet a szerkesztőként megnevezett újságíró kollégának, Hovanyecz Lászlónak is.)
Ritka az a színészkönyv, amelyik a szakmabeliek minden csoportjának - sztárnak, statisztának, kritikusnak és rendezőnek - a figyelmére egyaránt érdemes, de ugyanakkor a civileknek - tanárnak, tűzoltónak, szatócsnak - is élvezetes olvasmány. Köszönet érte a közreadóknak és a hagyatékot megőrző famíliának!
Színésznő - anyaszerepben
Kirobbanóan tehetséges, mellesleg sikeres drámai színésznő barátnőm - nem mellékesen direktorfeleség - mesélte el hajdan, hogy hatéves kisfiának első tanító nénije mennyire zavartan kavargatta kávéját az előírás szerinti legelső családlátogatáson. Míg végül kinyögte, hogy tulajdonképpen már nem is aktuális, amiért bejelentkezett. Ő ugyanis a gyerek anyakönyvi bejegyzései alapján arra gondolt, vajon nem kell-e esetleg állami gondozásba venni egy vidéki színésznő kisfiát. De az anyuka személye, modora, a barátságos környezet és az övénél bizonyára elegánsabb lakás hamar rácáfolt az aggodalmára...
Azóta persze társadalmunk színésznőképe is megváltozott. De azért ma is szokatlan jelenség, hogy egy fiatal színésznőt három kisgyerek szólítson anyukának. Gábos Katalin, a most megjelent Szerelmeskönyv szerzője szerencsés kivétel. De valójában ő sem egészen az: a könyvből kiderül, hogy ő is pályájával fizetett az anyaság öröméért.
A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház negyedszázados jubileumára kiadott, szép kiállítású füzetben, az alapító és örökös tagok, igazgatók névsora után a leghosszabb lista az elmúlt negyedszázad színlapjai alapján készült. Azokról, akik a Móricz Zsigmond Színház világot jelentő deszkáin szerepeltek. Miközben az ember kapkodja a fejét, hogy nemcsak Benkő Gyula, Bregyán Péter, de Csoma Judit, Feleki Sári és Gaál Erzsébet is "nyíregyháziak", Gábos Katalinnál félbehagyom a névsort. Hiszen ő a most olvasott Szerelmeskönyv közvetlen stílusban megnyilatkozó anyuka szerzője, akire egy véletlen folytán figyeltem fel. Csak a kötet fülszövegéből értesültem róla, hogy két évig művészettörténetet tanult, amikor villámcsapás gyanánt hasított bele a felismerés, hogy színésznő akar lenni. "Azután 14 esztendőt töltöttem Nyíregyházán színész-státusban" - írja -, amíg a gyerekek érkezése után a civil életben anyaszerepre váltott. A feltételek ehhez a lehető legszerencsésebben alakultak. Szerelmes férj, kellemes otthon, autó, elektromos bébiőr és időnként hadra fogható nagymama. Ámde a váltás ettől még váltás maradt. És nem hiszem (el), hogy egy szakmai karrier előtt álló ifjú művésznő ne fizette volna meg lélekben - akár kilókban és ráncokban is - az önként, örömmel meghozott áldozat árát.
Bevallom, nem igazán emlékszem rá, hogy valaha láttam volna színpadon Gábos Katalint. De arról meggyőzött, hogy a civil anyaszerep - amelynek előkészületeiről, premierjeiről, a háromszoros sikeres felújításról beszámol - remekül megy neki. Nemcsak sikeres, de (ha hinni lehet a szívvel és humorral fogalmazott beszámolónak) boldog is. Bebizonyosodik, hogy a kötet hőse és szerzője tud élni és örülni is. Átéli a többgyerekes anyuka hétköznapi gondjait, a néha fárasztó nyafogást és az ijesztő influenzát is, a mindennapok örökké ismétlődő, popsikenőcsszagú, kisszerű tennivalóit, de közben maradéktalanul élvezi a sors által neki juttatott szerelmet és szeretetet is. Szeme sem rebben, ha ragaszkodó gyermekei rosszallóan dicsérik, amikor "színésznősre öltözik", pedig ők az "anyukás arcát" tartják a legszebbnek.
Gábos Katalin közvetlen, nyelvi ötletekkel is gazdagított humora időnként Janikovszky Éváéra emlékeztet. Még abban is, hogy a külvilág felfedezett fonákságain kívül szeretni való öniróniával leplezi le saját rémületét, ügyetlenkedését is.
