1991. október 28-án Alfréd Radokot, a XX. századi cseh színházmûvészet egyik legjelentõsebb alakját a Masaryk-rend III. fokozatával tüntették ki. A kitüntetést egykori asszisztense, Václav Havel köztársasági elnök adta át a mûvész fiának. Alfréd Radok akkor már tizenöt éve Göteborg elõvárosának temetõjében nyugodott. Síremléke egy földbõl kitépett fát ábrázol.
Nehéz elképzelni az övénél keservesebb művészsorsot. A manapság divatos mondás őrá sokszorosan érvényes: jóformán mindig rosszkor volt rossz helyen. Az első világháború kitörésének évében, 1914. december 17-én született. Rosszkor volt fiatal, rosszkor indult és rosszkor folytatódott a pályája. A német megszállás idején kezdi meg színházi tevékenységét; 1940- ben a kor kiemelkedő színházi műhelyének vezetője, Emil František Burian aszszisztensi állást ajánl a huszonhat éves fiatalembernek. A nácik hamarosan bezárják a D41-et, a kommunista Buriant Dachauba hurcolják. Radok félig illegálisan, álnéven folytatja pályáját. 1941 őszén, amikor a németek minden prágai cseh színházat betiltanak, Plzeňbe megy. Első önálló rendezéseit álnéven, Vladimir Burešként jegyzi. Állása és fizetése van, élelmiszer-fejadagot kap, pedig nem járna neki. Radok ugyanis míšenec, azaz "félvér". Így hívták a protektorátus idején a minálunk félzsidónak nevezett személyeket. Gyermekkorát a kettős vallási kötődés határozza meg. Nagyapja a Talmudot olvassa, ő édesanyjával a kolodějei katolikus templomba jár. 1939-ben áttér a római katolikus hitre. Nem annyira a félelemérzettől hajtva (ez a képessége valahogy csak idősebb korára fejlődött ki benne), mint inkább meggyőződésből. Haláláig hívő katolikus, még svédországi emigrációja idején is rendszeresen jár templomba.
|
Életműve - Zdeněk Hedbávný monográfiájának** adattára szerint - hetvenkét színházi rendezés, három film, négy tévé- és egy rádiójáték. Munkái között remekművek és korrekt módon elkészített kényszerfeladatok egyaránt akadnak. Az adatok hazai és nemzetközi sikereket, megaláztatásokat, méltatlan és nemegyszer kilátástalan helyzeteket, sok-sok keserűséget takarnak. Művei egy kompromisszumokra képtelen ember és fanatikus művész küzdelmeinek állomásai. Észrevétlenül lett az európai és a cseh színház kiemelkedő alakjává, még életében kultikus személyiségévé. Hívei csak Strehlerrel, Brookkal, Bergmannal hajlandók együtt emlegetni. Nagy nemzedéktársaitól és a hazai triász másik két tagjától, Otomar Krejčától (aki egyébként a Távoli út egyik főszereplője) és Jan Grossmanntól mindenekelőtt abban különbözik, hogy neki sohasem volt saját színháza. Rendezéseit készen kapott körülmények között valósította meg. Jobbára megkövesedett, az ő szemében elavult eszközökkel dolgozó, elavult eszméket hirdető és elavult ízlésű nagyszínházaknál dolgozott. Háromszor szerződött a prágai Nemzeti Színházhoz és háromszor ment el onnan. Hol önszántából, hol felettesei akaratából. Sorsába túlságosan gyakran szólt bele a politika. Amikor nem a származása miatt üldözték, akkor formalistának bélyegezték. Az előadásairól szóló negatív kritikákban gyakran visszatérő jelző, hogy expresszionista. Az ötvenes években ez súlyos vád, egyet jelent a szocialista realizmus megtagadásával. Főbenjáró bűn, üldözni kell, meg kell torolni. A pártállam gyakran meg is büntette azért, hogy művei formanyelvében, gondolatiságának sokértelműségében - mint nem egy elemzője mondja - évtizedekkel megelőzte a korát. Színházban ez szinte képtelenség. A színház nem szólhat következő nemzedékekhez, csakis azokhoz, akik aznap ülnek a nézőtéren. A film esetében valamivel könnyebb a helyzet. A filmek kópiáit elővehetjük évtizedek múlva is, és elcsodálkozhatunk, milyen korszerű nyelven szóltak egykori nézőikhez. Mint 1949-ben készült első játékfilmje, a Távoli út.
