Kaposvári Csiky Gergely Színház

A Monarchiát idézõ katonazenekar játssza újra és újra az Úton zenéjét, mintha valami kedélyes, zenés darab kezdõdne éppen. Vajon tényleg a Három nõvért adják? A díszlettel sem "stimmel" egészen minden, hiszen különféle apró jelek utalnak arra, hogy nem szalont vagy szobát, hanem várótermet vagy egyéb vasúti helyiséget látunk. A falon a jellegzetes fém kalaptartó, szamovárokkal. A sarokban lecsukható ülõke, mint a személyvonatok elõterében. Hevesi András lendületesen vezényel: a hangzás simogatóan nosztalgikus, andalítóan békés. A hangulat ünnepi. A zenekar úgy játszik, mintha magának a császárnak a vonata futna be nemsokára az állomásra.

Ahogy a terem megtelik, a zenészek is csomagolnak: kezdődik az "ünnep", pontosabban Csehov Három nővér című darabja, és benne a fiatal Irina névnapi köszöntése. Kinyílik a Khell Zsolt tervezte tér, hátul hatalmas ablakokból ömlik a fény. A második felvonásban, a farsangi éjjelen már zárva lesznek ezek az ablakok, a harmadik felvonásban, a tűzvészkor pedig leereszkedik a vasfüggöny, eltűnik a szemünk elől a "váróterem". Végül a negyedik felvonásban pályaudvari várót látunk, középen síneket. A kaposvári néző a homlokára csaphat, hogy a szomszédos pályaudvar épületét látta eddig is a színpadon - ügyesen transzponálva. A tér az előadás gondolati foglalata: egyszerre szól az elmenés kínzó vágyáról és a maradás kényszeréről, az otthon ismerős melegéről és a kisvárosi élet unalmáról. A berendezés "időtlen" retró, míg a jelmezek (Orsolics Ágnes e. h.) a tizenkilencedik század végétől a huszonegyedik elejéig vezetik a szemet. Összhatásában tipikusan csehovi a ruhatár, de részleteiben ravaszul anakronisztikus. A látvány időátlépéséhez illeszkedik a zenei világ korszakokat összeömlesztő keveréke is.

Rusznyák Gábor rendező az idősíkok egymásra kopírozásával kísérletezik - az "időben levés" érzetét keltve, és még inkább a három nő zsákutcába futó sorsát hangsúlyozva. Érdekes, hogy nemrégiben Vidnyánszky Attila is az idő kérdését állította Három nővér rendezése középpontjába, felcserélve az első és a harmadik felvonást. De Rusznyák legutóbbi kaposvári rendezése, a Julius Caesar is egy mai múzeum kiállítóterét idéző csarnokba helyezte a cselekményt. Visszatérő gesztus Rusznyáknál, hogy a lehetőségek szűkösségét a tér valószínűtlen kitágításával hangsúlyozza, akárcsak a Platonov vagy Gorkij Nyaralókja esetében tette.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az előadás lépésről lépésre haladva, nagyon pontosan kidolgozva mutatja be a szereplőket és helyzetüket. Kosztolányi Dezső és Morcsányi Géza fordítását gyúrták egybe (dramaturg: Porogi Dorka) az alkotók, ami szintén olyan hatást kelt, mintha egyszerre sok nyelven, több idősíkban beszélnének a figurák. Tartós átmenetiségben, a valóság és a vágyaik között ingadozva lézengenek a szereplők. Senki sem kizárólagosan jó vagy rossz, igaz vagy hamis, mindenki bonyolult ember, aki egyszer-egyszer talán valóban képes emberként megnyilatkozni, de legtöbbször csak kicsinyességének újabb és újabb bizonyítékaival szolgál.