Annak, hogy a gyerekszoba falai között játszódó story-sorozat helyet kapott a színházi széljegyzetek között, valójában egyetlen oka, hogy Gábos Katalin saját házasságának, anyaságának civil helyzeteit is a színésznő szemével látja. Hiszen Szerb Antal Utas és holdvilágának színpadi változatát próbálja, amikor terhessége bizonysággá válik. Már egy éve birkózik örömmel vállalt anyaszerepével, amikor az újabb, veszélyeztetett jövevény kedvéért le kell mondania A vágy villamosának Stelllájáról. Apuka, a kötet többnyire nagy Ő-vel emlegetett, háttérből melegítő főalakja jellegzetes színészférj, aki úgy él, ahogy Kata szeretett volna. Folyton próbál, premierje van, ha kell, más szerepébe is beugrik, a társulattal utazik, miközben feleségének - a gyerekszoba örömein kívül - nem sok marad. De ezt legalább a szerző egyes szám első személyben, hitelesen, pátosz nélkül, humorosan és a kötetnek majdnem a végéig igazán élvezetesen meséli el. Valójában az elbeszélés a végén sem lesz rosszabb, nem válik hígabbá a lazán szerkesztett, néha kicsit ötletszerűen sorjázó story-füzér, mégis idővel némi hiányérzetünk támad. A hibátlan nekifutás után most már dobbantást, ugrást, súlyosabb konfliktust, vagy legalább új fordulatot is várnánk a szerzőtől. Ezzel azonban Gábos Katalin sajnos adós marad. (És ezért még a gyermekei készítette bűbájos illusztrációk sem kárpótolnak.) A férj fogalmazza meg, de a feleség is azt érzi: minden rendben van. Igazságtalan lenne Karenina Anna igazságával fejbe verni egy elsőkötetes színésznőt. De Tolsztojnak, sajnos, igaza van: a boldog házasságoknak - úgy látszik - azóta sincs története. Vagy ha igen, akkor azért lényegesen mélyebbre kellene ásni...
Változatok az agresszióra - Tandori Dezső fordításában
Elfriede Jelinek még nem volt Nobeldíjas író, amikor az 1997/98-as évadban bemutatták Egy sportdarab című színpadi kollázsát a bécsi Burgtheaterben. Az ősbemutatót a szerző színházi botrányainak a híre előzte meg. Nem csak a bulvársajtó csemegézett azon, hogy már első színre került darabjának grazi ősbemutatóján sem volt hajlandó meghajolni, hogy Böll-díjas íróként is azt hangsúlyozta, száműzöttnek érzi magát saját hazájában. Tehetségét senki nem vitatta, de az osztrák közélet állapotát és szellemiségét bíráló műveivel és nyilatkozataival, még igazi sikereit megelőzve kivívta a kompromisszumképtelen szerző rangját. 1997 azonban már a befogadás éve volt. Az Egy sportdarabot teljességgel szokatlan módon két - egy rövidebb és egy hosszabb - változatban, kirobbanó sikerrel játszották. Pedig mottója és lényege újfent provokálta a közvéleményt. A sportról szólva, a modern életben egyre nagyobb egészségmegőrző szerepet is betöltő mozgás, a nemzeti büszkeséget tápláló megméretés helyett a szenvedélyek elfajulását kárhoztatja, amikor lényegében a gyilkossággal azonosította és megbélyegezte a versenyt. Művében nem érvekkel, inkább indulattal, valóságos és kitalált, szélsőséges példákkal bizonyította a sport lélekrabló és uniformizáló hatását, az általa kifejlesztett agresszió politikai és lélektani következményeit. A színpadon az egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek füzére Einar Schleef szuverén rendezői produkciójaként teljesedett színházzá.
