A forradalmi kabaré mûfaji önmeghatározás illik a mutatványra, mert éppen úgy következetlennek és jelentéstelennek bizonyul, mint ahogy más címke is az lenne. Reménytelen elõadás (ezen nem a forradalommal, forradalmakkal kapcsolatos szkepszisét értjük), reménytelen a karaktert keresõ önbesorolása is. Victor Ioan Frunzã egy ideje nincs a legnagyobb formában. Vagy csak magyarországi vendégrendezéseikor nem jön ki neki a lépés?

A Görgey Gábor fordítását durvábbra szekercéző, kicsit toldó-átfaragó rendező azt tudatja a szálkásan rímelő, hosszú versmondatokban, hogy a színjátszónak alkalmilag felcsapó charentoni ápoltak forradalmi látomásuk bemutatásához kibérelték az Új Színházat. Tehát nem a vízgyógyászati terápia szentélyében vagyunk, hanem teátrumban. Keresztes Sándor mint Coulmier elmegyógyintézetigazgató a publikum soraiban (köztünk) üli végig védenceinek attrakcióját - már amikor nem a színpadon tüsténkedik maga is, hogy cenzúrázzon, számon kérjen, biztasson; menteni a mentendőt, a napóleoni hatalomnak nyalizzon. Vízből mégis tocsog-locsog elég a színen. Adriana Grand díszlet- és jelmeztervező úgy találta jónak, hogy a bőrbetegsége miatt fürdőkádban heverő Marat szokatlan tartózkodási helyét csatahajónak képezze ki. Nem a tengeri jármű úszik a vízen, hanem a tengeri járműben úszik a víz. A bomlott agyra valló hajót mindenféle kacatból, szerkentyűből, gyógyeszközből tákolták össze. Az ötlet talán nem rossz, de az ápoldából ide hordott vackok mind életre akarnak kelni, mindegyik külön is jelentene valamit, együtt meg még többet. Ebből kel ki a nagy semmi. A hajót löködik, forgatják, a vizet lötybölik, a teret teletömik mindazzal, amit föllelnek. S minderre ott a burkolt magyarázat: ha az igazi és a megjátszott háborodottak mind szerepelni szeretnének, miért ne lenne érvényes ez az antropomorfizálódó tárgyakra is? Miért ne állhatna össze pingált göngyölegekből, csövekből egy nagy falloszú Napóleon- papírbálvány? (A diktátornak egyébként hírhedten apró fütyije volt, "mint egy kisfiúnak". De ez mindegy. Bizonyára az is, hogy majdnem négy évtizeddel ezelőtt a Major Tamás rendezte másik Peter Weiss- darabhoz, A luzitán szörnyhöz valami hasonló műdiktátort szobrászolt - ha nem is papírból - Keserü Ilona. Véletlen összjáték.) Frunză munkája elég nagyralátó és rafinált ahhoz, hogy nyüzsgő zűrzavarára, vékonyka tartalmaira magyarázatot, felmentést kínáljon az intézeti légkör, a betegek pszichológiája által. Csupa ornamentika a bolondok hajója, csak épp nincs feneke. (A szünetben a fáradhatatlan Keresztes Sándor, oldalán Galkó Balázzsal [Főápoló - akinek az este folyamán színészileg nincs miben elfáradnia] az emeleti előtérben mutatja be - úgymond - az ápoltak képzőművész köri munkáit [ŕ la Adriana Grandiosa]. A magamutogató díszlet sikerületlenségéről sokat elárul a közelről megszemlélhető, ironikus- groteszknek szánt kreációk sikerületlensége.)

Rengeteg cizellálásra, melléktevékenységre futja az agyondolgozott estén, csak a Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában című Peter Weissszínművet nem sikerül becserkészni. Igaz, maga a mű is illékony. Negyven évvel ezelőtt újszerűen hatott a brechti dramaturgiából, a munkásszínjátszás kórusos hagyományából, az utcai színház és a happening hozadékából egybecsurgatott, német(-svéd) szemszögből marxistának titulált bő lé. A kanavász. Mára a forradalmi dezillúzió, melyet az előadáson belüli előadást animáló de Sade úr ellenében Marat oly vehemensen cáfolna, kisded közhellyé kopott, a gondolkodásában jótékonyan szadista márki individualizmusa viszont felértékelődött. Ettől a két főalak közti dramaturgiai feszültség majdhogynem kihunyt.

