Mielõtt összeférhetetlenségemre fény derül, inkább bevallom: két okból is alkalmatlan vagyok rá, hogy kritikát írjak Szarka Lajos "helytörténész és lokálpatrióta" Letört olajág címû könyvérõl. Elõször, mert az emlékidézõ kötet hõse, Földes Gábor rendezõ (1923-1958) unokabátyám volt. Másodszor, mert magam is szerepelek szerzõként a mozaikszerûen összeszerkesztett, több mûfajú tanulmány- és emlékkönyvben. De arra is legalább két nyomós okom, érvem van, hogy áthágjam a szakmai illemszabályokat.

Az első, hogy Földes Gábornak, az ígéretesen indult, pályatársai, színészei emlékezetében és a kritikában is sokra tartott, nagy jövő előtt álló rendezőnek máig nem született monográfiája. Meglehet, hogy fél század után az utókort nem hozza lázba A kőszívű ember fiai nagy sikerű győri előadása. Színháztörténetünknek vannak ennél jelentősebb homályban maradt állomásai. De létezik-e megrendítőbb szakmai vallomás annál, mint hogy Thália bitófára ítélt mesterét a Hamlet és a Tragédia foglalkoztatja a börtönben?

A második ok, amiért szólni szeretnék a hézagpótló kötetről, az, hogy tartok tőle: Szarka Lajos rendhagyó, Vámos László, Raksányi Gellért, Major Ottó, Molnár Gál Péter és mások emlékezéseit is tartalmazó, Hévízen kiadott kötete sem kapja meg - legalábbis az országos sajtóban - a vállalkozást megillető visszhangot.

Rendhagyónak nevezem a Letört olajágat műfaji szempontból is. Egy derékba tört élet tényekre szorítkozó krónikája, a rendező néhány sikerült munkájának kritikai visszhangja és vitája, s az 1956-os események egyetlen - győri - szálának tragikus története, néhány dokumentumértékű levél, baráti, pályatársi visszaemlékezés önmagában is érdemes a tanulmányozásra. De a történész szerző nem érte be ezzel. Gyűjteményében közreadta a hírhedt mosonmagyaróvári bűnperben elhangzott vádbeszédet, a meghozott halálos ítéletek szövegét, a pályatárs kihallgatásán készült jegyzőkönyvet, és a vádlott helyett kegyelemért folyamodó védőügyvéd törvényességi óvását is. Ezekkel a szikár szövegekkel egymás után szembesülni, az egymást meghazudtoló dokumentumokat egyvégtében olvasni - különösen most, az ötvenedik évforduló ünnepi megemlékezéseinek sodrában és árnyékában - hátborzongató. Történeti irodalmunkban is merőben szokatlan, hogy vád és laudáció, a publicisztika rangját meggyalázó, gyűlöletkeltő filippikák és száraz szemmel nehezen olvasható börtönlevelek egyszerre, közös kötetben kerüljenek közönség elé. Szerepel a kötetben - színészkollégák, barátok személyes emlékein kívül - két, irodalmi mércével nemigen mérhető, mégis maradandó vers is: Gábor édesanyjának dr. Gratz ügyészhez intézett átka és a fiát búcsúztató anya rímbe szedett jajkiáltása. A dilettáns úgymond örömét leli az alkotásban, az anyából az elviselhetetlen fájdalom préselte ki a verset.

Ha lesz, aki kritikát ír Szarka Lajos munkájáról, talán szóvá teszi, miért nem olvashatunk többet a színházszervezőről, miért maradtak ki érdemes kortársak az emlékezők közül, miért annyira esetleges a könyv képanyaga. De én hajlamos vagyok arra, hogy mindezeket zárójelbe tegyem, és kritika helyett köszönetet mondjak a szerzőn kívül Hévíz városának és vezetőinek is, amiért őrzik és megőrzik a Budapesten született, Győrben művésszé lett egykori hévízi diák emlékét.

Szűk esztendei bőség

A fogyasztói társadalom sokasodó gondjai és vitatható vívmányai között az egyik legörvendetesebb a korláttalan és korlátozhatatlan választék. Nemcsak az áruházban, életformában, hanem a kulturális piacon is. De azért korántsem biztos, hogy a zavarba ejtően bőséges kínálat minden esetben - egy bizonyos szinten innen és határon túl - a kultúra fogyasztóinak hasznára válik.

Feltételezésem alátámasztására sem érvem, sem bizonyítékom nincs elegendő, ezért is nyomható rám az illetéktelenség bélyege. De hadd mondjam el: havonta állhatatos és lelkes böngészője vagyok a Súgó színházi műsorkínálatának. Decemberben is izgalommal töltött el a gondolat, hogy színházi fővárosunkban - pincében, padláson és palotában - 8 premiert tartanak. Persze, nem vagyok olyan naiv, hogy ebből ugyanennyi színházi eseményre következtessek. Feltételezem, hogy mint mindig, most is útra indulnak százas szériák és be nem vallott bukások is.

