Katona József Színház, Kamra
"A színház, mint olyan, gyerekkoromtól fogva izgat. Nincs ebben semmi új, ez egy játék. Maga ír egy darabot az embereknek az emberekrõl, amit azok, ha már megcsinálta, eljátszanak." Th. B.
Ez három fakszni nélküli, faksznizástól eltanácsoló interjúmondat az ördöngös osztrák író, Tomi szájából - Thomas Bernhardot, az osztrák származású, német nyelvterületen botrányosan garázdálkodó írót mély tisztelettel, a könnyebbség kedvéért Tominak fogom becézni. Több okból is. Esetében a könnyedség lehet formai természetű, hiszen bizonyíthatóan könnyeden, muzikálisan írt, a fogalmazásmódja ötletes, fordulatosan repetitív, de mindez inkább megtévesztő.
Mint a házgyűjtési, belsőépítészeti mániái. Féltestvére, hagyatékának gondnoka, örököse (egy halk, finom ember) zokszó nélkül vette tudomásul, hogy ezek a gyönyörű tájakon gyarapított ingatlanok aligha szolgáltak bentlakásra, többnyire csak imitálták a jómódú nagypolgár életigényeit, T. B. (Tomi) egy-egy luxuskonyhájában legföljebb teát főztek, s ahogy a gazda tuberkulózisa eluralkodott, már azt sem. A táj, a kilátás pompás volt, a gazda kibírhatatlan. Még leghűbb kiadójának mindennapjait is pokollá tudta tenni. Színművei is tanúskodnak erről.
Tomi: "...azt mondják, nem nézi senki, röhej. Teljes tévedés. Mert többen nézik meg a darabjaimat, mint bármely más élő szerzőét... nem ismerek olyan szerzőt, akinél a nézők ilyen jól szórakoznának."
Négy opusát láttam eddig különféle szinteken előadva, mindegyikben bőven akadt olyan szerep, amelyet nem annyira kacagva, mint inkább megszégyenülve nézdegéltünk, s hiába volt szöveg szerint otthonos mondjuk Wittgenstein szellemvilágában az istenadta, valamennyi replikájától vásott az ember foga. A "szórakoztatást" tágan kellett értelmeznünk.
Nagyon is nyilvánvaló, hogy Tomi szülőföldje, Ausztria gyűlölni kényszerült őt személy szerint, műveit még ádázabbul (talán ma is) mindazért, amit a pofájukba vágott. Könyörtelen és megalapozott ítéleteiért, miszerint honfitársai bigottak, lelkes nácik, antiszemiták, kedélyességgel cukrozott gemütlich aljadékok voltak. Talán ma is olyanok.
|
Tomi észben tartotta, hogyan hasadt ketté Trianon után a Habsburgtalan Ausztria polgárháborús méretekben; hogy fogadták ’38-ban az ő Dolfijukat, méltóak akarván lenni a Führer históriai normatíváihoz a keleti és a nyugati fronton (tyűha!). Miféle alkuk köttettek ’55-ben az oroszok távoztával Bruno Kreisky és riválisai között; hogyan került elő a fess vezérkari tiszt, potenciális ENSZ főtitkár, Kurt Waldheim fotója Athénból s más megszállt, tönkregyalázott városokból - egyáltalában, mi került elő, illetve mi vált titkosítottá az ő édes honában. Bűnöktől terhessé egy hangulatos kiállítótermecskében. Tominak meggyőződése, írói hitvallása, ihletője volt, hogy övéi elsöprő mértékben igyekeztek titkosítani, dugdosni minden Mauthausen-szerűt, amit egy belevaló osztrákra nézve minimum dehonesztálónak kell mondanunk. A többes számot picit félénken/féltékenyen, többjelentésűen, E. P. a mi Esterházy Péterünk alkalmazta Tomival kapcsolatosan, Tomi írásmódját hiányként vonatkoztatva magunkra + a Javított kiadás "ontológiai derűjét" említőlegesen + a könnyeket.
Magyarföldön - mellékesen jegyzem meg - Tomi nem mindig járt jól szövegkönyvei előadásaival, de ez sem volt jó ok arra, hogy bárki hagyja, kisajátítsa vagy lebeszélje.