Az elrajzolt-összerótt díszletek, Grand lipótmezei jelmezkollekciójának felnagyított- karikírozott kiegészítői csak akkor illenek Frunză koncepciójába, amikor koreográfiából, bohócos, cirkuszi mozgássorokból, vásári fogásokból igyekszik megoldani a jeleneteket. A pepecselő kisrealizmus maradványai, annak bizonygatása, hogy itt az ész betegei közelítenek a tiszta ész Donatien Aldonse François marquis de Sade dirigálta kritikájával a forradalom elméletéhez és gyakorlatához - ez a kettősjáték nem jön be. Hirtling István (az erotomán Duperret) grimaszolása, erogén zónáinak markolásztatása ugyanúgy üres technika és konvenció, mint Botos Éva (Brácsa) őrülten fókuszált figyelme a cipőgomb- szemben. Nekik legalább a jelenlét szaggatott folyamatossága megadatik. Almási Sándor (Kokó) kap egy nyitányt, aztán nem törődik vele a mester. Az ápolói személyzet (a színházi munkások civil gárdája) semmit nem ért és reflektál az intézet életében mégiscsak kivételes eseményből, egyszeri premierből, ugyanakkor a deviancia minden megnyilvánulását előre tudják. Ugranak, ha nyersen intézkedni kell. Ők is levesznek a csekélyke feszültségből.

Az egyik narrátorként még Vass György (Popó) csinálja a legjobb boltot (euforikus, él-hal a játéklehetőségért és a közönségért), s ha lehet, húzza magával a szerepén fogást kereső Kovács Krisztiánt (Kukuriku). Az egyetlen említésre méltó színészi teljesítmény ezen az estén Gáspár Sándoré. Nem játszik rá az agy- és lélekbajra. Betegségének fokát - hisz hosszú évek óta ő is Charenton lakója - kérdésként nyitva hagyja. Papi pásztorbotra is emlékeztető ezüst szerszámával (messziről mintha gyertyakoppantónak tűnne) karmesterként vezényli, ütemezi, fegyelmezi a maga írta (anti)forradalmi példázat megjelenítését, elejét véve a betegtársak privatizálásának, de egy határig engedve is, hogy ma kibújhassanak a bódítás, butítás, sokkolás gyógymódjai alól. Csalódott fájdalmára a cinizmus héját vonja, a cinizmusra a fájdalomét. Mindkettőre a bölcselői-írói öntudat gőgjét. Akárhová lép, vele vándorol a játéktér centruma. Coulmier-val együtt mindenki úgy táncol, ahogy az ő de Sade-ja fütyül.

Természetesen a román vendégművész nem felejtett el rendezni. Még a sok talmi részlet sem dilettánsra vall. S egy csodálatos képsort mindenképp tartogat a végére a Marat/Sade. A Charlotte Corday-t játszó aluszékony beteget hirtelen a kétségbeesés nagy tirádájában, a miért van így? rímes zokogásában ébreszti fel az addig iskolásan közreműködő Pokorny Lia. A Marat-lakás (-kád, -hajó) előtt a bőrbajos forradalmár hűséges társa, Simone Evrard váratlan belenyugvással fogadja a merénylőt, akinek nyakában nem lehet nem meglátni a tőrt. Nagy Mari felhős homloka, elfojtott könnyzápora gazdag színészettel adja hírül: a ma (1793. július 13-án) a konventnek szánt holnapi beszédét- üzenetét háromszoros balsejtelemben, háromszorozott tempóban író (egy Örkény István-i [!] margóvágóval piros matériából aprító), örökösen vakarózó Marat-nak már nincs miért a fejvágót (a guillotine-t) hordó francia földön maradnia. Nagy Mari elkínzott mosollyá költőiesülő ihletettsége, Pokorny máris a kád vizét döfködő kivetkezettsége s a magát gúnyosan sérthetetlennek, halhatatlannak gondoló Marat - a kádkoporsójából kikuncogó Huszár Zsolt - ekkor végre nem szétaprózott alakítása többszörös értelemmel pumpálja tele a színjáték elejétől rendre beharangozott, várt eseményt. 1808 (a betanítás), 1793 (a forradalom egyik kulcséve) és az ítéletét a jelenből fogalmazó észjárás igazi színpadi szituációban olvad egybe.

Tordai Teri (Coulmier felesége) a teljes estén csak ül és néz. Lentről, a nézőtérről, a férje és gyermeke társaságából. Frunză ottfelejtette? Ennyire pazarol? A színésznő (azaz Coulmier-né) egy-két csipkés, halk szóval olykor nemtetszését fejezi ki, máskor - amennyire a háta mögül sejteni lehet - közönyébe burkolja magát.

Ő a mi reakcióink többségének esszenciája.

TARJÁN TAMÁS