Továbblapozva a játszóhelyek listájára, A-tól Z-ig 79-ig jutok el a számlálásban. Ennek kapcsán nyomban eszembe jut, hogy előző este Hunyady Sándornál azt olvastam, nincs igazuk azoknak a színházi szakembereknek, akik azt állítják, hogy Budapest közönsége nem bír el nyolc drámai színházat. Hiszen immáron megnyílt a kilencedik is! (Hunyady Sándor: A mosoly) És milyen büszkék voltunk, amikor megszületett, sőt nevében is hirdette Thália újabb fővárosi hódítását a 25. Színház. Jó volt a nyáron felfedezni a térben is érdekes, egyetlen más teátrumhoz nem hasonlítható új Budavári Sziklaszínházat. Örvendetes, hogy egyelőre még játszanak az Erkelben, hogy valamennyire őrzi tradícióit a Fészek Klub, üresen álló moziból lett jó hangulatú színházban találkozhattunk legutóbb Caligulával... Igaz, szerepelnek a listán olyan játszóhelyek is, mint az általam sosem látott Homoktövis Általános iskola vagy az Erzsébetligeti Színház, amelyek december hónapban mindössze egy előadásra várják a nézőket. Ebből azután arra következtetek, hogy talán mégsem olyan riasztó ez a bőség, mert megbízhatóbb adatszolgáltató lehet dr. Venczel Sándor közgazdász, aki a Színház című folyóirat legutóbbi számában közreadott kutatási beszámolójában arról informál, hogy 2005-ben összesen 18 kőszínházi játszóhellyel rendelkezett a főváros. Megnyugszom, hogy kár korán örülni és aggódni is: a listákon kívül a pénztári és nézőtéri adatok is azt bizonyítják, hogy Thália valódi és virtuális, alkalmi otthonainak száma mégiscsak a nézői igényekhez alkalmazkodik. Ezt bizonyítja - nem éppen szép szóval -, hogy az előadások átlagos "kihasználtsága" 90,5%. Elgondolkodtató, még ha nem is feltétlenül örvendetes, hogy 2005-ben 1 600 000 néző közül 383 413- an a Madách Színházban jártak. Nem meglepő, de érdekes, hogy a játszóhelyek 72%-a - az említett tanulmány szerint - 500-nál kevesebb férőhellyel rendelkezik. Pedig a nagyobb nézőtér - siker esetén - kevesebb állami támogatást is jelent. Az egy jegyre fordított, átlagosan 5800 forintos állami támogatással szemben a Vígszínház nézőire "csak" 4100 forint jut.

Valójában persze a néző nem feltétlenül színházat, hanem darabot választ. Ehhez kínál fogódzót a Súgóban a "Daraboló" rovat, ahol is a decemberi kínálatból az évnek majd minden napjára jutott volna program. Mert ha nem tévedtem, 461 cím sorakozik az oldalakon. De bevallom, ennek már nem tudtam maradéktalanul örülni. Nem (csak) azért nem, mert remekművek váltakoznak fércművekkel, ez - az ízlésekre és pofonokra való tekintettel is - természetes. Hanem, mert a bőség zavaráról tanúskodó, zavarba ejtő lista azon nyomban figyelmeztet a repertoárszínház művészi és műsorpolitikai veszélyeire is. Az en suite játék ellenfelei rendszerint arra hivatkoznak, milyen unalmas és fárasztó lehet a színészeknek hetekig, hónapokig - urambocsá´ esetleg évekig - minden este, néhanap kétszer is, ugyanazt a darabot, szerepet játszani. És ez bizonyára így is van. Még akkor is, ha nem minden előadás jut el a századikig, és a leghosszabb szériákban nem ritka a szereplőváltozás sem. De jóval kevesebb szó esik arról, hogy mi történik azokkal az előadásokkal, amelyek egy hónapban csak egyszer-kétszer kerülnek a nagyérdemű elé. És itt most, a decemberi műsorban tallózva, nem a Mikulás-haknikra gondolok, hanem a nagyszerű Troilus és Cressidára, Füst Milán Boldogtalanokjára vagy Camus Caligulájára. Hiszen kétszer játsszák ezeket is, mint Hauptmann telt házakkal futó A bundáját és Shakespeare III. Richárdját a Nemzetiben, vagy Csehov Ivanovját a Katonában. Az Alföldi Róbert rendezte Tartuffe-ről, jegy hiányában még a Nemzeti Színház barátait is lebeszélik, ahelyett, hogy többször tűznék műsorra. És akkor még a régebben műsoron lévő, december hónapban egyszer látható darabokra, Pirandello IV. Henrikjére vagy a Magyar Színház Rejtő- produkciójára nem is hivatkozom.

