Ha valami szerencse folytán a Felkelõ Nap országába vetõdne a színházrajongó, haszonnal forgathatja a 2005-ben kiadott, elõadásfotókkal és egyéb, maszkokat, mozdulatokat, ruhadarabokat magyarázó képekkel, ábrákkal gazdagon illusztrált A Guide to the Japanese Stage címû könyvecskét.

A tradicionális műfajokról (kabuki, bunraku, no, kjógen) szóló fejezetek hasonló felépítésűek. A történeti áttekintést követi egy rövid bevezetés a darabok típusaiba és struktúrájába, majd a színésztípusokról és a darabokban előforduló állandó figurák jellemzőiről esik szó. Eligazítanak a szerzők jelmezt, arcfestést, parókákat, kellékeket, mozgást és testhelyzeteket illetően, megmagyarázzák jelentésüket, listázzák a legfontosabb hangutánzó és hangfestő szavakat. Segítséget adnak abban is, hogyan nézzük az előadásokat, mire figyeljünk, majd néhány népszerű, gyakran játszott darab szinopszisát adják.

Mintegy ötven oldal foglalja össze a kortárs japán színház jellemzőit egy rövid "ki kicsodában" (drámaírók, színészek, rendezők) és "mi micsodában" (színházi mozgalmak, csoportosulások, produkciós vállalatok). A Shakespeare-játszás külön alfejezetet kap. A zsebkönyv legnagyobb erénye praktikussága. A nemzeti színházak nézőterei, helyárai, az egyéb teátrumok elérhetőségei és megközelíthetősége, az angol nyelven elérhető japán színházi DVD-k felsorolása jó szolgálatot tehetnek a (szak)turistáknak. Ha pedig valakinek esetleg az jutna eszébe, hogy e-mailt írjon Ninagawa Yukiónak, vagy felhívja Noda Hidekit, elég csak a 279. oldalra lapozni a szükséges elérhetőségekért.

Ronald Cavaye - Paul Griffith - Akihiko Senda: A Guide to the Japanese Stage: From Traditional to Cutting Edge; Kodansha International

Nehezen megtalált szavak Bolond szavak - két kjógen vígjáték Az Ókura Színház vendégjátéka a Magyar Színházban

Japánnal kapcsolatban, talán mert olyan messze van, szinte csak sztereotípiákban gondolkodunk. Szusi, szaké, kimonó, gésa, high tech, manga, anime, szumó - körülbelül ezek ugranak be elsőre. Ha színház, akkor pedig a négy tradicionális műfaj formáit jelenti. De ezekről is könyvből szerzett ismereteink vannak, mert nem túl gyakran ejtik útba Magyarországot, a hagyományos és kortárs japán színházművészet egyáltalán nem jut el hozzánk.

Ókuráék, mert így hívják a nagyobbik kjógeniskolát/-dinasztiát, közép-kelet-európai turnéjuk keretében jöttek el Budapestre, Debrecenbe és Pécsre. Valószínűleg azt gondolták, nemhogy sztereotípiáink, de semmiféle előzetes ismereteink nincsenek Japánról. Ezért szépen kivetítették, hol is található a szigetország, továbbá felhívták a figyelmet arra, ne keverjük össze Kínával vagy Koreával, mert más a három ország hagyományos viselete, és egész más nyelvet beszélnek. Azért jó volt, hogy ezt tisztázták.

Az előadás első néhány percében a nézők egy része az artikuláción, a hanglejtésen kuncogott. Idegen a nyelv, amit tetéznek az előírásos, stilizált gesztusok. Tökéletesen levehetetlen, min kellene éppen nevetnünk, fogalmunk sincs a humor forrásáról, avatatlan fülnek felismerhetetlenek a hangutánzó és hangfestő szavak. A hagyomány és a koreográfia ismerete, a komplex színházi nyelv ismerete nélkül megítélhetetlen, hogy ez a két előadás "jó" volt-e, a színészek milyen szakmai tudással rendelkeznek, milyen teljesítményt nyújtottak. A történetek (Birkózás egy szúnyoggal és Éneklés fekve) több száz évesek, a földesúr és szolgája, Taró kadzsa jelleme pontosan előírt, a kialakult játékstílus, beszédmód és mozdulatrendszer kifinomult, szigorúan rögzített.

Kicsit olyan az előadás, mint egy műtárgy. Elmerülhetünk a kimonó mintájának egy-egy részletében, az anyag esésében, a fura testtartásban, a járásban. Csodálhatjuk a cseléd, a desi fegyelmezettségét és alázatát, ahogyan azonnal felugrik, ha ráncolódik a ruha, ám ha nem kapnánk színlapot, vagy a tolmács nem mondaná el a két történet szinopszisát, hogy mit fogunk látni, valószínűleg minden kapaszkodótól elesnénk. Így beazonosítható, ki a szolga és ki a földesúr. (A szúnyog felismerésében segít a maszk.) Elmondják, hogy egy háromszög alak lejárása színhelyváltást jelent, de az, hogy éppen hol is tartunk a cselekményben, nem mindig világos. A szakirodalom szerint szellemes kjógendialógusokból semmit nem értünk. A legnagyobb derültséget az előadást követő legyezőhasználati, állathang- és állatmozgás-utánzó bemutató váltotta ki. A legnagyobb tapsot az a színész kapta, aki magasra húzott térddel felugorva hangtalanul érkezett a földre.

A színpadot a japán színházi hagyományt követve vászon zárja le, rajta festett fenyő. Ezen ülnek az istenek, és nézik az előadást. Remélhetőleg jól szórakoztak.

PAPP TÍMEA