Summáját írom Eger színházának, pontosabban színházi életének, amely fesztivállal bõvült. A Magyar Stúdiószínházi Fesztivál valójában nem új, hiszen 2006 novemberében a tizennyolcadikat rendezték meg Egerben, a szokásokkal ellentétben nem titkolva, hogy az új helyszínen egy régi, nagy hagyományú rendezvény folytatásáról van szó, amely Kapuszta Katalin kezdeményezésére és szervezésében Gödöllõrõl indult, majd néhány évig a Bárka Színházban talált helyet, s remélhetõleg most végre állandó otthonra lelt Eger városában, a Gárdonyi Géza Színházban - s talán nem csak ott.

Hiszen a város nemrégiben újította fel, pontosabban építette újjá a Harlekin Bábszínházat, két remek mobil nézőterű színháztermet - egy nagyot, és egy stúdiót - kialakítva, amelyek a jövőben a Gárdonyi Géza Színház színpada és stúdiója mellett minden bizonynyal kitűnő helyszínül szolgálhatnak a fesztivál előadásainak. Annál is inkább, mert az együttműködésre a két színház vezetőjében, Csizmadia Tiborban és Lengyel Pálban is megvan a hajlandóság, amit a Harlekin Szofi és Habó című előadása is bizonyít, amelyet Görög László, a Gárdonyi Géza Színház tagja rendezett, s Habót vendégként Hüse Csaba, ugyancsak a Gárdonyi Géza Színház művésze alakítja - igen megnyerően. Hogy az új terek bevonására szükség van, azt a szabadkaiak Záróra című előadása nyomatékosította, amely még az eredetinél jóval kevésbé intim térben, a Művelődési Ház színpadán is képes volt megnyerni a közönséget és a zsűrit, s a fesztivál egyik díjazottja lett.

B. Fülöp Erzsébet és László Csaba - Valahol Szecsuánban | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A fesztivál igazi nyertese azonban - bármily közhelyesnek tűnik, le kell írni - az egri közönség, az egri nézők, akik estéről estére megtöltötték a nézőteret, igazolván a fesztivál létjogosultságát. Egy hét alatt összesen tizenegy előadás volt látható, s ebből kilenc, a színházi formanyelvet, stílust tekintve egymástól teljesen eltérő vendégprodukció. Fontos vállalás ez a színház vezetése részéről, mert a nézői horizont tágításával egyrészt a maga művészi mozgásterét is tágíthatja, elfogadóbbá, nyitottabbá téve közönségét a megszokottól eltérő színházi nyelvek, megoldások iránt, másrészt azonban óhatatlanul összehasonlítási alapot is kínál, főleg, ha olyan színvonalas a program, mint ez alkalommal volt. Elég csak a díjazott előadásokat, illetve társulatokat említeni: a marosvásárhelyiek Barabás Olga rendezte Valahol Szecsuánban című produkciója, az itthon ismertebb Krétakör Peer Gyntje Zsótér Sándor rendezésében, a szabadkaiak kollektíven írott s Mezei Zoltán rendezte Zárórája és a beregszásziak A Pityu bácsi fia című, Bérczes László rendezte előadása - ez egyúttal a díjak sorrendje is - bármely fesztiválon méltóképpen reprezentálnák a magyar nyelvű színjátszást. A Pityu bácsi még ezen belül is érdekes lehetőséget kínált az egri - és nem egri - nézők számára, a vendéglátók ugyanis a Háy János-darab Szegvári Menyhért rendezte előadásával vettek részt a fesztivál programjában, izgalmas összevetésre adva lehetőséget. Az ilyetén összehasonlítás tétje valójában nem is az, hogy melyik a jobb - egzakt mértékegységekkel nem rendelkező műfajok esetében az árnyalt elemzés az egyetlen lehetőség az efféle kérdés érdemi megválaszolására, a műhöz való eltérő közelítésmódok értelmezése a lényeges és tanulságos a befogadók s - úgy hiszem - az alkotók számára is. A Pityu bácsi esetében a térkezelés az alapja minden más különbségnek is. A beregszásziak Sárkány Sándor tervezte terében reális elemekből - gyümölcsösládák, szalma, borpároló stb. - épül fel az előadás konkrét, jelzett és elvontabb, filozofikus síkja is. A falusi miliő konkrétságától a borpárolóban lassan lecsorgó vörös nedű oldja el a képzeletet, hogy mint az idő múlásának mértéke, új dimenziót nyisson az olyan ok-okozati összefüggések, egyidejűségek megragadására, mint a kutyák hajnali ugatása. A fölfordított ládákon ülve, gyerekmódra imitált autózástól pedig már magától értetődően vezet az út az egy nagyobb ládából kibontható városi kislakás-sűrítményhez, s a csak fénnyel és mozgással jelzett mozgólépcsőzéshez a metróban. Az egri előadás tervezője, Csík György nem adja meg ezt a lökést a képzeletnek: a népszínművek stílusát idéző, részben festett díszletben, statikus lépcsőn állva, korlátba kapaszkodva mondja a szöveget a városi nagy húsdarálóra rácsodálkozó Jani és Marika arról, hogy aki megáll a mozgólépcső végén, azt letapossák. A szerény, de tüchtig alkalmazottnak öltöztetett Pityu pedig a feje fölött karnyújtásnyira lógó kolbászok alatt állva kérdezi meg, maradt-e még abból a jóféle múltkori kolbászból. A városi kislakás viszont a 60-as, 70-es évek stílusában berendezett konkrét tér, amelyben szövegpoénra megy a játék. Az eltérő térkezelés a helyzetteremtés eltérő szemléletét is jelzi: a beregszászi előadás szereplői, Trill Zsolt, Tóth László és Szűcs Nelli beszélgetés, filozofálgatás, a dolgok összefüggéseinek keresése közepette folyamatosan ténykednek, empíria és fogalmi gondolkodás bumfordi-bájos összecsengését megteremtve a hétköznapiságban. Az egri előadás szereplői, Venczel Valentin, Sata Árpád és Náray Erika jobbára tétlenül ülve-állva beszélgetnek, a hangsúlyozott kényszeredettségben inkább a távolságot érzékeltetve a falusi életből kiszakadt Pityu s az otthon maradottak között. Hogy ez lehetett a szándék, azt az előadás lezárása nyomatékosítja, amikor is a Gyerek (Jani és Marika fia) a Pityu bácsi fiának tragédiája után írógépet húz elő, és írni kezd. Az ő útja innen messzire fog vezetni...

