Pesti Színház

Elvitathatatlanul magas elõadás-minõségû, nagy forgalmi rangú produkcióval jelentkezett a Vígszínház társulata a Pesti Színházban. Thomas Vinterberg, Mogens Rukov és Bo Hansen forgatókönyvébõl David Eldridge írta a Születésnap címû drámát, amelyet - Hamvai Kornél fordításában - Az ünnep címmel állított színpadra Eszenyi Enikõ.

Első pillantásra családi szálloda fogadóterét formázza Füzér Anni díszlete. Ide várja haza ötvenedik (60-ik?) születésnapja megünneplésére Helge, a tulajdonos két sikeresebbik gyermekét, s ide toppan be hívatlanul a tékozlóféle harmadik. A látvány geometrikusan idilli. Elvágólagosság, térszimmetria, praktikum. A nagyrendezvényekhez sorba illeszthető (táblaasztal illúzióját keltő) négyszemélyes asztalok. A csillárok pompakövető szériatermékek, takarékos ragyogással. A hátsó színpadra különtermet képzelhetünk. Hotelszindróma. Pontosan jellemzi a családfő, a vendéglátós dinasztia/dinasztiák státusát. Külső és belső létezésük tere, a jövedelmük forrása, a gyarapodásuk jelképe, az életformájuk és a viselkedésük alapja a szállodai miliő, amelyben a vendéget szolgálni kell, ám eközben a titkon vágyott cél: a vendég egzisztenciája. Zagyvalék identitás. A családfő úgy érezheti, a csúcsra érkezett - az északi vidéken kiépült körülötte a délszaki (szicíliai) mintájú családszerkezet -, "keresztapa" lett. Nem sokáig hiheti.

Mindjárt a második pillantásra bemozdul (átlényegül) a tér. A színes bőrű férfiak antropológiájára szakosodott Helene elhalt nővére szobáját kapja a szállodában, s a színpadra tolt franciaágyon a szellemidézettség frászába kerül. Zseblámpát ragad, hogy megleljen valamit, ami valahonnét sugárzik felé. Hegyi Barbara izgága empátiával, veszélyvágyó félelemmel kutat, és eredményre jut: a kezébe kerül nővére tényfeltáró testamentuma. "A keblem mélye a táskám legalja" logikáját követve, hiányos gondossággal elrejti az iratot, aminek természetesen elő kell majd kerülnie, s ki más találhatná meg, mint a Christian állításához igazolást remélő szolgálólány, Pia. Danis Lídia - mellékszereplőként - az egyik kulcsfigura: miatta csúsztatják Christian zsebébe érkezésekor a külön fürdőszoba kulcsát, majd ő lesz a megkeseredett családi buli fénypontjaként a "sütemények királynője", a maga készítette desszert felszolgálója. A hátsó színpadra telepített fürdőszoba misztikus helyiség. Egyrészt itt, a fürdőkádban lelte halálát Christian ikerhúga; másrészt azért talányos a múltja, mert nincs bizonyosságunk afelől, hogy Pia bírja-e a fiú vonzalmát. A kettejük közötti kapcsolat affektált naturalizmussal fejeződik ki: a szavak síkján előzményteljesnek tűnik, a pármozdulatok intaktsága viszont inkább az elhárított kalandok emlékeit idézi meg. Danis úgy kínálkozik fel, hogy triplán provokálja réveteg partnerét: a mulasztásaival, a napi esélyével és a tehetetlenségével szembesíti a férfit. Férfit?

Hegedűs D. Géza és Danis Lídia | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Kamarás Iván - amint erre általában hajlamos - dizájnként teljesíti be önmagát a színpadon. Az adott esetben - találóan. Titokkal a tarsolyában érkezik, szüksége van arra, hogy a magatehetetlen (talán narkomán) ficsúr benyomását keltse, aki az illusztris napon alkalmatlan még arra is, hogy a rangidős fiúgyermeket megillető ceremóniamesteri posztot betöltse: ne számítson a népes rokonság arra, amit kitervelt. Pohárköszöntőjében, aztán fényt derít a múltra: kicsi korukban az apjuk rendszeresen megerőszakolta őt és az öngyilkossá lett Lindát. Az ünnepség átmeneti botrányba fullad, de az apa - ugyancsak átmenetileg - a tekintélye révén konszolidálja a helyzetet. Mohamedhez indul a hegy. Hegedűs D. Géza Kamarás allűrkészletéből építi fel Helge figuráját, így teremtve meg kettejük között a mozdulatgenetikai kapcsolatot. A vészjóslóan nyegle északi maffiózó karakterrel a színész merőben új arcot varázsol magára. Nézői örömünkre szolgál, s vélhetően a rendezőére is, mert ezt a belülről enerváltra sminkelt figurát könnyebb csöndesen leléptetni a színpadról, mint esetleg egy mediterrán vehemenciájú, lebírhatatlan természetű vállalkozót. A finálé pedig kivonulást parancsol. A családi klán élén nemzedékváltás következik.

