Vígszínház

Regénybõl dráma sohasem lesz. Hamarjában kivételt sem találok, amelyik erõsbítené a szabályt. A mûfaj szabályainak nemigen felelnek meg. Születnek persze színpadi adaptációk, amelyek az epika nyomát viselik magukon. Némelykor olyan szembeszökõ módon, a közönséghez forduló elbeszéléssel, ahogyan a Száz év magány színiváltozatában is történik. A Buendíák történetét Ursula meséli, szavai nyomán elevenedik meg egy évszázadnyi családtörténet.

Bizonyára sokan kedvelik Gabriel García Márquez művét. (Bár az a népszerűségi hullám, amely a mintegy három évtizeddel ezelőtti, magyar kiadást követte, s még inkább az 1982-es Nobel-díját, már elült.) Feltételezhető volt tehát, hogy számosan hallgatnák-néznék meg szívesen. Alighanem ez a gondolat sarkallta annak idején Schwajda Györgyöt, aki a kilencvenes évek beköszöntével színpadra alkalmazta, a könyvlapokról átköltöztette a deszkákra, a lehető legkomfortosabban. És jól számított. Siker lett a szolnoki teátrumban, mégpedig Törőcsik Mari főszereplésével. De játszotta az anyát Molnár Piroska is, Drahota Andrea is. Gyanítani lehet, hogy a színházak nem csak az író vonzásában bíznak. Mindig örömest vesznek elő olyan műveket, amelyek jelentős feladatot kínálnak azoknak a színésznőknek, akikkel a szerzők mostohábban bánnak, mint a Júlia-korúakkal. A Vígszínház bemutatójára Börcsök Enikő kapta az abszolút főszerepet, ami sajnos, nem tűnik elégséges oknak.

Hegedűs D. Géza, Venczel Vera, Lajos András és Börcsök Enikő | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Igazat szólva, egy előadáshoz sohasem elegendő indok egy színészi alakítás, még a legjelentékenyebb, a legkiválóbb sem. Rendező is kell hozzá, olyan, aki az írott anyagot ihletetten képes színre tenni. Mi tagadás, nemcsak most, de máskor sem fejlett ki a színjátékból, mit is jelent a "száz év magány". Vagyis mi az, amitől több a Buendía-nemzetség históriája, mint bármely családé, amelynek tagjai megszületnek, felnőtté válnak, házasságra lépnek, gyermekeket nemzenek, viselik a hányattatásokat, végül meghalnak. Ezúttal a gondolat elkallódásáért Forgács Péter a felelős, aki szemlátomást azon fáradozott tervezőjével, Füzér Annival, hogyan lehet az adaptációt nagyszínházi produkcióvá tenni (amivel tüstént áldozatul esik a mesélő intimitás). Tükrösen fekete színpadbélésben helyezték el azt a többszintes, lejtővel összekötött tér-rendszert, amelyre a família megannyi holmiját zsúfolták. Zömmel nyers színű fabútorokat, ferdén álló szekrényt, toalettasztalkát tükörrel, duplaágyat, de még egy furcsa tűzhelyet is, amelyen levesféleség fődögél előadáshosszig. (Csak annak kellemes szagolni, aki éhes.) S az étel valósága kontrasztban áll az elvontabb stílussal, amely szerint - s ismét a nagyszínpadi hatás szándékával - a színen nyüzsögnek a szereplők mindvégig. Azok is, akiknek éppen nem volna jelenése. Mintha közben élnék az életüket, vagy éppenséggel a halálukat. Mert a halottak is ott maradnak közöttük, fehérre mázolt arccal üldögélnek. Amivel nincs is semmi baj.

Ám hiányzik a következetesség. A Macondo- falubelieknek kellene a színen megtelepedniük. De olyanokat is visszacsempésznek, alighanem a színpadi tumultus fokozása végett, akiknek kívül lenne a helyük. Még olyan is visszalopja magát, aki mondogatta, hogy mennie kell, másfelé van dolga. És lám, egy ládából bújnak elő az újszülöttek, majdani felnőtt személyükben. De az egyik unoka világrajöttét "elspórolják". Ellenben van két "azonosítatlan" fiatal, akik végül a legutolsó Buendíákat képviselik. Ha az előadás bizonyos formai jeleket tesz le, nem cserélheti másmilyenre szeszélyesen. Ennek a hibának a példája azoknak a halála, akiket golyó által végeznek ki. Míg az egyik úgy hal meg, hogy a lövés pillanatában egy fejszét csapnak egy fatőkébe, addig a másik akkor esik össze, amikor a ráfogott pisztoly dörren. Érezni a tétovaságot, mikor távolodjanak el a realitástól. Ahonnan pedig Forgács Péter eddigi pályáján nemegyszer szívesen kalandozott el. És azt a bizonytalanságot is észlelni, amely a színészvezetését érinti. Nem bővelkedik a színjáték olyan pillanatokban, amikor egymásnak feszülnének vagy egymást megérintenék a lelkek. Inkább csak jeles és jeltelen napok, események tanúi vagyunk.

