Ulpius-ház Könyvkiadó

Gyönyörû könyv. Hogy az ember választ-e könyvet, vagy a kötet olvasót, nem tudom. Máraival egyetértve az utóbbira voksolnék. A Hunyady Margitról szóló képeskönyv szerényen, hivalkodás nélkül, ám határozottan hívja fel magára a figyelmet. Egy ma divatos, neonfénytõl fuldokló, kívül-belül rózsaszínben játszó, puhafedelû könyvecskékkel kitömött könyvpalotában bóklásztam, amikor észrevettem. Lehetetlenség volt szó nélkül elmenni mellette.

Ennek a könyvnek tartása van. Szürke-arany gerincével arisztokratikus félrevonultsággal, a rangon aluli társaság miatt kissé értetlenül, tekintélyt parancsolóan trónolt a sok bohó lektűr között. A borítón látható nemes arcél, a szomorúságot és határozottságot egyszerre sugalló, távolba révedő tekintet, meg az első olvasásra enyhén szenzációhajhásznak tűnő alcím mind azért kiáltott, hogy kinyissam. (Az alcímről még egy megjegyzést: Egy mai történet a tizenkilencedik századból - így, lassacskán, betűvel, nem kapkodós számokkal kiírva. Csekélység, ám mindent elmond a folytatásról.)

Akkor sem csalódtam, amikor belelapoztam. Bárki bármit mond, igenis fontos, hogyan néz ki egy könyv. Hogy milyen érzés kézbe venni: ne legyen se túlméretezett, se miniatűr, hanem az olvasáshoz épp ideális. Végigsimítani egy lapját, megszagolni, a fény felé tartva a papír színét vizsgálni, megbizonyosodni arról, hogy jófajta papírra nyomtatták. Megfigyelni, milyenek a laptükrök, milyen a szedés és a tördelés. Attól (is) olvasmányos egy könyv, ha tipográfiája nem fárasztja a szemet. Mint jelen kötetnél, ahol a szellősen szedett sorok békebeli nosztalgiát, nyugodt ráérősséget sugallnak. A korabeli fotográfiák, rajzok és plakátok magától értetődő természetességgel simulnak a szövegbe. Nem szükségből vagy kényszer hatása alatt beékelt oktatórajzok, hanem megannyi alkalom a csöndes mélázásra, a képen látható, rég elporladt alakok ma már aligha feltárható szándékainak, érzéseinek találgatására.

Forma és tartalom a Hunyady Margitemlékkötet esetében nem csupán kiegészítik egymást. Ennek az élettörténetnek az elmeséléséhez, aprólékos rekonstrukciójához ez a külső dukál. Az a gondosság és odafigyelés, ami a külcsínben megmutatkozik, sokszorosan visszaköszön a tartalomban. Néhány életrajzi tény elősorolása szükségesnek tetszik: Hunyady Margitot (1854-1906) kora egyik legnagyobb színésznőjeként emlegették. "Csupán" az egyikként, hiszen Hunyadynak kortársa volt Jászai Mari és Blaha Lujza. A rossz emlékezőtehetségű utókor előbbit gyorsan elfeledte, utóbbi kettőnek legalább a nevét élteti - egyelőre. Hunyady Margit több volt, mint színésznő: sikeres színdarabíró, neves fordító, több periodikában hatásos írásokkal jelentkező publicista. A róla szóló kötetet Alexander Brody állította öszsze, az ő összekötő szövegei teszik teljessé a sajátos dokumentumgyűjteményt. Őt idézem: "Hunyady Margit nagybátyám, Hunyady Sándor édesanyja volt. Nem ismertem, nem is volt vérrokonom, így teljesen elfogulatlanul írhatnék róla. De ez mégis lehetetlen számomra. Hiszen fia, Hunyady Sándor, kedvenc nagybátyám, oly sokszor beszélt és írt édesanyjáról; anynyira hasonlított rá lényében, viselkedésében, hogy nekem mindig úgy tűnt, mintha én is ismertem volna." Aki áttanulmányozza e kötetet, maga is így érezhet. Brody és lelkiismeretes munkatársai, a hagyatékot gondozó Kurta Zsuzsanna, valamint a kötetet szerkesztőként jegyző Hovanyecz László a nehezebb utat választották. Életrajzi regény helyett míves fotóalbumot adnak közre. Fordított fényképgyűjtemény ez, ahol a szövegek helyettesítik a képeket, s a mára elfeledett mesterek műtermében készült fotók változnak tömör képaláírásokká. A kötet közreadói tisztában látszanak lenni vele, hogy lehetetlenség teljes biográfiát közreadni. Nemcsak a számtalan hiányzó dokumentum miatt, hanem azért is, mert kár lenne minden titkot felfedni Hunyady Margit alakja körül. Az anyjáért rajongó Hunyady Sándor 1940-ben cenzúrázva tette közzé Jászai Marinak édesanyjához írott magánleveleit. A kötetben már teljességükben olvasható szövegek sérthették a Jászai-kultusz ápolóit, ennek tudható be a tapintat. (Zárójelbe kívánkozik feltételezésem: tán e kötet szerkesztői is szépítettek olykorolykor Hunyady Margit történetén. Félreértés ne essék, korántsem gyanúsítom őket, s hibaként sem rónám fel, ha így tettek volna. Általam fikcionált eljárásuk tökéletesen illeszkedne a kötet menetébe, felépítésébe.) Mintha egy a padlás mélyéről előkerült régi varródoboz tartalmát rendezgették volna. Fakult képek, gondosan kivágott és precízen összehajtogatott újságcikkek, nagynevű teátrumok rég elfeledett előadásainak plakátjai sorakoznak egymás után szemet kápráztató rendetlenségben. Nem is igényli az olvasó a szigorúbb rendet: emlékkönyv, fotóalbum, lapozgatásra termett kötet vagy egy álom sokszínű tartalmát tilos ábécérendbe szedni.