A szereplők sokat fecsegnek életről, sorsról, fájdalmakról. Rusznyák a szavak mellé erőteljes képeket rendel. Az első felvonást egy búgócsigaként felemelkedő, pörgő virágcsokor képével zárja. A második felvonásban Tuzenbach megjegyzi, hogy esik a hó: és valóban, a nézőtéren havazni kezd. A szereplők és a nézők gyermeki csodálkozással figyelik a "havat", azaz a lehulló fehér papírdarabkákat. Rusznyáknak sikerül megmutatnia az idillt és az idill bukását is. Egyszerre láthatjuk a valahai, már csak az emlékekben élő, talán soha nem is létezett világot, és a jelen kilátástalanságát, kisszerűségét. Valódi tragikomédia zajlik, ahol a figurák egyszerre nevetségesek és fájdalmasan szánni valóak. Egyedül az előadás zárlata bontja meg a gondosan felépített rendszert: az a bizonyos vonat tényleg megérkezik, de nem a császár utazik rajta, és nem is Moszkvába vezet az útja, hanem egyszerűen átszáguld az állomáson, és maga alá temeti a nővéreket. Majd hirtelen váltás, és egy fess katonaember, vélhetően Prozorov ezredes, jelenik meg gyermekeivel a színen. Alaposan körülnéz, és (ha jól emlékszem) anynyit mond, hogy "itt fogunk élni". A háttérben az eddigi szereplőket látjuk, civil ruhában mint pályaudvari váróban lézengő utasokat. A jelenet a Prozorov család érkezésének elképzelt pillanatát örökíti meg, illetve felülírja az imént látott öngyilkosságot, mintha az inkább a képzelet szüleménye volna csak, hiszen erről a pályaudvarról nincs menekülés, itt kell élnünk. (A gesztus erősen emlékeztet a Csak egy szög záró mondataira is.) Ezzel a trükkös logikai csavarral Rusznyák még egyszer ráirányítja figyelmünket a mondanivalóra, kibillent a kényelmes nézői pozícióból, és gondolkodásra, áttekintésre késztet.

Az előadáson erősen érződik, hogy Rusznyák nem először dolgozik a társulattal, kialakult már egy közös nyelv a rendező és a színészek között. Nagy bátorság volt frissen szerződtetett fiatal színésznőkre bízni Irina (Nagy Ilona) és Mása (Sipos Eszter), valamint Natasa (Patocskai Katalin) szerepét, de az előadás egyértelműen a rendezőt igazolja: egyenletes, szépen kidolgozott, színvonalas, emlékezetbe vésődő alakítások születtek. Kovács Zsuzsanna Olgája erőteljes, kemény figura, egy élet összes lemondása és áldozatos munkája tükröződik alakjában. A tudálékos Kuligint Kelemen József alakítása talán a szokásosnál is ellenszenvesebbnek, savanyúbbnak mutatja: egy kiábrándult, de tisztességes kisember, aki legszívesebben Olgát tudná maga mellett. Kocsis Pál ideális Versinyin, egy filozofikus hajlamú, snájdig katonatiszt: gyönyörű a harmadik felvonásbeli fellépése, amikor a tomboló tűzvész kellős közepén gyermekei jövőjéről és a világ sorsáról beszél. Nagy Viktor Tuzenbachként a szeretetteljes állhatatosság mintaképe, egy jó ember, akibe még annyi realitásérzék is szorult, hogy ne vegye el azt a nőt, akit a világon a legjobban szeret. Tóth Richárd a morc zsörtölődő, a szenvedélyes szerelmes Szoljonij, akinek erejétől Irina már menekül. Az egyik legfontosabb alakítás Kovács Zsolté: Csebutikinja egy valaha jobb sorsra érdemes férfi, aki eltékozolta az életét, aki más feleségét szerette, és akinek egyetlen öröme, hogy Prozorovéknál családtag lehet. Már lemondott az életéről, csak megfigyel, és igyekszik jó kedéllyel túlélni azt, ami még hátra van. Megrázó a két öreg szolga, Ferapont (Hunyadkürti György) és Anfisza (Csonka Ibolya) alakja is: a letűnt aranykort hordozzák tagjaikban, egy emberibb, élhetőbb világot. Csoszogásukra-motyogásukra mindig oda kell figyelni.

SŐREGI MELINDA