Őszintén szólva, nem csodálkoztam, hogy hajdani Futbóliánk színházai - Puskás Ferenc hazájában - nem rohantak a darab bemutatásával. De most, az Ab Ovo kiadásában megjelent szövegkönyv maszszív és szuggesztív próza. Befogadását nem könnyíti lélegzetelállító látvány, sem hatásosan működtetett kórus vagy fegyelmezetten begyakorolt koreográfia. De valójában még drámát sem kínál érvelése elfogadtatása érdekében a szerző. Viszont kéretlenül és kegyetlenül ránk zúdítja gondolatait és indulatait. Az áradó litániaként hömpölygő szöveg csak alkalmanként, időnként tagolódik - a látószög és az érvelésmód váltakoztatása révén - polémiává. Képzeletünk még a megidézett szereplők testi megjelenítésére, alkatára, hangerejére sem támaszkodhat. A szerző, aki ezúttal maga is szereplője, kommentátora és választott közvádlójaként részese is az Egy Sportdarabnak, lehengerlő, már-már agresszív következetességgel kívánja meggyőzni az olvasót arról, hogy a sport nem más, mint a háború modern formája. Kegyetlen párviadalok és még veszedelmesebb csoportmérkőzések sorozata. Olyan küzdelem, amelyben nemcsak az ellenfél tölti be az ellenség szerepét, de a fiát a sport háborújába kergető, becsvágyó anya is. Az élet csataterén a test legyőzésére fordított energiáknak akadnak ugyan bajnokai, de jóval nagyobb számban jelennek meg az áldozatai. Mert a tömegből kiemelkedni vágyók a verejtéken túl, többnyire vérrel fizetik meg a győzelem árát. Az egyén büszkén hirdetheti, hogy "Holnapra hős leszek, vagy épp már nem leszek", a tömegember még nála is esélytelenebb. A gondolkodás fegyverétől megfosztott, manipulált egyedek a teljesítmény hajszolása által egyfelől a győzelem reményét, másfelől önmagukat is elveszítik, és a vég nem a felemelkedést, hanem az embertelenség rutinná válását hozza. A vesztesek mellett a győzteseket is fenyegeti a médiakoporsó.
Ha nem kurta jegyzetet, hanem tanulmányt írnék, kísérletet tehetnék arra, hogy láttassam, mint variálja Jelinek időben és térben a múlt és a jelen, a mitológia és a politika síkjait. Elektra keserve hogyan kötődik, illetve nem kötődik a közelmúlt balkáni mészárszékének poklához. Az igazság az, hogy a tartalmában ellentmondásos, szerkezetében heterogén szöveg magyarul is zavarba ejtő, pedig Tandori Dezső varázslatos fordítása megkönnyíti, és meg is olajozza a csikorgó szerkezetet, megszépíti számunkra az olvasás óráit. Tandori nyelve, amikor éppen "fantáziájának fátyla lebben", emelkedetten költői, de a köznapi fogalmak torlódásakor frivolan merész és meghökkentően leleményes. Tucatszámra teremti a soha nem látott-hallott szószörnyetegeket és szótündéreket, miközben a súlyos tartalmak közlésére hivatott, ám a publicisztikai gépezetek által elhasználódott mondatokat belső rímekkel varázsolja játékossá. Mondjuk, a kéjbambulás bűvöletében pőrére vetkőzteti a kéjlényeket és a dumatusa hímeket, kineveti a vén sónyaló, kecstelen kecskét, de nem nyugtat meg, éppen ellenkezőleg. Hiszen a következő passzusban már az éjt nappallá, de akár napalmmá alakító erőkkel szembesít. A csődörök és a csődőrök megkülönböztetése, az igekötők hatalmának kifigurázása és a vulgáris kifejezések megszelídítését szolgáló kicsinyítő formák használata gyengébb szövegben akár modoros is lehet. De Tandori olyan fölényes biztonsággal halad, kanyarog és táncol a nyelv útvesztőiben, hogy alig győzzük követni. A szövegkörnyezetből kirívó, önálló létre érdemes aforizmákban evidenciák ösztönöznek töprengésre, és még azt is felfedezésnek érezzük, hogy a háborúban a társ bajjal, a baj társsal jár. Ám még mielőtt ebben elmélyednénk, állapodjunk meg abban, hogy a siker társát a Sportdarab esetében egyértelműen Tandori Dezsőnek hívják.
Halász Péter emléke és kora
Lehet, hogy Halász Pétert a búcsúja, a saját maga rendezte felravatalozás és temetési szertartás hozta Pesten divatba? Hogy akik többet fitymálták, mint dicsérték, esetleg távolból mérsékelten tisztelték, most a médiaszenzációnak köszönhetően szívükbe zárták, csak azért, mert meg merte tenni azt, amire titkon mindannyian áhítozunk? Előre bekasszírozta az őt megillető elismerést és a hódolat neki szánt virágait és szóvirágait. Mi több, a ravatalon nyújtózkodva kihallgatta a halhatatlanságot ígérő búcsúztatókat és a tiszteletére komponált szeretet-szertartást.