Egyébként is, a kiragadott példákat is csak azért soroltam, hogy aláhúzzam: ez a színészek memóriáját próbáló, burjánzóan gazdag repertoár, és csakis a választék jegyében komponált műsorrend a közönség szempontjából is aggályos. Nemcsak azért, mert mire elterjed egy-egy jó előadás híre, sokkal nehezebb például hét végére jegyet váltani, de azért is, mert a kelleténél hosszabb szünet két előadás között gyakran szétesett, megfáradt, kihűlt előadásokhoz vezet, amelyek egyre halványabban emlékeztetnek a premieren nyújtott teljesítményre. És hiába van egy időben három Diótörő a műsoron, ha én a gyermekeimet karácsonyi szünetben az Operaházba akarom vinni. Három Hamlet majdnem egyidejű láthatása egyenesen izgalmas. Két Tartuffe, különösen, ha az egyiket Parti Nagy Lajos írta, színházi csemegének számít. Viszont két Holdbéli csónakos és két Holle anyó még más társulat előadásában, más színházi nyelven is soknak tűnik...

Debrecenből Debrecenről - budapestieknek is

Bényei József Debreceni komédiások című kötetét böngészve csak addig éreztem magam illetéktelennek, amíg boszszankodva és kicsit szégyenkezve vettem tudomásul, milyen kevés művészt, sorsot, előadást ismerek az elmúlt évtizedek debreceni színháztörténetéből. Vámos László, Mensáros László, Simor Erzsi, Szendrő József és főként Latinovits Zoltán teljesítményét, a fővárosban folytatódó karrierjét persze innen is lehet és kell is ismerni. Blum Tamás karmesterhez laza rokoni szálak is fűztek. De mit tudok a "tűzvivőnek" nevezett Szentessy Jánosról, a "mosoly maszkját viselő" Bángyörgyi Károlyról, a táncosnőből lett színésznőről, Vésely Margitról? De Bényei József irodalomtörténész, szerkesztő, költő, tanár és színikritikus, egy időben a Csokonai Színház dramaturgja, sőt direktora is, az ötvenes évektől mindent látott és mindenkit ismert, aki Debrecenben Tháliát szolgálta.

Emlékeinek garmadáját most forrástanulmányokkal, régi írásokkal egészítette ki azért, hogy komédiásportréi gazdag tablóvá, színháztörténeti körképpé szélesedjenek. Így aztán szellemi-színházi naplójának lapjain olyan sokrétű művészportrék rajzolódnak ki, amelyek önmagukban is megállnak. Ahol viszont Bényei saját emlékeit, ismereteit nem érzi elegendőnek, ott autentikus tanúkat és szakértőket szólaltat meg. Így válik például búcsúztatójával Vámos László, a színház hajdani főrendezője a Klemperer korrepetitoraként és a Koldusopera fordítójaként is közismert "színházi mindentudó", Blum Tamás portréjának társszerzőjévé.

Mensáros László

Szakmai szempontból is tanulságos, hogyan kapcsolódik össze a színház- és drámatörténet (például Karinthy Ferenc Ezer évének remek elemzése) a történetmesélő, a korabeli valóságot is érzékeltető jellemrajzzal (például a versmondó Hamlet, Mensáros László esetében). Bényei Márkus László sikereit és kudarcait plasztikusan, Andaházy Margit hányatott színészéletét megértő szeretettel idézi. De megbecsülés árad még a Thália szakácsnőjének és csaposának szentelt színes riportból is. Szokatlan, de rendkívül rokonszenves a társulat nemtőjének tisztelt művészeti titkár, a színházi jelenlétet is élvező H. Péteri Nikola arcképe.

Szemérmetlenség lenne tőlem soha nem látott, vagy emlékezetemben összemosódó színészek portréját és alakításaik mérlegét vitatni, vagy akár értékelni. A mindössze négy évadot Debrecenben töltő Latinovits rangját hűségesnek mondott, ambiciózus vidéki primadonnákéval öszszevetni.

Akadnak persze megválaszolatlan kérdéseim is. Nem egészen világos számomra, hogy voltaképpen miért szakadt félbe Téri Árpád merészen ívelő pályája, miért utal egyszerre homályosan és mégis tapintatlanul a szerző Simor Erzsi és a szovjet katonák közötti konfliktusra. Miért nem jut több szó a kötetben jó néhányszor emlegetett nagyszerű Hegedűs Ágnesnek? Miért szedték következetesen hibásan egy színháztörténeti kötetben Moličre nevét?