A hatvanas években egyre gyakrabban hívják külföldre. Bécsben, Münchenben, Nyugat-Berlinben, Brüsszelben rendez, többnyire legjobb hazai munkáit (a Csehov írásából adaptált Svéd gyufa című komédiát, Romain Rolland drámáját, A szerelem és a halál játékát) ismétli meg, de fordított esetek is akadnak, amikor egyegy külföldi meghívás nyomán állítja ugyanazt a művet színpadra éppen aktuális anyaszínházában (Gorkij: Utolsó nemzedék, García Lorca: Bernarda Alba háza). 1968-ban Göteborgból kap meghívást Moličre A mizantrópjának rendezésére. Hazáját ismét idegen csapatok szállták meg. Két infarktus után úgy érzi, nincs ereje újabb üldöztetések elviseléséhez. A 2000 szó valamennyi aláírójára letartóztatás és teljes szilencium vár. Családjával együtt elhagyja az országot. A nevét két évtizedig nem szabad leírni vagy kiejteni a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban. De életének és pályájának története Svédországban sem jut el a boldog végkifejlethez. Hét esztendeig dolgozik állandó szerződéssel a göteborgi Folkteaternél, majd 1975 májusában a művészeti vezető közli vele, hogy a jövőben nem tart igényt a munkájára. Ezután Norvégiában, a bergeni Lille Scenében vállal munkát. Eredetileg Václav Havel Koldusopera-átdolgozását kellene rendeznie, de végül a színház vezetése eláll a darab bemutatásától, helyette Mrożek Emigránsokját állítja színpadra a stúdiószínpadon. Ez az utolsó rendezése. A bécsi Burgtheater meghívásának már nem tud eleget tenni. Mielőtt megkezdhetné Václav Havel két egyfelvonásosa, az Audiencia és a Verniszázs próbáit, 1976. december 22-én, hatvankét éves korában, egy bécsi kórházban, szívinfarktus következtében meghal.
*
1948. február 25. nevezetes dátum Csehszlovákia történetében. Negyvenegy esztendőn át úgy ünnepelték ezt a napot, mint a dolgozó nép elsöprő győzelmének napját. A kommunisták átveszik a hatalmat, az "ellenség" kikerül a kormányból, Eduard Beneš lemond és Klement Gottwald lesz a köztársasági elnök. Radok túl van első jelentős színházi sikerén (Lillian Hellman Kis rókákját vitte színre a Rendi Színházban), kislánya születik és a Barrandov Filmstúdió VII. számú alkotócsoportjának vezetőjétől megkapja Erik Kolár
Az út című filmnovelláját azzal a felkéréssel, hogy készítsen filmet belőle. A filmnovella szerzője jogász. Már a harmincas években fontos szerepet játszik a modern cseh művészi bábjáték fejlődésében. A német megszállás alatt származása miatt nem folytathat jogi tevékenységet, a nácik meghurcolják, a terezíni gettóba kerül. 1945 után már csak bábjátékkal foglalkozik; a prágai Központi Bábszínház dramaturg-rendezője, a Színművészeti Akadémián 1952-ben a világon elsőként meginduló bábművészeti tanszék tanára, majd tanszékvezetője, nemzetközi tekintélyű elméleti és gyakorlati szakember. ’68 után őrá is újabb megpróbáltatások várnak. A szovjet beavatkozás elítéléséért kizárják a pártból, elbocsátják a főiskoláról. Két évtizeden át az ő neve sem jelenhet meg nyomtatásban. Vidéki bábszínházaknál működik "négerként", mint tanácsadó. Szintén 1976-ban hal meg, szintén szívroham következtében. Az út című novellában háborús élményeit írja meg. A történet jelentős része a terezíni gettóban játszódik. Amikor Radok megismeri Kolár írását, először bizonyára a személyes vonatkozások keltik fel rokonszenvét. Az önéletrajzi elemekkel átszőtt novella benne is tragikus emlékeket idéz. Ő is "vegyes