Molnár Ferenc 1909-ben írt legendás darabja ideális helyre érkezett a Bárkán: az Orczy-kert csücskében, Üllõi úti vagányok garázdahelyén, valódi városszélen járunk. A darabban megörökített egykori Liget a mai Orczy-kert párja is lehetne. Talán nem véletlen, hogy Telihay Péter rendezése is leginkább a térrel próbálja meghatározni, "képbe helyezni" magát, és kihasználja a teljesen lecsupaszított Vívóterem fekete falainak, csõrendszerének, tároló egységeinek sivárságát, világvégi atmoszféráját. A mûsorfüzetben olvasható interjúban a rendezõ saját panelélményeire utal, ezt szerette volna valamiképpen visszaidézni: "Nagyon erõs emlék bennem a panellét reménytelensége, az üresség élménye, a teljes érzelmi, biológiai és értelmi szedáltság."

Érdekes, és ezzel a rendezői szándékkal ellentétes nézői élmény, hogy nem feltétlenül panellakókra gondol az ember a leszűkített Vívóteremben, sarokba szorítva, inkább a Józsefváros és a szomszédos Ferencváros egymásba érő gangos házaira, ahol a lecsószag mindig a szomszéd orráig hatol, és nyoma sincs kényelemnek, emberi léptéknek, a lakók egymás szájába érnek, viszont még látják egymást, nem úgy, mint a szeparált panelokban. Még lehet élénk viszonyuk, indulatuk egymással, és ezeket az indulatokat vaskosan ki is teszik a világ elé - Molnár finom, szellemes, drámai nyelvén. Menczel Róbert díszlettervező tehát leszűkíti a Vívótermet, a nézőteret a bejáratnak háttal fordítja és szinte a falhoz tolja. Az épület "alapfelszerelésén" kívül alig kerül be más elem a térbe. Kedves ötlet a falra aggatott, piros ligeti pad, de például a mennyország jelenetben belógatott giccses karácsonyi girlandok már kevéssé szervülnek az előadásba, illetve átvitt értelemben a levegőben lóg a rablási jelenet is, amit a nézőtér háta mögötti pallón vagy inkább páston bonyolítanak.

A játékteret alapvetően a lépcsők tagolják, illetve ezeket használja túl a rendezés. Kis dobogóval megsegített lépcső vezet középen hátra, az öltözőkhöz, jobbra pincelejárat látszik, balra szintén kis emelvény, illetve egy szűk létra, amin a felső szintre lehet jutni, ahova jobbról is vezet egy nyaktörő csigalépcső. A színészek számolatlanul járnak le s fel ezeken a lépcsőkön - sajátos dinamikát teremtve. Mintha a falon rohangálnának. Ajtók nyílnak és csapódnak - olaszos temperamentummal. Sajnos mozgás és szöveg nem alkot rendszert az előadásban, nem rezonálnak a szöveg zeneiségére a különös térben kavargó színészek. Alig hallani ki a szapora lépések zajából (a Vívóterem visszhangossága miatt is) az elhangzó szöveget. A várakozás ellenére a magyar színpadokon megszokott kisrealista színészi létezést látjuk az előadásban, noha számos lehetőség nyílna arra, hogy a tér egyedi perspektívájával kapcsolatba kerüljenek a játékosok, vagy még inkább kihasználják annak nyugtalan architektúráját. Túlságosan is nyugalmasan zajlik az előadás - az ideges ajtóbevágások ellenére is.

Szorcsik Krisztina, Nagypál Gábor és Mezei Kinga

Liliom (Széles László) a nézők háta mögül érkezik, felékszerezett vidéki jampiként, derékban szűkített farmerszerelésben és hasított bőr csizmában, nagyjából a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekből. A kort nem lehet meghatározni pontosan. A többi jelmez (tervező: Zeke Edit) is ezekből az évekből való, vegyesen. Kivétel a mennyország-jelenet, ahol fehér öltönyt és tányérsapkát viselnek a szereplők. Liliom története tehát divatos retró hangulatba kerül anélkül, hogy valódi közeget alkotnának az élénk színű jelmezek. Az egyes ruhadarabok összefüggéstelen jelek maradnak, különösen Liliom ancúgja, ami teljesen takarja is a színész testét, bezárja, alig enged mozgást, önmegmutatást. Egyetlen alkalommal jön Liliom ujjatlan, szakadt frakkban és csillogó flitteres cilinderrel, amikor kilép Muskátné (Varjú Olga) műintézetéből. A rendező egyedül ezen a ponton demonstrálja viszonyát a hagyományosnak nevezhető Liliom- képhez. Kellemesen ízléstelen zöld flittereket látunk, egy letűnt világ hordalékát. Hasonlóan kilóg a jelmezvilágból a két szemtelenül pink, szív alakú, műanyag szemüveg, amit Julika és Marika visel az első jelenetben. És szemléletében idetartozik még a groteszk fali pad is, kár, hogy egyedül hagyták.

