Ubrankovics Júlia Ioléja Héraklész szeretõjeként kerül Trakhiszba. Körülötte mindenki görögül karattyol. Nem is érti. Jön, megy. Mindenütt ott van. Amikor sírnak, õ is sír, amikor nevetnek, megenyhül. Nem is szereti Héraklészt. Semmit sem ért, bár a történések szintjén minden érte van, belõle ered.
Szophoklész Trakhiszi nők című drámája a sokszor mégannyira szikár görög tragédiák közül is kilóg egyszerűségével, történetének keresetlen tömörségével. Szüzséje két - alig bővített - mondat a nagy életű Héraklész kisstílű, nyomorúságos halálának körülményeiről, haza nem téréséről, a kisszerűség sorsszerűségként való lelepleződéséről. Az antik kortársak számára közismert folytatás tudatában, miszerint a hérosz földi létének vége egyben a halhatatlanok közé emelésének pillanata, ahol a hókarú Héra gyermekévé fogadja, és hozzá adja szépséges leányát, Hébét.
Semmi pusztító szerelmi szenvedély, semmi álnok cselvetés. Valaki kínoktól fetrengve szenved, és valaki más meghal. Megértő szeretet és halál. És talán némi istenek. Semmi más.
Gothár Péter rendezése ezt a számunkra már-már kényelmetlen egyszerűséget bontja szét. A nézőtér előtti fekete függöny mögött halk sertepertélés hallatszik. A földön egy fekete sétapálca lóg ki hanyagul. A függöny felmegy, kellemes, de nem negédes zene szól. A színtér mélye felől perspektivikusan egyre nagyobb ablakszerű kitörésekkel négy vagy öt, menynyezetig érő panel szabdalja fel a teret. Aki érkezik, onnan érkezik, aki megy, arra megy. A természetellenesen el- majd feltűnő alakot mindenképp komikussá teszi. Vajszín csomagolópapírral tapétázott falak. Fehér, hullámszerűen gabalyodó lepel takarja a belső tér padlózatát. Oldal irányból is szűkített ez a tér: kétoldalt a hátsókhoz hasonló panelek ajtókivágással. Az így keletkezett keskeny szélső kuckókban hűtőszekrény üdítőkkel és az előadás kellékeivel. Gothár Péter díszlete jelzi, hogy színházban vagyunk. A fehér lepel alól Ónodi Eszter mászik elő bézsszín hálóköntösben. Nőies valóságossága, hangjának, mozdulatainak köznapi hitelessége egy pillanat alatt feledtet el velünk bármiféle teátrumot. Gothár Péter rendezésének alapmotívuma ez a kettősség: egyfelől valóság és jelenlét, másrészt játék, színház, komikum és távolság. Dramaturgiája éppen ez a feloldhatatlan disszonancia.
|
A másik oldalon stilizáció és jelbeszéd bontják a darab tömbszerűségét. Egyszerűbb és bonyolultabb jelek, rejtvények sora: a fehér lepel alól (dobozokból) sorra előkerülő szereplők, a Szirtes Ági által játszott Dajka androidszerűen ezüstös színű bőre és ruhája, a tapétákkal és színekkel való játék, a hírnök köré rajzolt kör, a gatyában, műfarpofákkal sürgőforgó két férfi a női karban stb. E markáns - egyszerű és összetett - momentumok ellensúlyozzák a realista jegyeket, ellehetetlenítve a beleélést, és tartják állandó feszültségben a teljes megértésre vágyó intellektust.
Nem csupán a dráma egyszerűségét, de fennköltségét is tudatosan építi le a rendezés a kar - Héraklész híres-hírhedt férfierejére utaló - clown betétjével, Lengyel Ferenc Hírnök figurájának túlméretezett akusztikájával, néhány hexameterben szépszavú sort zengve a szélbe, gúnytól sem mentesen, Mészáros Béla - a vak Teiresziaszt és a görög jóshagyományt egyként ironizáló - halandzsa-számával, jelentős számú túlzóan színpadias gesztussal (a kar, Hüllosz, a Dajka egyes megnyilvánulásaiban). Legfőképpen pedig azzal, hogy Déianeira és háza népe sokkal inkább idézi egy magára hagyott topmenedzser házi vircsaftját elhanyagolt, szerető feleséggel, empatikus-csacsogó cselédséggel, pénzéhes klientúrával, mint valamely királyi palota vészjósló emelkedettségét.
