Színház- és Filmmûvészeti Egyetem

Áriák zenére, szövegre, sírásra, kacagásra, ordításra, zokogásra - emberi és embertelen hangokra, valamint négy zongorára. Utóbbiakból három kibelezett, s a díszletet képezik, egy, a pianínó rendeltetésszerûen használható.

Magyarországi bemutató színhelye a Színház- és Filmművészeti Egyetem Hevesi Sándor terme: a harmadéves színészosztály, Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor növendékei egy eddig nálunk sosem játszott Goldonidarabot vittek színre, egyszersmind sikerre Zsámbéki Gábor rendezésében. A szerző, akárha élne. Itt nálunk, közöttünk, vagy a Balkánon, vagy másutt. A Török Tamara fordította mű elevenségét, pengeéles logikáját Brecht is megirigyelhetné.

"Kurázsi papa", a hadsereg ellátmányáról gondoskodó hadbiztos, Don Polidoro (Dankó István) szinte az egyetlen őszinte haszonélvezője a háborúnak. Legfeljebb a lányának, Donn’ Aspasiának (Gera Marina) jutott még valamicske öröklött - vagy apja mellett tanult? - nyíltság, a többiek, bár gyakran önleleplezők, kevéssé vannak tisztában azzal, miféle játszmák részesei. (Nem úgy a színészek, akik tehetségüket, képességeiket szemlátomást képesek egy gondolat kifejezésére, megfogalmazására mozgósítani, összpontosítani - nem pusztán a verbális közlés szintjén, hanem a műegész szellemének, gondolatiságának szolgálatában.)

fotó: Dobos Tamás

Az érdekek olykor antagonisztikus összeegyeztethetetlenségét ördögien demonstrálja Goldoni a mű egyetlen drámai hősének, az előadás korpulens " Júliájának" történetébe sűrítve: Donna Florida (Mészáros Piroska), az ostromlott vár parancsnokának fogságba esett leánya az ellenséges haderő zászlósába (Orosz Ákos) szerelmes. Akármelyik fél győz, az ő boldogsága nem lehet felhőtlen. Számára - s gondolná az ember, minden józan belátás szemszögéből - egyetlen ideális megoldás volna: a béke. Ám ebben számosan ellenérdekeltek, a már említett hadbiztos és jövendőbelije, a nem kevésbé életrevaló árusnő (Erdélyi Tímea) mindenképp. Hadat persze nem ők üzentek, a háborúságnak ők csak kedvezményezettjei, nem okozói. A vezérek (az ostromlott vár parancsnokaként Szűcs Péter Pál s az ostromlók elöljárójaként Földi László Ádám) pedig igazán sima modorú úriemberek, békekötési kísérletük valóságos kis diplomáciai remeklés ("A fegyvereinek vagyok az ellensége és nem magának" - mondja lekötelező udvariassággal egyik a másiknak), még ha teljességgel eredménytelen is. Meghitt kettősüknek éles ellentéte - hangban is - Don Cirillo, a nyomorék hadnagy (László Géza Attila), aki állapotát meghazudtoló lendülettel száguld, hol a háborút, hol a békét éltetve, mikor mi aktuális. Hogy valójában minek a nevében folyik az ádáz küzdelem, nemigen derül ki, és talán mindegy is. A létállapot a fontos, a küzdelem maga, amelyben kötöttek a szerepek, akár a commedia dell’arte színpadán. Az anyagi javak szerzése mint cél persze nem elhanyagolható - a legyőzött vár kifosztása lehetőségként megcsillan az ostromlók előtt -, de ez természetes, szinte szóra sem érdemes. Hiszen "a világ legszebb esküvője - ahogyan a hadbiztos fogalmaz - az, amikor pénz házasodik pénzzel". Efféle sommázatokban bővelkedik a majd’ 250 éve (1760-ban, a velencei karneválon) bemutatott mű, amely ma nyilvánvalóan nem a történet fordulataival, inkább meggyőző érvkészletével hat. Don Polidoro vaslogikájával, amellyel a hadbiztos levezeti a világ működésének mechanizmusát: "De ki az a mai világban, aki nem a saját érdekeit tartja elsősorban szem előtt? A perek eltartják az ügyvédeket, a betegségek az orvosokat - és melyik orvos vagy ügyvéd szeretné, ha minden ember egészséges lenne, és békességben élnének a családok?" A hadbiztos pontosan érti a demokrácia lényegét: "az egyik ezt szeretné, a másik azt ...Ahány ember, annyi hóbort: az egyik a tortát szereti, a másik a pacalt."