Váltás és folyamatosság. Nyilvánvalóan kitetszik az előadásból, hogy Christian csak az után mozdul rá Piára, amikor megszakad benne az ikertestvére iránti kötelék: az elhalt nővér és a fiú közötti, mély érzelmi összetartozásra a vérfertőzés árnyéka vetül. Látunk tőle Mette és Michael kislánya iránt egy olyan mozdulatsort is, hogy sejtelmünk támad: talán pedofilség tekintetében sem akar lemaradni az apjától. E gyanúnkat erősíti a Piával folytatott szexuális kóstolkodásának hirtelenül boldog vége: mintha az rejlenék elhatározása mögött: "soha nem lesz, akit megerőszakoljak, ha nem születik gyermekem". Az ünnep a vértelen családfői nemzedékváltás tragikomédiája. Christian - a szolganép rokonszenvétől övezve - erkölcsileg megsemmisíti az apját, s a legtöbbre jutott fiúként, testestül-lelkestül az örökébe lép. Ennyi.

Mi új lehetne a nap alatt? A rendező - nyilatkozataiban - igyekszik elhatárolódni a műelőzménytől, a dán Dogma-mozgalom kultuszfilmjétől, szellemiségének mégis a hatása alá kerül: a Dogma, bár lázadást deklarál, valójában konszolidált keretek között maradó, a marketing elvárásoknak maximálisan megfelelő játék. Vagyis követői sikerre törtek, erkölcsi, szakmai és anyagi szempontból egyaránt. A darab témája nem újdonság: a családban elkövetett bűnök felhánytorgatása a polgári irodalom és színjátszás visszatérő témája, térben-időben vándorló motívuma. A képlet szinte az őssablon szerint való, akár az antik, a polgári dráma vagy a harmincas évekbeli hollywoodi tömegfilm felől is érkezhetett. Megismerjük sorjában a főszereplőket, nagyon hamar megtudjuk a család múltjának leleplezését kiváltó titkot, és gyorsan eljön az igazság pillanata. A kabinetalakítások és az ensemble játék kombinációjának elsőrendű demonstrációs terepe a személyzet társadalmának lázadása a gyűlölt példaképek ellen. Viszt Attila (Anders, főpincér), Juhász István (Kim), Fesztbaum Béla (Poul) játéka egy-egy szociálpszichológiai esettanulmány. A kriminális kitérőt követően, szinte a semmiből keletkezik a belső megoldás, a rendteremtő polgári katarzis.

Polgári színházban vagyunk. A rendezői tapintat ennek megfelelően diktálja az idézőjeleket. Játékos titokzatosság hálózza be a jeleneteket. A legsemlegesebb pillanatokban a Hitchcock-filmek horrorhangeffektusai borzolják a kedélyeket. A bal portálban elcsattanó pofontól a hátsó színpadon terül el az áldozat. Eszenyi a külső-belső történések egyidejű (szimultán) megjelenítésekor úgy ugráltatja a színpad szegletei között a néző tekintetét, mintha dogmás-reszketeg kézi kamerával pásztázna. A kínálkozó kontrasztokat beélesítve exponálja. A rasszista Michael - az előadáson egy lendületből átnyargaló Pindroch Csaba - ellenpontja a családba csöppent egyetlen ép elméjű teremtés, Mette, a szatyorba csomagolt feleség, akit Bodor Böbe alakít nagy kedvvel, szimpatikusan. Egyébként maga a rasszizmus komplexum is csak cérnavékony mellékszálként sző át néhány jelenetet, s ez nem azért lehet így, mert a szerepre felkért capoeira-tréner (Lincoln Pereira) alig villant fel színészi erényeket. Valószínűbb, hogy a téma egyébként is inkább az "egy métely nem métely, aki pedofil, az legyen rasszista is" marketing-dramaturgiai elv alapján kerülhetett be hajdan a filmforgatókönyvbe, majd onnan a darabba.

Az ünnep megrendezése fordulópontnak látszik Eszenyi Enikő pályáján. Mintha leszámolt volna az illúzióval, hogy a színészből lett rendezőnek külön rendezőidentitása van. Most először színészként illeszkedett bele a figurái bőrébe, majd kívül helyezte magát rajtuk, kialakítandó a kapcsolatrendszereket. Az anyaghoz kereste a színészeket - csupa telitalálat -, s a kettő egymásra hatásához igazította a színészvezetési technikát; az egyéb rendezői fortélyokat pedig nem találomra választotta ki a nemzetközi trend készletéből. Mostani munkája jóvoltából a rendezői hajlamú színészek sokasága fölé, a színész-rendezők kategóriájába emelkedett. Hogy ne tűnjék szitokszónak a klasszifikáció: közéjük tartozott Sztanyiszlavszkij is.

BALOGH TIBOR