A Liliom-bemutatók nagy kérdése mindig, hogy mitől tud vonzó (avagy taszító) lenni Liliom. Miért lehet méltó a Julika kitartó szerelmére, és miért jut el a tragikus öngyilkosságig a nyegle hintáslegény. Láthattuk a Vígszínházban, Thalheimer rendezésében (Thalia Theater, Hamburg) nem is olyan régen, hogy Liliomot akár állatias alaknak, öregedő kéjencnek is lehet ábrázolni. Schilling Árpád bohócarcú anti- Liliomot képzelt el (Krétakör Színház, 2003), míg Lukáts Andor a ligeti mítoszt idézte meg (Színház- és Filmművészeti Egyetem, 2003). Széles Lászlóról nehéz volna megmondani, hogy milyen. Ilyen is, meg olyan is, de a sokféleség nem koncepciózus, inkább rapszodikus. Ráadásul Széles érthetetlen okból vidékiesen próbál beszélni, szövegmondásában helyenként szabolcsias ízeket is érezni. Sokat hadar és motyog szándékosan. Első megjelenésekor végigfogdossa a lányokat, szexuális jelzéseket enged meg magának, majd erről teljesen elfeledkezik, inkább a szenvedő Liliom kerül előtérbe. Alakítása mozaikszerű, elomló, nehéz megragadni a jellegét, így a körülötte kerengő nőknek is nehéz viszonyítási pontot találniuk. Egyedül a mennyország-jelenetben tűnik el a felvett, álkönnyed Liliom-hang, és szólal meg "saját" hangon Széles László. Lehet persze, hogy éppen ez a megfoghatatlan, csinált Liliom a szándék, a maszatolás, a mozaikosság. Lehet, de mégsem működőképes: a darab erős, stabil formája leveti magáról a bizonytalan konstrukciót.

A legstabilabb "konstrukció" a Bárkán Szorcsik Kriszta Marikája. Az előadás szövetéből kiugró, magában álló alakítás, amit az is lehetővé tesz, hogy éppen Marika az, aki önállóan működik a darabban, kevéssé függ másoktól, szegény Hugót (Nagypál Gábor) is csak vonszolja maga után. Szorcsik ezt még fel is nagyítja, és formátumot kölcsönöz Marikának. Játéka pontos, kidolgozott, "megkoreografált". Nem szöszmötöl, erős gesztusokkal dolgozik, és testének minden rezdülésével a figurát szolgálja. Nehéz a dolga viszont Mezei Kingának, hiszen Julikát leginkább a Liliomhoz fűződő viszonya határozza meg. Ha éppen ez a kettős bizonytalan, akkor bizonytalan Julika figurája is. Mezei Kinga egyszerű, sallangmentes, kevés szavú Julit formál, aki némán tűri a megaláztatásokat. Nem szól, csak rója a lépcsőket. Pasztell ruháiban szinte beolvad a környezetébe. Áttetszősége ebben az előadásban a vége felől érthető meg valamelyest: hiszen itt Julika nem egyszerűen elbúcsúztatja a semmirekellő Liliomot, hanem angyalként "kiröpteti"az Orczy-kertbe, szinte fel is menti a bűnei alól.

Telihay Péter is a Babarczy László által még Kaposváron alkalmazott dramaturgiai csavart használja: az eredeti kronológiát megbontva a végére helyezi Liliom halálát. De nem azért, hogy lerántsa a földre a történetet, sőt, inkább ezzel emeli el, hiszen szinte kihagyja Liliom haldoklását, mintha a ligeti vagány csak átlépne egy másik világba, miközben Lajkó Félix hegedűje szól fájdalmasan. Magasztosnak szánt a pillanat, amit azonban úgy nehéz átélni, hogy éppen a főszereplőről derült ki a legkevesebb az előadásban. Mennybe megy, még mielőtt megtudnánk róla, hogy ki is volt. Ahogyan a tér sok kitérőt, rejtekutat, kibúvót kínál, éppen úgy kerüli el Telihay, hogy formát adjon a darabnak, hogy bármit is határozottan állítson Liliomról.

SŐREGI MELINDA