Kovátsmûhely

Január 14-én kényszerû búcsút vett az elõadás a Millenáris Fogadó utáni újabb játszóhelyétõl, a Merlin Színháztól. Szívbõl reméljük, a legutóbbi napokban akadt társulat, közösség, intézmény, amely a vállalkozásban a testvérgondolkodás kísérletezõ törekvéseit értékelve befogadta s továbbra is közönség elé tárja a Kovátsmûhely Antigoné-tükör címû produkcióját. Reméljük ezt, noha - meggyõzõdése a kritikusnak - a rendezõ és a színészek két legfõbb célkitûzésük ellenében, azok tehertételét cipelve értek el eredményeket, teremtettek egyes részleteiben igen eleven, szuggesztív akusztikus és vizuális világú értelmezést.

Kováts Kriszta rendező úgy vélte: Szophoklész Antigonéja természetesen romolhatatlan drámai kincs, de "a kardalok mitológiai utalásai már távoliak". E felismeréssel, ténnyel nem kevesen találták szembe magukat. Ki a mitológiai vonatkozások részleges megértetése, ki a radikális húzás mellett döntött, ki pedig - mint Kováts is - új kórusszövegek beiktatásában bízott. Ezúttal a középnemzedék kitűnő költőjére, a már drámaíróként is debütált Vörös Istvánra hárult a feladat: legyen alkotótársa Szophoklésznek (azaz persze nem elsősorban neki, hanem a tükör hat színészének). A rímes versbetétek jól recitálhatók, dalolhatók (az invenciózus zeneszerző Szirtes Edina Mókus), fiatalos észjárásukkal diákszínházi pezsgést visznek az iskolai színjátszás hagyományait egyébként is kamatoztató görögtűzbe (ahogyan az új mű önmagát jelöli). Ám hiába igyekeztünk ráhangolódni a hallottakra, maradék szürkeállományunk nem hitette el velünk, hogy Jézus Krisztus és Radnóti Miklós, a postaláda és a hűtőgép szellemes-gördülékeny kórusversbe éneklése hozná közelebb a jelenhez mindazt, amit a mitológia állítólag már csak a klasszika-filológusokkal oszt meg maradéktalanul. Időnként feszélyező a Trencsényi-Waldapfel Imre által veretesen magyarított szophoklészi dialógus és a Vörös írta antitézis, ellendal össze nem illő (feszültséget nem indukáló, analízisnek felszínes) kettőse, a darabfrissítő színészi igyekezet művisége. Nem Vörös István került ki vesztesen a nekigyürkőzésből: a végtisztesség megadásának utolérhetetlen méltóságú, nagyszabású tragédiája nem fogadta be a magyarázó (vagy magyarázat helyett erre-arra kalandozó) részeket.

Balogh Anna

"Az antik színjátszás gyökereihez való visszanyúlás" ideája sem ragadtatott tapsra. Ha Kováts Kriszta nem bízik az évezredekkel ezelőtti textus mai megérthetőségében, miért bízik az ősi színházi gyakorlatban, az álarcos játékban, a mindössze három színészre testált darab-megelevenítésben? A nemi identitás mellőzésében - hogy férfi nőt is játszik, s ennek logikájához illeszkedve nő is alakít férfit? Homályos általánosságokon, evidenciákon kívül (a karakter számít, nem a neme stb.) az interpretáció nem ad választ arra, miért asszonyhangon beszél Kreón, miért ébreszti a hímneműség képzeteit Iszméné.

Az Antigoné-tükör (mely a jól hangzó cím ellenére nem tart semmiféle tükröt az alapműnek) rendelkezett volna egy a hősnő megformálására tökéletesen alkalmas színművésznővel: Ráckevei Annával. Csak sopánkodhatunk, hogy szerep és színész nem találkozott. Viszont - s ezzel a bemutató kvalitásaihoz érkezünk - Ráckevei Kreónként is elsőrangú, és Balogh Anna is illúziókeltő Antigoné. A fekete színházi próbaruhába-munkaruhába öltözött karból - melyet Kecskés Tímea tartózkodó valamint Sándor Dávid túlbuzgó játéka színez - Kováts Kriszta háttéremberként vigyázza, katalizálja a többiek tevékenységét (az ily típusú színészi, alkotói részvétel nem először tűnik fel rendezéseiben).