A csapongásnak mégis van valamiféle iránya. A végig háttérbe húzódó szerkesztők korképet rajzolnak. Nem teljeset, azt kár keresni. Nem kell erőszakot tenniük a tizenkilencedik századi történeten, hogy valóban maivá legyen. Elegendő ahhoz annyi, hogy a megfelelő históriákat válogassák össze. A naiv és ártatlan gyermekkorról, ami ennek ellenére mégsem szűkölködött az éleslátásban. Megkapó, majd megrázóan intim hangvételű történeteket Miria néniről, azaz Jászai Mariról, aki barátnőjének panaszolja, hogy "csinos himnemű compagnont" óhajtana itáliai utazásához. Hunyady Margit egyestés kalandjáról az operett műfajával, amikor kényszerűségből Ganymedet kellett alakítania "kurta görög tunikában". Arról, hogyan vélekedett Hunyady "Blahánéról", a nemzet csalogányáról. Kell-e nagyobb elismerés e szavaknál? "...köszönöm neked istenem, hogy ezzel az asszonnyal egy korban élek!"

A könyv attól remek olvasmány, hogy vállaltan nem törekszik teljességre. Színeket, ízeket, mindenekelőtt hangulatokat villant fel egy egyre ritkábban emlegetett korból. Nem mellesleg meggyőz arról, hogy van teendőnk a boldog békeidők történeteivel. Ott van Hunyady Margit írása a direktorról, aki szerint a tragikus hősnők kora lejárt, a "drámázásnak" mindörökké vége. "Látványosság, trikó, slendriánság! Ez kell a közönségnek." Vagy említhetem az ítészeket, akik már akkor is többre tartották a tragédiát, mint a könnyű műfajt. Vagy a "Nagyasszony", Jászai kegyetlen nyilatkozata kollégáiról: "Hogy óvakodnak a tragédiáktól! Hát én bizony nem lármázok. Várok. Szeretem apró féreg-társaimat." Újabb döbbenet: a napjaink színházát előrevetítő Jászai Mari, aki idős korában Lear királyt kíván játszani. A rövid anekdota Márkus Emíliáról, a színésznőről, aki - Hunyady Sándor szavaival - "jóformán még Déryné idejében kezdte, az ekhósszekértől és a gyertyával világított játékszíntől eljutott a hangosfilm korába". Bródy Sándor szabatos véleménye a hamis színészetről: "Műfogat lehet tétetni, de műszívet és műszemet nem!"

Nagyritkán az utókor feledékenységét nem kárhoztatni, hanem dicsérni kell. Ha hálásabb lett volna a történelmi emlékezet, akkor ez a rendkívüli kötet nem születhetett volna meg.

JÁSZAY TAMÁS