Miközben a falakat mázolgatja a kar, ütött-kopott kazettás magnójukról Szabó Gyula szavalja gyönyörű hangján a kar Héraklészt váró, veretes sorait. Szép gesztus, ócska geg, tisztelgés és bohóctréfa. Esszenciája mindannak a fokozatosan felépített és állandóan jelen lévő kettősségnek, ami az egész előadás értelmezési terét kijelöli. Adva van egy halódó szöveg egy réges-rég halott hagyománnyal, és adva vagyunk mi, akiknek mégiscsak köze van ehhez a hullához. Egyik pillanatban felemeljük a karját, majd elengedjük, és nagyot nevetünk azon, ahogy a padlóra koppan, aztán ráismerünk és sírunk sokat. Aztán megint nevetünk.
Az utolsó jelenetben meghozzák a csontig mart húsú, fájdalmaktól eszméletlen Héraklészt. A Hajduk Károly által megformált figura gézzel körültekert, csontsovány, múmiaszerű alak. Fájdalmas vonaglásai valóságos szenvedést, egyre színpadiasabb gesztikulálása, feminin sértődöttsége pojácaságot idéznek. A heroizmus maradék pátosza is leépül. A Hülloszra erőltetett Iolé, Hüllosz és Heraklész egy tablóképre még összeállnak. A fiatalok mosolyognak egy kicsit, az öreg Héraklész elég rossz bőrben van. Snitt. Szép kép a családi fotóalbumba. 30 év múlva úgy fogják nézegetni az unokák, ahogy most mi a trakhiszi nők történetét nézegetjük.
Klasszika-filológusainkba és kultúrantropológusainkba vetett minden bizalmunk ellenére, voltaképpen fogalmunk sincs (pontosabban, legfeljebb az van) arról, hogy miképpen élte meg egy antik görög ember a tragédiaversenyek előadásait, ahol a nagy Dionüszosz-ünnepekkor színesre mázolt maszkos alakok zömmel mozdulatlanul álltak vagy ünnepélyes kimértséggel vonulgattak a nézőktől olyan távol, hogy csupán hallani lehetett őket, és a hétköznapi beszélt nyelvtől teljesen idegen, időmértékes skandálással adtak elő olyan történeteket, amelyek ha nem voltak is mindenki előtt egyformán ismertek, de vallási liturgiáik alapmítoszaiként önmeghatározásuk és mindennapi cselekedeteik élő fundamentumai voltak. Nem is sejtjük. De valószínűleg azzal sem mennénk sokra, ha tudnánk. Gothár Péter ebből a nem tudásból indul ki.
Az előadás széttartó elemei anélkül deszakralizálják a mítoszt, hogy egy profán, kortárs családi drámává bontanák le. Pontosabban ezt ugyan megteszik, de egy másik szinten a realista elemek állandó ellenpontozásával a történethez való viszonyunkat, a történetmesélés létjogosultságát tematizálják. Közvetlenül egy kulturális (antik-európai) hagyomány részeként számon tartott mitologikus történetre, közvetve minden egyes elmesélt vagy elmesélhető történetünkre kérdeznek rá.
A Kamra előadása nem azt próbálja meg elmondani, hogy mi történt, hanem azt kérdezi, hogy "Mi közöd van ahhoz, ami történt?". Arra biztat, hogy mi kérdezzünk rá, mi történt. És feleljen, akinek van mersze! Mindenképpen érvényes kérdésfelvetés és feladat.
"Hátha az igazságot is hazudjuk. Tőlünk kitelik" - írja Bormester Mihály Bormester Virgil emlékiratainak széljegyzeteként. Amely Mihály azt hiszi, hogy Virgil fia, pedig az apja valójában egy gróf, amiről Mihály nem tud, noha éppen ő meséli el ezt az írónak. Bár, lehet, hogy ezt csak az író találta ki, aki nem is író, hanem Tiszapalkonyán raktáros. Persze, az is lehet, hogy mindez nem is igaz. Meg azt is mondja valaki ugyanott, hogy "Az előbb azt merészeltem mondani, a hülyék csak azt hiszik el, ami valóban megtörtént. Kezd világosodni?" Kezd.
TÖRÖK ÁKOS
