Vajon ezek a filmek elkészültek volna, ha nincs a kerek évforduló, ha nincs az elkülönített támogatási keret, ha nem lehetett volna szinte bizonyosra venni a pályázat pozitív megítélését?

A kérdések valószínűleg előrevetítik a recenzens szomorú hiányérzetét a művekkel kapcsolatban. Mintha az alkotóknak nem sok gondolati-érzelmi közük volna a feldolgozott anyaghoz, nem érződik a személyes érdekeltség, a közlésvágy feszítő ereje, az erős belső meggyőződés, hogy ezt a történetet így még senki nem mondta el, és éppen ezáltal sikerülne átlépni a magánérdekűség szűk körét, és valami hosszabb távon is érvényeset közvetíteni. Őszintén szólva, a premiereket megelőző hónapokban, a forgatásokról szóló kis riportok idején sem érzékeltem a leendő nézők izgatott várakozását, a "társadalmi megrendelést", és ehhez képest kellemesen lepett meg a filmek fogadtatása. Közömbös hétköznapokon, utánjátszó mozikban csaknem telt házas vetítéseken láttam e filmeket, és tapasztaltam, hogy megérintették a közönséget. (A Szabadság, szerelem kiugróan magas látogatottsága némileg külön történet: a profi promóció, a diákok számára szervezett ingyenes lehetőség is bizonyára emelte az imponáló nézőszámot, amit az eredendően izgalmas sztori és a közkedvelt hollywoodi filmek mintakövetése eleve biztosítani látszott.)

Elgondolkodtató, hogy e filmek sikeresnek bizonyuló nézői fogadtatását talán éppen azok a tényezők magyarázzák, amelyeket a kritikai visszhang hiányol vagy felhánytorgat. A ráhangolódás, a valamelyik szereplővel való azonosulás, a történetek fordulatainak követése-megértése a régen kialakult befogadói reflexek révén minden szellemi erőfeszítés nélkül megtörténhetett, a belefelejtkezésre hajlamos, beleélésre vágyakozó ún. "naiv nézőt" semmi nem zökkentette ki megszokott attitűdjéből, nem zavarták meg reflexióra kényszerítő elemek. A hagyományos történetmesélés konvenciói, az időrend tiszteletben tartása, az ismerős szituációk és a könnyen értelmezhető magatartásmodellek jellemzik e filmeket mind a dramaturgia, mind a vizuális megvalósítás szempontjából. Fájdalmasan hiányzik az alkotók eredeti nézőpontja, amely az elénk tárt történetet szokatlan összefüggésben, merőben új megközelítésben feszültséggel töltené meg - az esetleg ismert fordulatok, események ellenére is. (Megkérdőjelezhetetlen bizonyíték e szempont fontosságára - igaz, más műfajban - Térey János-Papp András nagyszerű drámája, a Kazamaták.)

A konvenciók dominanciája még a műfajában valódi személyességre lehetőséget adó Budakeszi srácokat, Erdőss Pál filmjét is maga alá gyűri, holott Kovács István önéletrajzi ihletésű regényére épül. Nevelődési történet volna, falusi nagyszülőknél töltött gyerekkor után egy kiskamasz kerül egyedül élő, fiatal édesanyjához, Budakeszire. Az új környezetbe való beilleszkedés, az ismeretlen szokásokkal való ismerkedés, a rokonszenves/ ellenszenves/komikus felnőttek, a korszak tipikus epizódjai inkább "valódiak", mint "igazak", mert túlontúl ismerősek más filmekből, regényekből. A személyes elemet a fiú szeretetéhes féltékenysége hordozza, a szép fiatal anya végül fájdalmas választásra kényszerül fia és óvatosan építgetett társkereső próbálkozása között. Nagy-Kálózy Eszter finom megformálásában átélhetővé válik ez az érzelmi dráma, amely egyébként a cselekményben csupán mellékszál. A komótosan csörgedező, kisrealista film súlyos tehertétele a befejező rész, amikor a történelmi események elérik az eddigiekben megismert kisvilágot. Egyszercsak, minden előzmény nélkül felbukkan az ávós őrnagy elhagyott és az új családról mit sem sejtő felesége a gyerekével (hogyan találtak rá a férfira?), valamint dramaturgiailag teljesen előkészítetlenül végzetes lövöldözés tör ki az őrnagy és a felkelőket képviselő, rokonszenves fiatal tanár között. A puskával a vállán távolodó kiskamasz látványa mintha viszszacsatolna a nevelődési réteghez, egy korszak lezárult, s valami más kezdődik. Sajnos, e képsor szervetlenül és kimunkálatlanul zárja a filmet.