Az újságíró, szerkesztő Bényei József színháztörténészként sem hazudtolja meg önmagát. Az egyes fejezeteknek többnyire már a címe is figyelemfelhívó zsurnalisztikai telitalálat. A Debreceni komédiások külső megjelenésének eleganciája pedig a kötet szerzőjén kívül a város nagyvonalúságát is dicséri.

Színházát becsülné meg vele az ország, ha sorozatban készülnének a debrecenihez hasonló gyűjtemények.

Főhajtás és adósságtörlesztés

Néha eltöprengek rajta, miért kap fel egy-egy tisztesen közepes teljesítményt hirtelen a média, és miért sikkadnak el - ha nem is nyomtalanul, de méltatlanul, vagy nem egészen érdem szerint - a legszigorúbb mércével mérve is kiemelkedő bemutatók, alakítások. Szerepe lehet ebben a véletlennek, az események torlódásának is, vagy csak a magam figyelmetlensége az oka, hogy nem akad meg a szemem időben a visszhang csendesebb hullámverésén?

Újságolvasói és kritikusi tapasztalataim alapján is állíthatom, hogy a Budapesti Kamaraszínház nem tartozik a sajtó mostohagyermekei közé. A hetvenesztendős Kézdy Györgyről is sokszor elmondatott, hogy érdekes orgánumú, intelligens, kiváló jellemszínész, prózamondóként Karinthy leghivatottabb tolmácsa. Csak éppen a nagy színésznek kijáró közmegítélése hiányzik. Pedig ha valamikor, most Harold Pinter Senkiföldje című darabjának hazai bemutatója után itt lett volna az alkalom, hogy sürgősen kimondjuk: Kézdy nemcsak sokszínű, szuggesztív jellemteremtő epizodista, de szakmájának egész estét betöltő, formátumos mestere. Akivel időnként méltánytalanul bánt a pálya, de most, élete hetvenedik esztendejében, a Budapesti Kamaraszínházban, Salamon Suba László rendezésében végre - újra? - megkapta az őt megillető, színészt próbáló feladatot. John Gielgud örököseként Budapesten ő játssza a bizonytalan egzisztenciává züllött költő, Spooner szerepét.

Különös figura különös helyzetben: a beérkezett, jómódú irodalmár, Hirst kastélyjellegű házába váratlan vendégként toppan be az idős, szerencsétlen tarhás, a már-már csavargóként lézengő, nagy dumás Spooner. Választékos szóáradattal önti el a házigazdát (no meg persze a személyzetet is) abban a reményben, hogy a régi (közös?) emlékekre való tekintettel talán nem dobják ki. Talán még vendégül is látják, és ha az istenek is úgy akarják, akár titkárnak, inasnak is szegődhet az állítólag hajdan közelről ismert uraság mellé.

Pinter kevés szóval, még kevesebb cselekménnyel, de annál több titokkal prezentált darabjának londoni ősbemutatójáról 1977-ben lelkes, öles cikkekben számolt be a magyar sajtó. A dráma magyar fordítója, Vajda Miklós a tökéletes színházat megillető elismeréssel írt a nemzeti színházi előadás két főszereplőjéről, Gielgud és Richardson visszafogott eszközökkel dolgozó, finoman és érzékenyen karikírozó párosáról. És most, hogy magyar nyelven először Kézdy Györgytől és Szilágyi Tibortól hallhatjuk Pinter jelen idejű, de a foszlányokra szakadt, bizonytalan múltat is idéző, banalitásában bizarr párbeszédét, úgy tűnik, hogy egyelőre - de már sok hete! - hallgat a kritika. Ahelyett, hogy szavakkal megjelenítené, elemezné Kézdy slemil alázatát, iróniáját, nagyotmondással palástolt rettegését, az igazság és a hazugság mezsgyéjén bóklászó bizonytalanságát, sokatmondó, jobbára csak gesztusokkal feltöltött hallgatását.

Kézdy György a Senkiföldje előadásában

Valahányszor eseményszámba menő külföldi vendégjátéknak örvendezhetünk Budapesten, akad valaki, aki az összevetés szándékával tapintatlanul és kollektíve lesajnálja a hazai együttesek, színészek játékát. Most itt lenne az alkalom, hogy akik Londonban is, Pesten is látták Pinter művét, összehasonlítsák, méltassák azt is, ami az Asbóth utcában történt.

Szerencsére a közönséghez, úgy látszik, ennek ellenére eljutott a produkció jó híre, hiszen az Ericsson stúdió szűk nézőterén a sokadik előadáson sem lehetett egy tűt elejteni. De feltételezem, hogy ha Kézdy és Szilágyi jutalomjátékát érdeme szerint méltatta volna a sajtó és a média, nem háromszor tűzték volna műsorra decemberben a Budapesti Kamaraszínházban az évad egyik legérdekesebb előadását.

FÖLDES ANNA