A testvérharcban elesett Polüneikészt eltemetni nem engedő (a másik halottat, Eteoklészt azonban az isteneknek méltó gyásszal visszaadó) Kreón szoborszerű, fagyott egyéniség Ráckevei súlyos, koncentrált játékában. Csupa magma a személyiség, de a gőg, az uralomvágy keveset enged látni nemesebb, összetettebb lelkületéből. Önvédelme, túlhatalmának záloga a rejtőzködés, politikája a kérlelhetetlenség. Nála az álarc is arc: a maszk dermedtsége fonák mimika. Ráckevei Anna mozgásának erőt és erőtlenséget is kifejező lejtése, hangjának bársonyos varázsa létrehoz egy emberi entitást, akit Szophoklész Kreónnak nevez, magunk azonban nem a névhez és figurához rendeljük, akit látunk. A szükségképp bukó zsarnok sorsa önmagából, nem a történetből (és nem a nagy mitológiai összefüggésrendből) íródik.

A cselekményen kívül, elvontan jön létre Balogh Anna fénylő jellemű Antigonéja is. Számára előnytelenebb a maszk, hiszen nem önmagát eltakaró, hanem a két halott testvér iránti egyöntetű érzéseit kitakaró nőalakról van szó. Míg Kreón uralkodása teljében is már fáradt, elkopott jellem (ez a vonatkozás sokat hozzátesz a tragédia áttételes, aktualizáló jelentéseihez), a címszereplő örök fiatalság-jelkép is bátor igazságszeretetével, számításokat nem ismerő egyenességével. A tábornoki öltözékű, katonás Kreónnak légies, angyali Antigoné az ellenjátékosa.

Ahogy Ráckevei és Balogh sem annyira drámai kapcsolatban, mint inkább a magánszféra vallomásait, a benső monológokat hallatva teljesül ki, úgy Cservenák Vilmos az asszisztenciánál fajsúlyosabb jelenései is tördelt magánszámok (a kórusszövegek brechties közbe-közbeszúrása még szaggatottabbá teszi az előadást). Cservenák egyszerűre fogott, emblematikus Teiresziásza rávilágít a kompromisszumra képtelen Kreón morális vakságára, az istenekkel való oktalan, korlátolt dacolás végzetességére - s Antigoné halált megvető hűségének, következetességének példaértékére is.

Ráckevei Anna

A játéktér az alternatív színházi görögdrámajátszás egyik konvencióját variálja, a rendezőt és a tervezőt - Ruttka Andreát - is dicsérő innovációkkal. (E díszletmodell szolgál például a Térszínház Magyar Elekrájához is.) A kötélen függő karikák (rajtuk álarcokkal) a színészi öltözőasztalok tükreit körvonalazzák az Antigoné-tükörben. Egy-egy kellékkel, ruhadarabbal kifejezve innen öltik fel és e karikákra teszik le szerepeiket a Ruttka Andrea jelzéses, mégis igényes jelmezeit hordó művészek. A kilenc karika önmagába visszatérő "képkerete" (és a finoman hangolt világítás) is külön körökbe hívja a közreműködőket, diszpergálja a drámát (vagyis ha tükör, akkor jobbára cserepekben). Minden testhelyzet, főleg a háttal fordulás információkat sugároz élésről, halásról. Az ütőhangszereken közreműködő Perger István Guszty mindig jókor csap vagy suhint oda. Megnő az iskoladráma- Antigoné képzete: ha vége a színháznak, a hátsó középpontba helyezett instrumentumok talán majd táncoló, önfeledt diákoknak dübögik a kíséretet.

Mint egy puzzle darabkáit, úgy szigeteli el egymástól a mű szegmenseit (s úgy ás árkot a szereplők közé) a földön tekergő vastag kötél. Az Antigoné-tükör feliratú fekete uniformisban tevékenykedő kartagok sokféleképp himbálják, formázzák a jelképes kötélkígyót. Egy alkalommal Kováts Kriszta tengerészeket megszégyenítő ügyességgel szaporítja a fonadék hurkait. Végszóra a huroksor egyetlen mozdulattal kibontható, szétrántható. Szimbolikusan elbeszéli a lezajlott epizódot. Elbeszéli magát az előadást is.

TARJÁN TAMÁS