Szilágyi Andor mondja az egyik interjúban: "... a történetek izgatnak. Szeretek mesélni... Ennyi ez egész..." Mintha ez a lakonikus mondat, ez a távolságtartó, lefokozó magatartás jellemezné az író-rendező viszonyát hőséhez, Mansfeld Péterhez, holott már sokkal korábban - igaz megnevezetlenül - regényt is, drámát is írt róla. Tehát nagyon erős érdeklődést kellene feltételeznünk. Esetleg éppen az érzelmekkel telített alkotói viszonyt 56 akarta féken tartani? A fiatalember alakja körül szükségképpen kialakult legendaképzéshez nem akart csatlakozni? Felmerülhet még, hogy Szilágyi Andornak nem erőssége a rendezés, a filmnyelvet nem beszéli anyanyelvi szinten.

Akárhogy is van, a végeredmény nem igazán meggyőző. Nem a történeti hűség esetleg problematikus volta jelenti a gondot - ez ritkán azonos a művészi igazsággal -, hanem maga a film mint öntörvényű alkotás. A címadással is hangsúlyozott központi hős, Mansfeld nem válik személyiséggé, szinte elvont képzetté absztrahálódik, amit a szerepet alakító Fancsikai Péter angyalarcú fizikuma is sugall. A történet elején bemutatott kisebb-nagyobb kihágásoktól a halálbüntetés kihirdetéséig mintha nem sok köze volna a vele/általa történtekhez, szinte szoborszerű szenvtelenséggel asszisztál a saját drámájához. Mi zajlik le ebben a fiúban, mi motiválja magatartását: valamilyen (a néző előtt titokban maradt) mintakövetés? Vagy csupán a végletekig fokozott kamaszos ellenállás? Esetleg a következmények számbavételére való képtelenség? A kihallgatótiszt többször jelzett segítőkészségének csakazértsem-dacos elutasítása? A rendezés ritmushiánya, a túl hosszan kitartott jelenetek is sokszor kioltják a feszültséget, a film statikus jellegét erősítik. Elismerést érdemel viszont a rendező stílusérzéke, hogy mellőzi a vallatások sokkoló, naturális bemutatását, egy ráutaló, jól megcsinált jelenet, valamint a fiú arcán- testén megjelenített elváltozások maradéktalanul jelzik az elviselt fizikai megpróbáltatásokat. Célirányos vágásokkal, feszesebb szerkezettel minden bizonnyal erősíteni lehetett volna a történetben benne rejlő tragédiát, és azt a drámai küzdelmet, amit furcsa módon nem a központi hős vív meg, hanem az őt kihallgató tiszt Nagy Ervin kiváló megformálásában. A Szabadság, szerelem kirobbanó sikerét a gonoszkodó pesti köznyelv imígyen kommentálja: "Megszületett az első, igazi magyar hollywoodi film." Nem elsősorban Andrew Vajna producer magyar származására céloznak, vagy a fiatal rendező, Goda Krisztina amerikai tanulmányaira, hanem arra a szemléletmódra és azokra a dramaturgiai megoldásokra, amelyek a hollywoodi filmek sokaságát jellemzik. El kell ismerni, e kipróbált hatáselemek itt is működnek, lendítik a cselekményt, nézők tömegét vonzzák a mozikba. Hogy közben kilúgozódik a történet sajátszerűsége, némi túlzással szólva bárhol és bármikor játszódhatna - talán törvényszerű velejárója a megformálás módjának, amely ugyanakkor a letagadhatatlan közönségsiker biztosítéka. Reménykedjünk, hogy egyik-másik fiatal nézőben akkora visszhangot ver a mű, hogy felébred a kíváncsisága saját jelenének előtörténete iránt, s talán majd egyszer veszi a fáradságot, hogy hitelesebb, igazabb forrásokat keressen.

