Katona József Színház

Olykor furcsa hangok hallatszanak, néha tollak szálldosnak a színpad hátterébe képzelendõ padlás irányából. A tetõtéri mûteremhodály (díszlet: Khell Zsolt) padlástérnek leválasztott folytatásában él a meglõtt szárnyú vadkacsa, több más állat társaságában, a nézõ számára láthatatlanul. A címszereplõ az Ascher Tamás rendezte elõadásban nem is elsõsorban mint szimbólum, hanem mint valós élõlény van jelen a család életében, gyerek és nagyszülõ kedvenceként.

Kúnos László fordításán túl Fodor Géza dramaturg közreműködésének köszönhetően megfrissül az ibseni szöveg, ebben a változatban elhalványul a mára már jócskán túlbeszéltnek érződő szimbólummagyarázatok fontossága, ugyanakkor nem is iktatódik ki teljesen ez a reális világgal sajátos összeszövődöttségben létező drámai réteg. A padlásról jövő hangok rejtélyességükkel, félelmetességükkel túlemelnek a mindennapi történések szintjén. A játék pedig - elsősorban a színészi gesztusok és Szakács Györgyi maias-tegnapias jelmezei révén - eleven, kortársi tragédiává avatja az egy és negyed százada született "kötelező olvasmányt".

Családi idill az első részben: Hjalmar, Gina és kislányuk (Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Simkó Katalin) egymás mellé kuporodik a kanapé sarkában, énekelni kezdenek - élvezik az együttlét felszabadult pillanatait. Majd beállít Gregers (Keresztes Tamás), feszülten, komoran, szinte dühösen. Puszta megjelenése szétrombolja a harmóniát - s ez messzemenőleg meg is felel szándékainak. Nem érdekli, s nyilván nem is érti, hogy azok ott hárman most jól érzik magukat, még kevésbé, hogy miért. Szerinte ugyanis hazugságon alapul az életük - saját apja becstelenségén, Gina csalásán, a múlt elhallgatásán -, minél előbb fel akarja tehát fedni az igazságot.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Teljes összeomlás a második részben: Hjalmar és Gina egymástól a lehető legtávolabbra húzódva hangosan zokog, lányát a családfő látni sem akarja, feleségére nézni sem bír. Jön Gregers, arcán előre odakészített üdvözült mosoly. Saját megdicsőülésének biztos tudata valószínűleg eltompítja az érzékszerveit, mert időbe telik, míg felfogja, amit lát és hall. Lemerevedik: nem számolt vele, hogy a helyzet az ő terveitől eltérően is alakulhat. Ha mások nem csak mint saját életelveinek kísérleti alanyai léteznének számára, még mindig megérthetne valami lényegeset. Ő azonban szigorú és következetes; a helyzetet belülről megélve félelmetes, de nevetséges kívülről nézve. Elvileg persze szánalmas is, az előadásnak ugyanakkor gondja van rá, hogy a nézőben semmiféle együttérzést ne keltsen a Gregers által képviselt erőszakos bornírtság.

Ibsen drámája megengedi, sőt, talán sugallja is azt az olvasatot, hogy Gregers alapjában véve jóravaló, becsületes ifjú emberként indul, aki azonban nem találja helyét az életben. Nem is nagyon keresi; kielégületlenségében pedig feladatot kreál magának: mások életét próbálja helyretenni - kéretlenül - a saját mániái alapján, jó szándékkal, ám megbocsáthatatlan végeredménnyel. Ascher Tamás olvasatában, Keresztes Tamás alakításában Gregers rögtön az első pillanattól kezdve ellenszenves, összeférhetetlen akarnok, akinek szigorú arckifejezése - mintha mindig merevgörcsben lenne az összes mimikai izma - kényszerességet sejtet. Ascherék a kevésbé sokszínű, ám valószínűleg nehezebb utat választották ezzel: nem a tisztességes gondolatok és elvakult tettek együttese foglalkoztatja őket, inkább arra összpontosítanak, hová vezethet az elbutult érzéketlenség, az ideológiával megtámogatott önzés. (Gregers lehetséges egyéb vonásait ezzel a múltba utalják. Az, hogy voltak ilyenek, már csak abból is sejthető, hogy Hjalmar mint régi barátra tekint rá, s mások is belátóan, szelíden viselkednek vele, ahelyett, hogy egyszerűen kitessékelnék az életükből.) Keresztes Tamás alakítása attól nagyon jó, hogy színesen mutatja meg az egyértelműnek felfogott karaktert, vegyítve a hisztérikus gyerekre emlékeztető vonásokat (Gregers akaratosságában a levegőbe csapkod a karjával) a közhelyeket deklamáló monomániás megmondóember erőszakosságával (soha nincs egy bizonytalankodó arcrándulása, tekintete soha nem mutat kétkedést).