Stilárisan a legmesszebbre a marosvásárhelyiek előadása, a Valahol Szecsuánban vitt a megszokottól. Barabás Olga rendezésében pontosan kidolgozott gesztusnyelvet beszélnek a színészek. Amőbaszerű képlékenység jellemzi a végtagok mozgását s a jellemek alakulását. A ruhák is ehhez idomulnak - kapucnik, zsebek teszik nyújthatóvá, formálhatóvá őket. B. Fülöp Erzsébet intonációból és markáns gesztusokból építi, karakterizálja Sen Te és Sui Ta alakját, utóbbiban finoman jelezve az előbbi letagadhatatlan sajátosságait, érzékenységét, sebezhetőségét, esendőségét. A lendületes, erőteljes gesztusok, s a pszichológiai realizmustól ugyan távol eső, mégis érzelemgazdag játékstílus a brechti elidegenítéstől eltérő úton jut el a néző katartikus szembesítéséig jó és rossz mibenlétének kérdésével, s azzal, lehet-e az ember egyáltalán jó ebben a világban. Barabás Olga határozottan nyúl a szöveghez, koherensebbé teszi a történetet, összeköt szálakat, érzékletessé és érzékivé teszi Brecht példázatát, s ezzel itt és most talán messzebbre, mélyebbre jut a néző megszólításában, mint tehetné a V-effekt "hagyományos" felfogásához ragaszkodva.

Az egri nézők által talán a legnagyobb érdeklődéssel várt előadás, a Krétakör Peer Gyntjének formavilága most nem olyan egységes, mint Zsótér Sándor korábbi rendezéseiben (még ha a ruhák színvilága, a pörgő-forgó, parkettázott dobogó s a világítás korábbi Zsótér-rendezések megoldásait idézik is). Oka lehet ennek az időben és térben egységet a legkevésbé sem mutató történet, amely sikerültebb és kevésbé sikerült epizódokra tagolódik az előadásban, s e töredezettséget a címszerepet alakító Gyabronka József személyisége erejével nem tudja áthidalni. Lendülete jobbára azoknak a jeleneteknek van, ahol Rába Roland vagy Csákányi Eszter a partnere, illetve ahol Katona László, Láng Annamária és Nagy Zsolt "kórusként" működik. Ezek között azonban vannak briliánsan megoldottak.

Az internetes levélváltásokból, dialógusokból felépített kecskeméti E-chat, Bagossy László oratóriuma mindenekelőtt tárgyát, illetve annak feldolgozásmódját tekintve újszerű nálunk, bár a kecskeméti Katona József Színház közönségének (s az egri fesztivál nézőinek) az előadás duettekre, tercettekre stb. épülő zenei komponáltsága s a Zsótér Sándor kezdte, Bagossy László folytatta "ülőszínházi" forma is minden bizonnyal felfedezéserejű. A hálón névtelenül, inkognitóban, megannyi rejtélyként megjelenő ezernyi magány szellemesen, megkapóan szerveződik egyetlen erőteljes kórussá az előadás végére.