Most a Kamrában Máté Gábor rendező, az ötfőnyi színpadi társulat, a betűhív szcenika, Tandori Dezső mindenkor gyanúsan öntörvényű fordítása, a hangszerek, a játék, a kellékek, Franz Schubert szöveg szerint huszonkét éve nyűtt, elfuserált, "pisztrángnak" alig becézhető kvintettje örömteli és életteli produkcióval ajándékozza meg közönségét, legföljebb bátrabban adhatnánk jelét pontos kapásainknak.
Vegyük a darab alapötletét: szegényes manézs, utazó cirkusz leszázalékolt műsorával, örökké pótlásra szoruló kellékeivel s középpontjában Caribaldi cirkuszigazgatóval, akinek van úgymond benső élete: a hatalomvágy és a Franz Schubert kamarazenéje iránti több mint vonzalom, azaz a Pisztrángötöst próbálni terapikus célzattal, hódolva a harmóniának, az instrumentumok kölcsönös figyelmének és szeretetének. Tomi nagy ötlete annyiban különbözik nyomatékosan a világ cirkuszparódiáitól, hogy az eredeti porond itt meg sem jelenik. Mi képviseljük úgy-ahogy a közönséget, ám az öt szereplő (a kvintett szólistái) inkább hadikórházba illenék ápoltként. Egy ócska vándorcirkusz, egy moziban fellépő, nyomorúságos esztrádműsor sem él meg kevésnyi kellem nélkül, itt ilyesmivel nem szolgálnak. Caribaldi (Bezerédi Zoltán) félfalábú. A Zsonglőr (Takátsy Péter) rángógörcsös. A Kötéltáncosnő unoka (Pálmai Anna) holdkóros. A Bohóc vagy tréfacsináló (Szacsvay László) idiotikus. Az Állatidomár (Mészáros Béla) félkarú sérült, kitüntetetten félkezű zongorista. Panoptikumba illő sereglet - fényévnyi távolságra Schubert gyöngyözőn könnyed muzsikájától. Esélytelen haknizói a szórakoztatóiparnak.
Sérült dilettánsok. Talán ha egyszer felharsog egy "pianissimo!" vezényszó - inkompetens módon. Tuttiban belelendülnek? Már sejtjük, néhány taktus után kibicsaklanak. Vonatkozik ez főállásaik motívumaira is. Aki látott már cirkuszi próbát, tanúsíthatja: mennyi "hepplá!", kísérlet, félig-ugrás, kurtára vett összjáték formálja magát az előadást, mennyi verejtékből fakad a könnyedség, amit úgy irigylünk.
Tomi takarékoskodik eme fegyvertárral: "...nem tudom, darabok-e, de az is mindegy, mindenesetre valamik, amiket elő lehet adni, ennyi... szóval azt hiszem, engem biztos, hogy a színészek játszanak szívesen..."
A szerepeim létezők!? - bizonygatja Tomi, mintha a Godot csenevész fácskájára utalna - képtelenek szórakoztatni, legalább tűrjék el a cirkuszigazgató zenei terrorját, emberi rémuralmát, reminiszcenciaképpen emlékeztessenek egy ötszólamú Schubert-féleségre. A zenei munkatársak: Sáry László és Zarári Máté kongeniális munkájának köszönhetően mind az öt színész külön-külön és egybehangzóan el tudják hitetni, hogy képesek játszani a hangszerükön, s még jobban is bazseválnának, ha nem kéne örökké utazgatniuk a megélhetést biztosító (?) Caribaldi Cirkuszukkal, s reflektálniuk munkaadójuk baromságaira. Duett, trió, kvartett, kvintett formációkban.