Ha volna dráma, ha volnának erős szituációk, nemkülönben ha volna olyan rendezés, amely a vázlatos dialógusokat - a monologikus keret ellenére is - sűrű tartalommal tölti meg, akkor lenne jogos a színészeket elmarasztalni. Így többségüknek nincs mire "rálépniük". A jó rendezésnek az is a jele, hogy olyan sajátosságokat hív elő a szereplőkből, amilyeneket nem volt még alkalmuk megmutatni. Itt semmi ilyesmi nem történik. Nem hinném, hogy akár az örömlányt adó Pap Vera, akár a szerepénél jóval szolidabb Venczel Vera, akár a mesebeli küllemével figyelemkeltő Harkányi Endre azt gondolná, hogy vígszínházi pályájuk emlékezetes pillanataihoz érkeztek. Többeket azért veszünk észre inkább, mert volt módjuk talentumukat máskor észre vétetni. Szóval most is szerepel ismerős fanyarságával Epres Attila, markánsabb temperamentummal Csőre Gábor, ambiciózus epizodistaként Lázár Balázs, szerény hangszeresként Gyuriska János. Még a legfiatalabbakra is áll, mint a bakfislány alakban bájos Tornyi Ildikóra, a gátlásos udvarlót adó Telekes Péterre, a szenvedélyességet mutató Danis Lídiára, hogy más feladatokban szolgálták meg a közönség figyelmét. Azoknak, akiknek nem adatott meg ez a helyzeti előny, illetve nem tudták jól kamatoztatni, tovább kell várniuk arra, hogy nevüket-arcukat, főképp alakításukat megjegyezzük. Amiről - ismétlem - most aligha tehetnek. Jól senki nem járt, de Juhász István egyenest balszerencsés volt, amikor a rideg természetű, szeretetet nem ismerő Aurelianót ráosztották, hogy piknikus alkatába bújtassa.

A nagyobb lehetőség, a nagyobb teher azokra hárul, akik a Macondót alapító José Arcadio Buendíát, illetve élete párját, Ursulát alakítják. Hegedűs D. Gézának ifjan kell elénk toppannia, s az ötvenes színésznek már-már annyira sikerül megifjodnia, mintha tulajdon pályakezdő önmagát látnánk. Furcsamód, ettől mintha elöntené valamiféle debütáns lelkesedés is, amelyet ráadásul megtart a férfi érettebb korára is, mint afféle feltalálói hevületet. Van egy tánc, bár kissé szentimentális, amikor mind a férfi, mind a nő szemében sikerül felfedezni azt az összetartozást, amelyre érzelmi mélységében az előadás nem sok ügyet vetett. De hogyan is tette volna? S ezúttal nem a rendező a "hunyó". Hanem a színésznő, aki hovatovább olyan "hétköznapi", hogy az már modorosság. Nem abban a színházi korszakban járunk, amikor szívesen hallanánk túlszínezett beszédet. Ennek az igényünknek mutatta iskolapéldáját korán Börcsök Enikő, kapott is érte busásan elismerést. S mint akit jól megdicsértek, mostanra túltesz a mértéken. Torokba szorult, nyers hangjáról minden árnyalatot lekoptatott. Túlnyomórészt középregiszteren szól. Kiáltásra még kapható, de végképp hiányzik a bensőséges halkság. S ugyanez a jelenség áll a mimikájára, a vonásairól hiányoznak a finomabb rezdülések. Senki sem vár elomló érzelmeket, szívfacsaró keserveket, könnyeket. De valami történjék azon az arcon! Leginkább a százesztendős tapasztalat fanyarkás derűjét mutatja. Állókép Ursuláról. Akkor is, ha jönmegy. Hamar felméri az ember, s azután kevéssé érdekes.

BOGÁCSI ERZSÉBET