házasságban" élte át a német megszállást és az üldöztetéseket, mint a szerző, és mint a történet főhősei. Számos családtagja koncentrációs táborban halt meg; apját Terezínben látták utoljára a szemtanúk, kilencvenöt éves, béna nagyapja ugyanitt töltötte élete utolsó heteit. De túl a valóságos élményeken, az írásban felismeri az általánosítás lehetőségét. Hogy az egész pályáját végigkísérő téma, a gyűlölet anatómiájának művészi megfogalmazására nyílik lehetősége. A film számos erénye között az egyik legfontosabb, hogy az emlékek frissessége ellenére képes parabolát látni a történésekben, képes felülemelkedni a csábító részleteken, és mindezt olyan filmes nyelven ábrázolni, amely csak jó másfél évtizeddel később talál folytatókra a cseh filmművészetben. Joggal írja Kanadában megjelent memoárjában a jelenkori cseh próza Hrabal és Kundera mellett legjelentősebb alakja, Josef Škvorecký: "A minden bizonnyal legkiválóbb mai cseh színházi rendező első filmje, a Távoli út (1949) ugyanolyan szenzáció volt a számunkra akkoriban, mint Věra Chytilová, Miloš Forman, vagy Jan Němec tizennégy évvel későbbi művei. De kétségbeejtően korán jött, reménytelenül anakronisztikus volt. [...] Nem tudom, létezett-e egyáltalán valami hasonló a világ filmművészetében. Nagyon nem ortodox módon bánt a kamerával, [...] nagyon nem realisztikusan stilizálta a raktár kísérteties világát, amelyben a nácik felhalmozták a zsidók holmiját. [...] A színészek és a statiszták mozgása nyomasztóan költői haláltánccá változott."*** Hogy az ugyancsak formalistának bélyegzett Eizenstein művei közül Radok látta-e valamelyiket, nem tudjuk. De özvegye visszaemlékezése szerint Orson Welles Aranypolgárja nagy hatással volt rá, és ez a hatás pontosan nyomon követhető a Távoli út egyes képsorain és egész ábrázolásmódján.
Végigvonul a filmen valami lenyűgöző és hátborzongató távolságtartás. A történések önmagukért beszélnek. A hatást kizárólag a mindvégig hallatlanul szuggesztív látvány atmoszférája fokozza. A színészeket olyan puritán és lényegre törő jelenlétre készteti a rendező, amely híjával van minden teatralitásnak. A korszak színészóriásai nem "játszanak" a kamera előtt, nincsenek "nagyjeleneteik", személyiségük súlyával emelik szimbolikussá a megjelenített sorsokat. Kevés a párbeszéd, az elhangzó mondatok töredékesek, gyakran csak utólag, a következő események nyomán válnak érthetőkké.
Mindjárt az első képsorokkal világossá teszi a rendező, milyen eszközökkel kívánja elbeszélni a történetet. Szinte frivol induló zenére vonuló emberalakok földre vetődő árnyékai jelennek meg a vásznon, erre úszik rá a főcím. Majd hosszan híradófilmrészletek következnek. Eredeti dokumentumok később is gyakran szakítják meg a játékfilm egyes epizódjait. Az így kibontakozó szerkezet nagyban segíti a tárgyilagos ábrázolást. A híradóanyagok összeállításában nincs semmi szándékoltság, a vonuló német seregek, horogkeresztes zászlóerdők, illetve a vezérszónokok megszólalásai - eredeti szándékuknak megfelelően - inkább lelkesítenek, mintsem félelmet keltenek. Göbbels például egy új, nagyszerű rend születéséről, a reményteljes jövőről és a modern politikai propaganda nélkülözhetetlenségéről szónokol szenvedélyesen. Aztán egy pillanatra felvillan a film során többször és többféle módon visszatérő felirat: "zsidók kifelé!" A bevezető képsor a nemzeti szocializmus és Németország éltetésével ér véget.