A bármily találó, megdöbbentően korszerű, de mégiscsak tézisek a rendezés s a játszók szellemes megoldásai révén válnak plasztikussá, elevenné, felfedezés erejűvé. Egy zongora tetején, egy pohár itallal, egy marék aprópénzzel fergetegesen duhaj hangulatot teremtenek a tiszteket játszók (Adorján Bálint, Lazók Mátyás Zoltán, Orth Péter) és a hadbiztos szép leánya, a stabilnak vélt morális értékek s a tetteket a gyakorlatban vezérlő motívumok, az emberi gyarlóságok disszonanciáját rendkívül érzékletesen megszólaltatva. A ma már óhatatlanul avíttas szerelmi tirádák mintha már a szerző szándéka szerint is abszurdba hajlanának: finom irónia lengi be a játékteret, s nem pusztán Goldoni korának rovására.

Ebben az előadásban semmi sem öncél, a színészi talentum, a készségek fejlettségi fokának megmutatása sem. Olyan színházi előadás, olyan művészi teljesítmény, amely egyben vizsga is.

Ebben az előadásban tekintetek vannak, itt a néző megszólíttatik. Nem pusztán a szavak szintjén, hanem gondolatokkal. S gondolat van nemcsak a szavak mögött, de a tárgyakban is. A kiszuperált zongorák, eredeti funkciójukból kikopva óhatatlanul az ábrázolt világ kultúrához való viszonyát is megérzékítik, szerelmi enyelgések és szerencsejátékok terepeként szinte fizikai fájdalmat okozva jelzik a hiányt. Pillanatok alatt kitekert lábuk, görgőik pörgettyűként a könnyed, bravúros játékosság megtestesülései s az alkotó szellem találékonyságának bizonyítékai, ám a csonkolt zongoratest egyben az enyészet, a pusztulás mementója. S ha kell, még így is hangszerként működik. Igaz, nem eredeti formájában, hanem oldalára, élére állítva, de csatazajt, harci dalt így is remekül lehet dübörögni rajta. A billentyűkkel átellenes végén élére állítva pedig lengőajtóként nyitja meg vagy zárja el az utat. A katonák rekvirálta jószág is antropomorfizálódik: Tenki Réka tyúkként bravúros küzdelmet folytat egy almával, s nehéz állni Szabó Emília kecskéjének a benső tartalmat híven tükröző tekintetét. Utóbbi - nem kecskeként - gyönyörűen énekel, a sikító-, kacagó-, ordító-, zokogó-áriák között az egyetlen emberi hangként. De egy-egy ilyen precízen megkomponált hangorkán sem esetleges ötlet csupán, s nem is a színinövendékek terhelését szolgáló technikai feladat (miközben persze, hogy az is): "Mit ad, ha abbahagyom?" [mármint a sírást] - kérdezi az elviselhetetlen hangon óbégató parasztlány, Lisette (Stork Natasa) a távlatilag az erényére törő Claudio hadnagytól (Adorján Bálint), majd a válasszal elégedetten így alkuszik tovább: "És ha nevetek?" Ebben a világban minden és mindenki a manipuláció része, alkalmazója vagy elszenvedője; még az emocionális megnyilvánulások, az érzelmi kitörések spontaneitása is erősen megkérdőjeleződik - a hadbiztos által vázoltak szellemében.

Goldoni darabja a boldog Donna Florida békét éltető szavaival végződik, okulásul felhívva a néző figyelmét arra, hogy a háborúk a világ bármely részén egyformák. Az előadásban a béke aranyszőkén, angyali fehér ruhában meg is jelenik: dicsőségesen hozzák vállukon az addig hadban állók - míg valaki meg nem botlik.

SZŰCS KATALIN ÁGNES