Budapesti Kamaraszínház, Ericsson Stúdió

Nem feltétlenül válik a jelen színházi évad dicsõségére, ha meg merem kockáztatni: a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójában most futó sokadik Bernarda Alba háza-repríz az általam látottak közül az eltelt öt hónap legjobb elõadása. A dicséret viszonylagossága elsõsorban onnan ered, hogy akár a darabválasztásban, a megvalósításban sincs szóra érdemes újszerûség, eredetiség, mûvészi izgalom; a kritikusdíj kiosztásának mérlegelésekor a legjobb rendezés címéért nem is lenne versenyben. Ilyen esetben válik el markánsan a "legjobb rendezés" cím a "legjobb elõadástól". Rendezõi olvasatban, koncepcióban semmi frappáns, ám a színházi este kerek, harmonikus, egyenletes mûegész benyomását kelti, és hatásosan, meggyõzõen lehel új életet egy remekmûbe.

Számomra a Bernarda Alba házának ez a sikerült megvalósítása külön is örvendetes. Magam mindmáig nem tudtam és nem is voltam hajlandó elszakadni Csiszár Imre hosszú miskolci és rövid életű nemzeti színházi igazgatói-rendezői periódusának kivételesen magas színvonalú, színjátszásunk megújulásához szervesen hozzájáruló teljesítményeitől, és őszintén fájlaltam, hogy miután sorsa a hírhedett Fekete György-i "rapid megoldás" tankönyvi értékű illusztrációjává vált, nemigen sikerült újra magára találnia. Második korszakának - az általam látottak közül - legharmonikusabb produktuma ez az előadás: bizonyítja, hogy a költői realizmus erőforrásaiból még bőséges a tartaléka. Ennél azonban tudott ő sokkal többet. Hátha a jövőben e többletképességekből is kapunk majd ízelítőt.

Mármost a Bernarda Alba házával a rendezőnek, aki tud mit kezdeni vele, szerencséje van: az is elég, ha jól megcsinálják, lévén a dráma, elsősorban kivételes költői valőrjeinél fogva, egyszerre önmaga és önmaga metaforája. Klasszikusan hézagtalan családi tragédia egy jellegzetesen spanyol paraszti környezetben, és ugyanakkor - már az olvasmány szintjén is - torokszorító metaforája a zsarnokságnak, a bezártság, a fogság univerzális élményének és a belőle, permanens belső feszültségéből törvényszerűen következő robbanásnak. Ezen belül a költő-drámaíró zseniálisan értékesítette azt a tényt, hogy míg egy csak férfiakról - férfidolgokról - szóló dráma meggyőzően rekesztheti ki világából az egész női nemet mint olyat, a csupa nőt szerepeltető alkotás eo ipso a férfinemről is szól; ezért a Bernarda háza valóban világdrámának tételezi magát. Nyilvánvaló, hogy ezen belül ezerféleképpen lehet színre vinni - de nagyot szólhat akkor is, ha "csupán" a tulajdonképpeni drámai cselekményt szólaltatjuk meg a költői-lélektani realizmus szakavatottan, ízléssel és fantáziával kezelt eszközeivel.

Nagy Enikő, Szilágyi Zsuzsa, Gráf Csilla és Szőlőskei Tímea | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Csiszár keveset újít, azt is a mostanság mind kevesebb tilalomfába ütköző szexuális szókimondás irányába: a férfihiányban megfogalmazódó rabság miért ne hitelesítené az öt közül két nővér, Amelia és Martirio leszbikus összekapaszkodását, egy harmadik, Magdalena nyílt színi maszturbálását, és a biológiai skála két végén Adela, a legifjabb és Maria Josefa, a legidősebb családtag egzaltált, hisztérikus erotikáját? Egyebekben a színpad szépen koreografált mozgalmassága, a rebbenősurranó, vijjogva szét- és összeszaladó, majd elpilledő, lapuló és újra eksztatikusan tomboló nőalakok változatos képe ugyanezt az izzó nyugtalanságot, pótcselekvésekben kimerülő feszült kielégületlenséget fejezi ki. A kép egyaránt hiteles mind összhatásában, mind egyénekre bontva; minden szereplőnek megvan a maga jellegzetes koreográfiai vonala, amely egyszersmind takarékosan, de plasztikusan vázolt jellemének is megfelel, egyben meg is érzékítve azt.

Csiszárt leginkább mégis az összteljesítmény, az ensemble-játék dicséri: a Budapesti Kamaraszínház sokat látott és sokszor jelentéktelennek látott női gárdájából hozza ki az eddigi maximumot. Tímár Éva persze abszolút értelemben is ideális Bernarda-jelölt. A figura különállását, dramaturgiai fölényét eleve jelzi, hogy ő az egyetlen, akinek drámája nem a férfiakról, illetve hiányukról szól. A zsarnokot éppúgy megkülönbözteti aszexualitása, mint szellemi fölénye, ravaszsága, illetve az általa jelképezett rendhez való merev, a maga módján éppoly szenvedélyes, a gyilkosságtól sem visszariadó ragaszkodása; a színésznő a rá jellemző kemény tartással, méltósággal, nagyszabásúságot sejtető belső erővel zárja kerekké a dráma körét, bár játékában most is tetten érhető a szokásos fanyar, kritikai élű keresettség. Szilágyi Zsuzsa, a helyi gárda megbízhatónak ismert karakterszínésznője Ponciaként az előadás másik jelentős alakítását nyújtja. Szabó Margaréta mint Adela most először talál vissza a debütálásakor, Kiss Csaba Világtalanok című darabjában örömmel felfedezett erős, izgalmas színeihez, s ugyanez a magára találás jellemzi Nagy Enikő, Ruszt hajdan volt Desdemonájának Magdalenaalakítását is. Angustiasként Andai Györgyi a maga szokásos finom, tartózkodó pasztellszíneivel érzékelteti, miben tér el és miben egyezik meg fátuma húgai drámájához képest. Nem érheti kifogás Gráf Csilla Ameliáját sem, csak Szőlőskei Tímea nem meríti ki Martirio (valaha Máthé Erzsi birtokolta) szerepének rendkívül hálás lehetőségeit. Két színésznő, úgy lehet, akaratlanul, a maga privát drámája árnyalatával gazdagítja alakítását: Szakács Eszter (Maria Josefa) és Széles Anna (Prudencia) a figura tragikumába, frusztráltságába mintha egy-egy méltatlanul alakult színészi pálya fájdalmát is belelopná. Az előadás összbenyomása önmagán túl az együttes előtti perspektívák tudatosabb értékesítésére is felhívja a figyelmet.

Nem vajúdtak a hegyek, de nem is egér: szép, tisztességes színházi este született.

SZÁNTÓ JUDIT