De hát ne legyünk rosszmájúak: a Halász Péterről szóló kötet szerzője, Najmányi László életében is szolidáris művésztársa és közeli barátja, vagy ahogy ő maga fogalmaz: értő közönsége volt Halásznak és színházának. Erről tanúskodik a párhuzamos életrajzként is olvasható, Halász Péter emlékére szerkesztett és kiadott Downtown Blues.
|
Az emlékezés és az elemzés kettős jegyében összegyűjtött kordokumentumnak a kronológiát már-már hanyagoló írott "idő-foszlányai" nem töltik be - és nem is tölthetik - egy hiányzó monográfia szerepét, de előleget és ízelítőt adnak belőle. Najmányinak is kiindulópontja és visszatérő gondolata, hogy Halásznak egész élete színház volt, mint ahogy színházzá lett a halála is. Következtetése azonban, hogy t.i. Halász Péter után nem lehet úgy meghalni, mint azelőtt, enyhén szólva - túlzott. Ugyanannyira, mint az életmű elragadtatott minősítésére alapozott besorolás, Halász művészetének elhelyezése a magyar színház történetében. Ez persze kettőjük szellemi, baráti kapcsolatából, a magát a közönségbe soroló szövetséges elfogultságából és a születő Halász-mítoszból is következik. Némi túlzást érzek ott és akkor is, amikor Najmányinak a hetvenes éveket megjelenítő korképe, könyörtelen kritikájában, leleplező szenvedélyében az ötvenes éveket idézi. (Ez lehet persze generációs élmény és különbség is: akik a kemény diktatúra korszakát nem élték meg, nehezebben tolerálták az elnyomás kifinomultabb formáit is, mert kevésbé érzékenyek a különbségre...) Más természetű, de hasonlóképpen személyes jellegű a másik véleménykülönbség is. Nem tagadom, hogy én mint Paál István színházának egykori lelkes nézője, híve, sehogy sem értem, és nem is helyeslem a szerzőnek saját "megélhetési díszlettervezői" múltjától való elhatárolódását. Éppen ellenkezőleg: máig sajnálom, hogy Najmányi nem folytatta saját tevékenységének ezt a sikeres és a magyar színház átalakulása szempontjából elhanyagolhatatlanul fontos, elsősorban a vizualitás szempontjából nyereséget jelentő útját. De hát a téma ebben a kötetben mégsem elsősorban Najmányi, hanem inkább Halász tevékenysége. Erről kétségtelenül sokat - bár nem minden mozzanatáról eleget - olvastunk az utóbbi időben. (Legutóbb a Criticai Lapok izgalmas összeállításában.) Najmányi majdnem folyamatosan és több helyszínen szerzett tapasztalata, elfogultságai ellenére is mértékadó véleménye mindenképpen gazdagítja ismereteinket. De sok mindennel adósunk marad. Kíváncsivá tesz például Halász egykori, Katona-beli újságszínházára és ennek amerikai változatára, de ehhez az kellett volna, hogy polemizáljon még a vállalkozás illúziójával is, és ha szükséges, belemenjen a közönség csalódásához vezető politikai és lélektani okok elemzésébe. A Városi színházi vállalkozás reménytelensége is megért volna egy misét, legalább azért, hogy világossá váljék, nem csak a kedvezőtlen (külső) körülmények buktatták meg a két nagyszerű művész - Jeles András és Halász Péter - kezdeményezését. Tágabban értelmezve az ezzel kapcsolatos problémákat, ideje lenne megvitatni, miért nem lehet megelégedni a színházban egy szűk, fanatikus rajongó tábor jelenlétével, kedvező reakcióival, és miért nem lehet a jelen művészeteként létező színházban megkerülni a legnehezebb feladatot, a szélesebb kortársi közönség megnyerését. Ebben a vonatkozásban egyébként is érdemes lett volna mélyebben elemezni, szigorúbban bírálni Halászék mindenkor igényes, de nem eléggé nézővonzó, gyakran egyenetlen színvonalú teljesítményét.
Najmányi forrásértékű kötete elsősorban a híveknek és rajongóknak szól. De haszonnal forgathatják mindazok, akiket egyszerűen érdekel, izgat a Halász-mítosz és a Halász-rejtély. Számukra különösen fontos, értékes az emlékeket pótló vagy felelevenítésüket szolgáló gazdag képanyag.
FÖLDES ANNA