Fekete Ernő Hjalmara az első jelenetben mintaszerű jófiúnak mutatkozik - mosolygós, jól fésült és kedvesen esetlen -, majd attól kezdve, hogy az elegáns társaság közepette nem hajlandó felismerni szakadt apját, jellemének egyre újabb és újabb visszataszító vonásait mutatja meg. Szerethető emberi tulajdonsága, ahogy vágyik maga körül a női gondoskodásra, de jelenetről jelenetre kitűnik: családi despotaként egyszerűen megköveteli, hogy mindig a középpontban legyen, és lehetőleg soha ne kelljen csinálnia semmit. Ha mégoly apró feladat várna is rá, arról vagy elfelejtkezik, vagy elalszik közben, vagy eleve kibújik alóla, érzékeltetve, hogy hozzá méltatlanok a hétköznapok apró-cseprő ügyei. Fekete Ernő nagyon pontosan megmutatja a "léleknek a realizmussal rajzolt ide-oda ingását" (idézet a műsorfüzetből, Péterfi Jenő tollából); nem rajzolja el, nem teszi eleve nevetségessé ezt a kizárólag közhelyekben megnyilatkozó, önhitt hólyagot. A személyiség magától válik eleinte nemegyszer megmosolyogtatóvá, később pedig - különösen azután, hogy indulatait szabadjára engedve minden mértéket elveszít - már leginkább csak szánalmassá. Fekete alakításában Hjalmar - túl a jogos dühén - saját maga kergeti bele magát a gyűlöletbe: szinte ámokfutóként, dúlt külsővel, szakadt ruhában rohangál, és mar bele azokba, akik feltételek nélküli szeretettel vették körül.

Keresztes Tamás, Simkó Katalin, Fekete Ernő és Fullajtár Andrea | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Fullajtár Andrea halk szavú, meleg hangú Ginája józan és szerény, a férje mellett háttérbe húzódó asszony. Hihetetlen egyszerű őszinteséggel ejti ki a szavakat: nem tudja, Hedvig kinek a lánya valójában. Tényt közöl csupán; hangjában sem megbánás, sem védekezés. Kap azután a szereplő egy fél mondatot (dramaturgtól? rendezőtől?), amellyel magától értetődővé teszi: hazugsággal nem, csak elhallgatással vádolható. Indulatok nélkül, elfogadóan várja a következményeket, még Gregershez sincs egyetlen hangos szava sem. Azt is tudomásul veszi, hogy miként eddig sem, az ő sorsa most sem érdekel senkit, holott az összes felnőtt szereplő közül ő az egyedüli, aki nincs híján a másokra való odafigyelés képességének. Rajta kívül csak kislányuk, Hedvig képes önzetlenül szeretni, akit Simkó Katalin nemcsak bájosan rajongó nagylánynak mutat, hanem kellően érettnek és okosnak is ahhoz, hogy öngyilkosságát ne kamaszkori szeszélynek, hanem felnőttesen megfontolt cselekedetnek lehessen értékelni. És a többiek? Bár Gregers kétes múltú apja (Máté Gábor) kifejezetten kellemes egyéniségnek tűnik lehetetlen fia mellett, igyekszik minél inkább a háttérben maradni mint odébbállt szerető; Hjalmar apja (Haumann Péter) magának való, tragikomikus alkoholista; az orvos és a pap (Bezerédi Zoltán és Rajkai Zoltán) - a többi szereplőtől eltérően erősen elrajzolt jelenségek - lepusztult figurák a delírium sokadik bugyrából.

Az előadás befejezése - reálisat és szürreálisat összekopírozva - azt sugallja: a kislány halála nem lehet képes megnemesíteni a félrecsúszott jellemek kialakította viszonyokat. Hjalmar és Gina helyiségről helyiségre hurcolják a halott gyereket, mindenki más pedig, egymásra ügyet sem vetve, hajtogatja a magáét. Elhisszük az orvosnak, hogy Hjalmar újabb társasági pózt kovácsol majd saját maga számára a tragédiából, és nem vagyunk meglepve, hogy Gregers tovább tetszeleg saját szerepe mitikus sorsszerűségében. Ő a tizenharmadik, ismétli már többedszer (azaz: a halált hozó személy a számmisztikában), és ettől kezdve akár az is eszünkbe juthat: legalább olyasmi ne fordulhasson elő, hogy ez az ember egyszer még a közéletig viszi...

DÖMÖTÖR ADRIENNE