Másfelől: az előadást átszövő próbaigyekezetek, a közbeiktatott örökös cezúrák, különféle előjelű akadályoztatások belőlünk, nézőkből csiholják a vágyat, hogy "induljon be végre már ez a pisztrángos!". Számoltam: talán ha háromszor indult be a Schubert-féleség vezérmotívuma. Ennél többre nem vágyhat egy ép hallású ember. Pláne, hogy időben Tomi huszonkét évre göngyölíti szét a matériát. A maga gyilkos színházcsináló módján túlozva azt. Bezerédi-Caribaldi pontosan érzékelteti a hatalmi észjárás/baromkodás kényes egyensúlyát. Játéka ettől mintaszerű. Hány cselló szükségeltetik? Kettő - mint kiderül. Egy délelőttre, a másik délutánra. Ahogyan azt a terapikus zenei modor már régóta előírta/igazolja. Hány vonókenegető gyantát szükséges vásárolni Augsburgban? Mindig eggyel többet, mint amennyit a direktor úr eldobál/elrejt. Számunkra, nézőtériek számára a feladványnak logikai úton kell bizonyítást nyernie. Takátsy-Zsonglőr lenyűgöző mozgásával, kontrasztos szövegelésével értelmétől fosztja meg, amit épp az imént bizonyítottak. Ez ízig-vérig illik Tomihoz. Közvetve feladatul szolgál egy pisztrángos Franz Schubert-duetthez, amely determináltan csak hamisra sikeredhet. A duett félremegy, Takátsynak a teste dolgozik hangszerként, amire éppen itt s ekkor nincs szükség. Viszont élvezet figyelni. (Takátsy Péter fizikai képességei külön tanulmányt érdemelnének.)
Valahányszor új szereplő jelentkezik játékba, a problémák sokasodnak. A direktor agyát tépdesik, figyelmét szerteszórják, ő válik a csoportterápia egyes számú célszemélyévé. Bezerédihez méltó feladat: neki kéne számon tartania a benti gyarapodmány összhangzattani/emberi konzekvenciáit, szinkronban a kinti/ cirkuszi történendőkkel. Lányunokája, ahogy írva vagyon, mossa csak az ő fél lábát, de tilos kukkolnia a zsonglőr tökét. Kis ügy. Ám olyan baleset, amikor egy engedelmes vadállat lázadva marcangolja idomárját, ritkán szokott előfordulni. S túl a szemhatáron?! Nevezhetjük munkahelyi ártalomnak? Franz Schubert szemszögéből sztrájknak? Ki és hogyan torolja meg? Mészáros Béla meg tutorai a zongorára hárítják a büntetést. Jogos és műfajszerű: Grock zenebohóc egyik klaszszikus számában láttam máig érvényes ősmodelljét. Mindegy. A klasszikus gegek nem évülnek. Mészáros Béla idomár a csonkolt balkarjával a jövőnek is üzen fenyegetőleg: negyedfeles végtagokkal problémás lesz igazi kvintettet játszani. Jobb nem gondolnunk rá - jelzi szerzőnk, Tomi.
Szacsvay öntörvényű, megzabolázhatatlan bohóc, sityakja - önmagában - szintén nem nagy durranás. Fapofa kell hozzá. Önsajnálat. A puha kelme okozta szenvedés eltűrése. Egy bensőséges kottakép az ismétlésekről, amelyek egyáltalában nem schubertiek. Mert passzívvá és vakká tesznek. Szacsynak ezt a fajta kifordított színivilágot bőven volt alkalma meg- és kitanulni praxisából, a Bozsik Yvettel együtt gyakorlott "tánc, színház, zene, báb, cirkusz stb. produkciókból", amelyeket az anyaszínház is évek óta a maga javára hasznosít.
Szerzőnk, Tomi kitalált néhány konzekvensen cirkuszi formai megoldást: ilyen volna a ki-be fordítható gordonkatároló szekrény vagy a fél lábat rögzítő bilincs, pánt. Egyiket a zsonglőr "kezeli", a másikkal Caribaldi "bíbelődik". Mindkét eszköz művészi. Lehetővé teszi, hogy az előadásban művészetté váljon: "...csak annyi, hogy az ember egyre jobban játszik azon a hangszeren, amit kiválasztott magának". Caribaldit joggal őrjíti meg, hogy Szacsy bohócsityakja amuzikális. Amíg ők ketten a zsonglőrrel egyre kifinomultabban bánnak választott eszközeikkel, köznapi tárgyaikkal, implicite a vonóikkal, a többiek ügyetlenkednek, késlekednek, koordinálatlanok. Élő cáfolatai az artista sátorkodásnak. Van mentségük? Talán a beszéd repetíciói. Talán a beszédjáték formátlanodásai.
"Az emberek szerencsétlensége, hogy nem akarnak a saját útjukon járni, hanem mindig egy másikon. Valami másra törekednek, mint amik."
DÁNIEL FERENC