Aztán elkezdődik egy zsidó orvosnő, dr. Hana Kaufmannová (Blanka Waleská) és keresztény kollégája, dr. Antonin Bureš (Otomar Krejča) szerelmének, házasságának, és kettőjük családjának története. (A férfi főhős vezetéknevének megválasztása aligha véletlen: ez volt Radok álneve, énjének "keresztény fele" a megszállás idején.) Akkor szeretnek egymásba, amikor ez mindkettőjük számára sokszoros veszélyt jelent. Kapcsolatuk kibontakozását töredékekből, apró epizódokból állítja össze a film: az ifjú pár színházba készül, amikor megtudják, hogy mától zsidók nem járhatnak színházba és iskolába. Elegáns nagypolgári lakásban, ízlésesen megterített asztalnál latolgatják, mit hoz a jövő. A jól öltözött, zsakettes és sötét öltönyös családtagok és gazdag rokonok ruhájára felvarrták a Dávid-csillagot. Otthon is úgy viselik, mint valami rendjelet. Bureš apja, a cipészmester dühöng, hogy mit művel az a félnótás Hitler, és dühöng, hogy fia valami zsidó cafkát vesz feleségül. El se megy a szűk családi körben megtartott esküvőre. Vannak, akik rendületlenül reménykednek, mások az öngyilkosságba menekülnek. Mint az a joviális szakállas rokon, aki az imént arról beszélt, hogy nem baj, ha a zsidók nem járhatnak iskolába, a következő időszak jó iskola lesz mindenkinek. Most hosszan, egykedvűen bámul jókora szivarja füstjébe. Majd megfontoltan a hamutartóra teszi a félig elszívott szivart, a kamera a füstölgő szivarra közelít. Közben egy tompa puffanást hallunk, az utcáról távoli sikoltás szűrődik be, a kamera átsvenkel egy nyitott ablakra. Zsúfolt templomban istentisztelet zajlik. A kántor fájdalmas héber nyelvű éneke szól. A kaftános, kalapos, sárga csillagos hívők összesúgnak, kirohannak. Pánik tör ki. Egyetlen szót ismételgetnek: transzport.
Aztán csomagokat látunk, meg készülődést. Kaufmanné gondosan összehajtogatja a meleg zoknikat, jégeralsókat, pulóvereket. Senki nem beszél, némán búcsúznak az otthon maradóktól. A család kettészakad. Hana keresztény férjének köszönhetően egyelőre védettséget élvez. Régi városkapu bejárata. Eleinte csak egy irányba, befelé kígyóznak a sorok, batyukkal, bőröndökkel, szatyrokkal megrakodva vonulnak az emberek. Később ugyanennél a kapunál kifelé is egyre többen jönnek. Terezín nem haláltábor. Itt nincsenek gázkamrák. A gyerekeket és az öregeket elszállítják, helyettük újabb transzportok érkeznek. Egy katona titokban levelet hoz Burešéknak. Kaufmann mérnök úr fekete hajfestéket kér a vejétől. A házaspár nem tudja mire vélni a papa hirtelen támadt hiúságát. Aztán látjuk, amint Kaufmann (Viktor Očásek) egy törött tükörnél nagy boldogan festi ősz haját. Egészen megfiatalodott. De nem annyira, hogy egy vigyorgó SS-katona észre ne vegye. A titokban Terezínbe látogató Bureš már csak hűlt helyét találja. Az egész családot továbbszállították. Mert a tábor vezetőségétől mi sem áll távolabb, mint a szerető családtagokat elszakítani egymástól.