Tudjuk, Andy Vajnát kilenc éve foglalkoztatta a gondolat, hogy 56-os filmet csináljon. "Tartozom ezzel a filmmel, nemcsak Magyarországnak, hanem a szüleimnek is." Szinte a véletlen, egy hokicsapatról szóló amerikai játékfilm és a nálunk is látható A szabadság vihara című dokumentumfilm adta meg a végső lökést, hogy a régóta érlelődő szándék végre megvalósuljon. Az eredeti történések egyes elemeit megtartó fikciót látunk (Joe Esterhas, Gárdos Éva, Bereményi Géza és Divinyi Réka forgatókönyve alapján) egy váratlanul fellobbanó és szükségszerűen véget érő szerelmi kapcsolat köré szervezve 1956 októberének forgatagos napjait. Sajnos, az amerikai filmekből untig ismert, végtelenül leegyszerűsítő szemlélet, a jók és rosszak, kicsik és nagyok szembenállása működteti az amúgy történelmi léptékű eseményeket. A vizuális-technikai effektek uralják a képeket - magyar filmek viszonylatában irigylendő profizmussal, de képtelenek elfedni a mögöttük fölsejlő gondolati űrt. Ügyes szerkezeti megoldásnak vélem, hogy két vízipóló meccs foglalja mintegy keretbe a főtörténetet: a film elején a moszkvai, kötelezően elveszített szovjet-magyar, amelynek ellenpontja lesz az 56-os világhírű, melbourne-i magyar győzelem. Az írók arányérzéke azonban időnként csődöt mond, olykor bizony a kevesebb több lett volna. A Dobó Kata játszotta egyetemistát akkor is elragadhatta volna a forradalmi lelkesedés, ha a szüleit (a múltban) nem ölik meg az ávósok. Didaktikus képzettársítást sugall, hogy a lányt éppen Viktóriának hívják. Barátnőjétől (Szávai Viktória szép alakítása) akkor tudjuk meg, hogy terhes, amikor halálos lövés éri, szíve alatt a gyermekkel, vagyis a jövővel. Viki halálba vezető utolsó útja a siralomházban túl patetikus, és a melbourne-i győzelemmel párhuzamos montázs már-már ízlést sértően hatásvadász megoldás. A Fenyő Iván alakította fiú addig hiteles, amíg a csak a karrierjével törődő sportolót játssza, az érzelmeket és a jellemfejlődést nem képes érzékeltetni.

Goda Krisztina rendezői tehetsége az emberi viszonylatok megteremtésében, a bensőséges helyzetekben igazolódik: Bánsági Ildikó színészi remeklése révén szinte tapintható a szelid szavú anyai zsarolás súlya. Kiválóan sikerült az az aprócska jelenet, amikor a kiskamasz öcs megtapasztalja, milyen az, amikor valóban lőnek, s oltalmat keresve rohan a bátyjához: "Haza akarok menni!" Szépek a búcsú percei, különösen az a pillanat, amikor a fiú még egyszer visszafordul, de már hiába keresi a tömegbe vegyült lány alakját.

Szabálytalan epilógus

Két filmről szeretnék most szót ejteni. Az egyik bemutatása jó néhány hónappal megelőzte e fentebb érintettekét, de témájában van érintkezés. Halász Péter Herminamezőjének megrázó, befejező epizódja az 1956-os ősz. A megidézett esemény, a Mexikói úti "csata" a veteránotthon csonkolt, sérült, féllábú lakói és a közeledő szovjet tank között, a maga tragiko-groteszk víziójával minden történeti hűségre törekvő, realista alkotásnál többet, mélyebben igazabbat sugall ama bizonyos, sorsfordító történelmi napokról.

A másik mű az új Jancsó-opus, az Ede megevé ebédem, amelynek premierjére e nevezetes évforduló közelében került sor. Tematikájában, "cselekményében" utalás sem történik az októberi eseményekre. De ha 56-ot a szabadság, a korlátokat nem ismerő, merész szárnyalás, a függőségektől való felszabadulás megvalósulásának gondoljuk-érezzük, akkor e Jancsó-film a legigazabb és legérvényesebb megtestesülése 1956 szellemiségének.

Á. SEREY ÉVA