Tárgyával, szabadszájúságával feszegeti a nézői toleranciaküszöböt a nyíregyháziak előadása, az Eastwicki boszorkányok, amely azonban a szerző jóvoltából mintha önnön csapdájába esne: miközben John Updike Tasnádi István átiratában kifigurázza a minden lében kanál, prűd kispolgár szomszédasszony alakját, a végkifejlettel egyértelműen őt igazolja. A csábító Daryll Gáspár Tibor meggyőző alakításában olyannyira kiforgatja önmagából a három egyedülálló (elvált, megözvegyült stb.) kisvárosi barátnőt (Széles Zita, Gerle Andrea, Kuthy Patrícia), akiket pedig a végtelenül kellemetlen szomszédasszony (Pregitzer Fruzsina) merő irigységből épp elégszer figyelmeztetett, hogy végül az "ördög" életére törnek egyesült erővel.

Ralbovszki Csaba, Katkó Ferenc, Szőke Attila és Pálfi Ervin | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Ördögi a kapcsolat az ugyancsak egy amerikai kisvárosban élő Martha és George között Edward Albee Nem félünk a farkastól című közismert darabjában is. A színészek számára igazi ziccer darab, ám ami igazán kíváncsivá tett a szolnokiak előadására, az a fiatal rendező, Szabó Máté, aki az operettbe is életet próbál vinni, s aki rendre megkísérel a kitaposott ösvények mellett új csapásokon továbblépni. Izgalmasan, mind több titkot sejtetve indul az előadás, Karczag Ferenc és Sztárek Andrea kettőse, s még akkor is fenntartja az érdeklődést, amikor megérkeznek Martha és George "utódai", a Honey (Sárvári Diána) és Nick (Dévai Balázs) páros. Ám a kezdés oly magas hőfokú, hogy nincs hová srófolni a részeg indulatokat, a kíméletlen igazmondást. Visszavenni belőle, a kegyetlenségbe az összetartozás jeleit belopni pedig már nem képesek az elszabadult színészek. E hiányt a videobejátszások nem pótolhatják, hiszen amit kivetíteni hivatottak, annak belül kéne megtörténnie. A forma látszólag korszerű, ám ez tipikusan olyan darab, ahol nem ruházható át technikai eszközökre a színészi feladat. Ilyen Szép Ernő Tűzoltó című "kukullóriuma" is, amelynek lehetőségeit a végzős rendezőhallgató, Molnár Keresztény Gabriella és színészei, a Kaposváron ugyancsak frissen végzett Pál András és Patocskai Katalin maradéktalanul ki is használtak. Az előadás legnagyobb erénye éppen az, hogy ezek a fiatal emberek tudnak Szép Ernőül beszélni, érvényesen, hitelesen, gyönyörűen.

Látszólag hagyományos a forma, ám lenyűgözően "korszerű" színház a szabadkaiak már említett Záróra című előadása. A mű, amelyet a társulat négy tagja jegyez, szinte ismerős: vállaltan utal a De mi lett a nővel? dramaturgiájára s az amerikai gengszterromantikára, a dzsessz fénykorára stb. És mégis egyedi, szabadkai és megismételhetetlen, mert a tönkrement bártulajdonostól (Szilágyi Nándor) és egymástól a darab elején éppen búcsúzó zenészek történetét a színészek (Pálfi Ervin, Ralbovszki Csaba, Szőke Attila és Katkó Ferenc) saját létélményükként hitelesítik tehetségükkel, teremtőerejükkel. Az "csak" színészi bravúr, hogy az előadás kedvéért megtanult zenélni az is, aki nem tudott, s talán még az is, ahogyan cserélgetik a szerepeket - úgy mesélik el találkozásukat a sejtelmesen szép és titokzatos Izabelle-lel (G. Erdélyi Hermina) s a mindenkin uralkodó hírhedt gengszterrel, hogy legalább egyszer mindenki megeleveníti őt, egy fehér szmokingot imitáló kabátot s kalapot magára kapva. Ám ahogy viselőjén ez a silány anyagból varrott ruhadarab szmokinggá nemesedik, az több mint bravúr, az színészet. S hogy van-e élet a művésznépség számára az ellehetetlenülés, a szétszéledés után, kívánom, ne tudjuk meg empirikusan soha, csakis így, a nézőtéren empátiával figyelve a színpadon történteket.

SZŰCS KATALIN ÁGNES