A hajfestés jellegzetesen tragikomikus jelenete és egyik csúcspontja a filmnek. Nincs nevetségesebb, mint amikor egy öregember festi a haját. Nincs szomorúbb, mint ha ezt az életben maradás reményében teszi. És nincs tragikusabb, mint amikor minden groteszk igyekezete hiábavaló. Ugyanilyen ambivalens Abrahamovič régiségkereskedő (a kor egyik legendás színésze, Jiří Plachý játssza sokmázsás súlyú jelenlétével) visszatérő alakja, amely átmeg átszövi a történet fővonalát. Először a boltjában látjuk; hosszan tesz-vesz, néha elbőgi magát, éppen a Dávid-csillagot készül felvarrni. Meglátogatja egy állandó kuncsaftja, bizonyos Mošeles (Sáša Rašilov), hogy nincs-e valami finom áruja. A boltos egy kiváló minőségű anyagot ajánl a legfinomabb kelméből. Előveszi a bálát, magára teríti, szinte táncra perdül vele: csupa-csupa Dávid-csillag az egész. Ebből aztán jut mindenkinek. A vevő dühösen elrohan, Abrahamovič jót mulat a remek tréfán. Majd Terezínben találkoznak ismét, Abrahamovič jön, Mošeles egy harsogó fúvószenekar cintányérosaként az alkalomhoz illő fogadtatásban részesíti az újonnan érkezőket. De az agg Abramovič nem sokáig időzik a gettóban. Legközelebb egy félelmetes halálvonat mozdonyvezetői fülkéjéből integet barátjának. Élesen világító lámpákkal, sötétben jön a vonat, olyan, mint valami földöntúli kísértet. A táborlakók visítva menekülnek. A kérlelhetetlen gőzmozdony sötét füstje még sötétebbre festi a hajnali égboltot. Oldalán tájékoztató felirat: tífusz. Aztán egy puffanás. Végállomás. Az alkalmi mozdonyvezető a terezíni vasútállomás kövén hever.
Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után Hana is Terezínbe kerül. De nem olvad bele az arcnélküli, sötét tömegbe. Valószínűtlenül makulátlan, hófehér orvosi köpenyben jár halottai és betegei közt. Máskor egy csoport gyerekkel érkezik a zuhanyozóhoz. Amikor a gyerekek meglátják a vízcsapokat, sikoltozni kezdenek. A sikoltozást a felnőttek is átveszik. Valaki elkiáltja magát: gáz! A tömeg rémülten ismételgeti. Hana mosolyogva mutatja, hogy fölösleges aggódniuk, a zuhanyrózsákból tényleg víz folyik.
|
Az utolsó terezíni képsor egy hatalmas crescendóvá terebélyesedik. Elhagyott utcák. Egy kihalt falusi bekötőúton oldalkocsis motorkerékpár berreg végig. Hana egy magas kőfal tetején áll, az utat figyeli. A romok közül, az ajtókból, ablakokból riadt emberek néznek ki. Egy lány elszántan előmászik. Rohan. Az udvaron egy hatalmas versenyzongora romjai lógnak lefelé. Se fedele, se alja, átlátni a húrokon. Ijesztően groteszk látvány, olyan, mint egy hentesbolt óriási portékája. Vagy mint egy akasztott szörnyeteg. Hana egyedül áll egy folyosón. Elindul egy ablak felé, kinyitja. Belesüt a nap a szemébe. Köpenyéről letépi a Dávid-csillagot. A lány egy lapáttal nekiesik a valaha volt zongorának. Vadul csapkodni kezdi a húrokat. A húrok rekedt, tompa, nagyon kellemetlen hangokat hallatnak. A lány egyre vadabbul üti, majd eszelősen felüvölt: szabadság!!! (Nekünk magyaroknak erről Máriássy Félix hat évvel később készült Budapesti tavaszának zárójelenete jut eszünkbe, amikor Ruttkai Éva rikkancsként, egy köteg újsággal a kezében kiabálja: "Itt a szabadság! Megjelent a szabadság!" A magyar film líraian érzelmes, nemes pátosszal megszólaló jelenete és Radok művének nyers dühe jól érzékelteti a kétféle ábrázolás különbözőségét.) A lány egyre mániákusabban üvöltözik és püföli a zongorát. A riadt emberek lassan előbújnak rejtekhelyükről, ők is ismételgetik a képtelen, hihetetlen szót. Aztán lassan magukhoz térnek, ölelkeznek, egyre többen bújnak elő a föld alól.
Az utolsó jelenetben Hana és Bureš árnyékát látjuk a földön. Egymás kezét fogják. A kamera lassan felemelkedik, a házaspár, háttal a kamerának, egy tágas mezőn áll. A mezőn rengeteg egyforma, fehér kereszt. Megindulnak a különös temetőben. Közben Bureš sorolja a városokat, falvakat, ahol koncentrációs táborok működtek. Elmondja, hányan voltak a foglyok, hányan haltak meg, hányan élték túl. Száraz statisztikai adatok. Ahogy lassan távolodnak, a szöveg elhalkul. A kép elsötétül. A korabeli filmgyártásban még kötelezőnek számító "Vége" felirat nem jelenik meg.
Radok filmjét sohasem mutatták be Prágában. Volt néhány előzetes szakmai vetítése az egyik rangos és elegáns filmszínházban, a Sevastopolban, de a hivatalos bemutató elmaradt. Az előzetesek után lesújtó kritikák hangzottak el. Nem a sajtóban, ott egyetlen beszámoló sem jelent meg. Pedig korábban számos riport, tudósítás látott napvilágot a forgatásról. A kifogások magas helyeken fogalmazódtak meg, ahová az alkotók be sem léphettek. A jelzők ismerősek, hiszen végigkísérték Radok egész pályafutását: formalista, expresszionista. Korábban volt alkalma megismerni a hatalom agresszivitását. Most a kétszínűségét is megtapasztalhatta. Filmjét agyonhallgatták és eltüntették, közben pedig benevezték filmfesztiválokra, és eladták számos nyugati országba. 1949-ben a Távoli út képviselte Csehszlovákiát a belgiumi Knokke le Zouteban, és játszották Ausztriában, Svájcban, Angliában, Franciaországban. Egy év múlva az Egyesült Államokban is bemutatták, ahol elnyerte a legjobb rendezés díját. A sajtó mindenütt elragadtatással számolt be az eseményről. Később néhány cseh és szlovák kisvárosban mégis műsorra tűzték, de igazából az ötvenes évek második felétől, zártkörű vetítéseken, filmklubokban kezdte meg fokozatosan kultusszá terebélyesedő hazai pályafutását. Hivatalosan csak 1968-ban került sor a betiltására, amikor rendezője illegálisan külföldre távozott.
Radok kisebb-nagyobb megszakításokkal rendszeresen vezetett naplót. Ebben felidézi egy gyerekkori emlékét, amikor belesett egy vándorcirkusz sátrának szakadt ponyváján. A cirkuszos kegyetlenül verte a kutyáját. A fájdalmas vonítást egy ringlispíl harsány zenéjével próbálta túlharsogni. "Ez az élmény valószínűleg számos helyzetet segített megfejteni az életemben. Jelen volt majd’ minden színházi rendezésemben, és ez volt a témája első játékfilmemnek, a Távoli útnak is, amelyet a terezíni gettóról forgattam."****
BALOGH GÉZA
*Daleká cesta. Erik Kolár novellájából a forgatókönyvet írta: Mojmir Drvota, Erik Kolár és Alfréd Radok. Rendező: Alfréd Radok, operatőr: Josef Střecha, zene: Jiří Sternwald. (1949, 95 perc)
**Zdeněk Hedbávný: Alfréd Radok - Tudósítás egy sorsról (A.R. - Zpráva o jednom osudu), Prága, 1994.
***Josef Škvorecký: Azok az éles elméjű fiatalemberek és hölgyek (Všichni ti bystří mladí muži a ženy), Torontó, 1972.
****Alfréd Radok hagyatéka, Nemzeti Múzeum színházi osztálya, Prága. Idézi Zdeněk Hedbávný monográfiája.
