Pintér Béla és Társulata

Nincs új a nap alatt Pintér Béláéknál. A Korcsula nem jelez elmozdulást a közönség- és szakmai sikereket hozó közelmúltbeli opusokhoz képest, mindamellett stabilan és hetykén áll - amiként a nap is mozdulatlan a színdarab képzeletbeli egén. Órák óta egy helyben dekkol. Günthert, a német szállóvendéget, aki a válása elõtti búcsúnapjait tölti feleségével Korcsulán, nyugtalanítja a felfedezés.

Miso, a horvát apartmantulaj a globális felmelegedésre gyanakszik. Géza, a nyaralótranszport magyarjait kisegítő cégfőnök már szólni sem bír, kezét óvólag a fején nyugtatva egykedvűen tántorog a tűző napon. A "jelenséget" az üdülőszigetre sereglett nemzetközi turistabagázsból egyébiránt Mackó szúrta ki, András és Kincső hatéves forma, idétlen kölyke. Jellemző, hogy akinek ebben az alulreprezentált közegben még feltűnik valami, az sem teljesen normális.

Az alaphelyzet - a szekták, az alkoholizmus, az egészségügy, a családon belüli erőszak, a szervátültetés témái után - a hagyományokhoz híven Pintér Béla által írt és rendezett Korcsulában is valóságszerű. Sokféle nációból összeverődő turistacsoport pihen a felkapott horvátországi üdülőhelyen, és az a néhány nap, amit együtt töltenek, fenekestül felforgat közöttük mindent: kapcsolatokat, viszonyokat, szerepeket és vágyakat. A lecövekelt, álló nap az ő esetükben a megáll az idő színházi metaforája. A kisstílű, rongyos életüké, ahol a kétfilléres szereteten és fájdalmon kívül nem történik semmi feljegyzésre méltó. Poshadt állóvíz az egész. Bűzlik az unalomtól. Riasztóan banális. És ez még létezésük napos oldala. Az árnyékos rémisztő abszurdba fordul. Régen rossz ugyanis, ha történni látszik valami. Olyantájt már nagy a baj. A nap, a kis gömb alakú, narancsszínű hangulatlámpa végül vészterhesen, vad tengermorajlás közepette elvonul a kartonpapírból kivágott bárányfelhő mögé. Pintér Béla újabb kortárs operája tarajos epizódhullámokon át ekkorra jut el a kívánt hullamennyiségig.

"Elrajzolt figurája vagyok én az életnek. Ha színházban látnám magam, azt mondanám: ilyen ember nincs!" - ez az önreflexió az utolsó üdülését töltő egyszerű cégalkalmazott, a rákbeteg András szájából buggyan ki a darabban. A megjegyzés - szándékoltan a sorok közé rejtve - Pintér színházának rezüméjét adja. A rendezőét, aki mindig mindent elrajzol. Aki nemcsak az általa kiötölt és szigorúan a színészeire írt figurákat torzítja el, hanem a realitásból kinövő történetmag folytatásait is. A vége számos esetben a teljes extremitás. A Korcsula szereplőinek többsége halmozottan hátrányos helyzetű. Ha nem betegségtől és ördögcsapástól sújtottak, akkor értelmi vagy lelki-érzelmi zakkantak. Az arányok, a sűrítés, a korszerű vágástechnika, a szaggatott elbeszélésmód, a biztosan levert dramaturgiai cövekek, a túlburjánzása ellenére is jól követhető történet összességében alkalmas egy balladisztikus korrajz megfestésére.

fotó - Dusa Gábor

Pintér rendezőként profi. Az olvasva pongyolának tűnő szövegmassza tökéletesen másként hat a színpadon. A Korcsula nem költői pallérozottsággal büszkélkedő könyvdráma, amelynek színrevitele nehézségekbe ütközik. Ellenkezőleg, színházdráma, amely színpadot követel magának, amely nem teljes papíron.

Pintér nem tör irodalmi babérokra, mégis spontán dől belőle a balladai színház. A Korcsula is "formattált" darab. Igaz, nem ráz kétszázhússzal, mint a korábbiak, talán, mert elhomályosulnak benne a tragikus csúcsok (egyes szereplők végzetes sorsáról csak mások elbeszéléséből értesülünk), mindazonáltal működik benne a pintéri daráló rendesen. Nevetésünk itt is fagyott vigyor.

Bojan Gagic díszlete a takarékos színház tízparancsolata szerint kialakított tér. A darab zenéjét kipróbált munkatárs, Darvas Benedek jegyzi. Az énekelt beszéd "hangulatáriáit" hol vendéglátós sramlizene és szívfacsaró karaoke, hol bevadulós rock és diszkós umcacca tagolja. A recitativók öt nyelvből (magyar, angol, német, olasz, horvát) merítve hangzanak fel. Kapkodjuk a fejünket, a belógatott bárányfelhőről leshetünk (ide vetítik a fordítást).

Pintér igen leleményes szerző-rendező. Sohasem építkezik úgy, hogy fölmérhető legyen a darabvég. Csavar egyet a figurákon és helyzeteken olyankor is, amikor úgy hisszük, ezen tovább csavarintani már nem lehet. A látszat csal. A bizományiból öltöztetett fürdőruhás színészek (jelmez: Benedek Mari) azért vannak fehérre meszelve, mert a lüke kis Mackó (Pintér Béla) lemoshatatlan festéket kevert a naptejbe. Zlatko (Kéménczy Antal), az apartmantulaj Miso orgonista fia azért van feketében, mert Medzsugorjéba készül lelkigyakorlatra, csakhát a karaokepartikon nélkülözhetetlen "szintetetizátoros". Gabi (Szamosi Zsófia), az amatőr költő leragasztott, gyulladt jobb szemére azért pingált nagy kék műszemet, hogy megörökítse vele új kedvese, Miso átható tekintetét (aki a feleségét, Igranát dobta őérte). Amikor a férfi óvakodva említést tesz róla, hogy az ő szeme bizony mocsárszínű, Gabi vérig sértődik, és úgy néz ki, tervezett mátészalkai közös jövőjüknek is fuccs (az lesz, de nem ezért). András (Deák Tamás) azért depis, mert régen kavart szeretett főnökével, Gézával, de nyomban átszellemül, amikor lehetősége nyílik erre. Az, hogy rákbeteg és faxot vár orvosától az utolsó lelettel, csak alaprezignáltság a férfibájak elvesztése feletti búsongásához képest. Kincső (Szalontay Tünde), András felesége, a nyugalom bástyája azért szemlél mindent pozitívan, mert ezt várja el tőle a szűkebb környezete. Miriam (Enyedi Éva), Géza titkárnője úgy vált "arculatot" a darab egy pontján (megszabadul a parókájától és a műszempilláitól), ahogy kígyótermészete levedli a naiv csinibaba álcát. Günther (Bencze Sándor), a német vendég azért olyan morc és elviselhetetlen kezdettől fogva, mert biztosan tudja, hogy nem nyugat-európai kultúrember módjára vesz majd búcsút volt feleségétől, Gabitól. Géza (Thuróczy Szabolcs), a jólelkű cégvezér azért veszti el a saját arcát, mert mindenkihez alkalmazkodnia büntetlenül neki sem sikerül. Igrana (Baranyi Szilvia), a terebélyes szállásadó azért lavírozik, akár egy vitorlás hajó a nyílt tengeren, hogy mentse rég megfeneklett boldogságát.

Nem lövöm le a főbb poénokat, izgalmas, ahogy Pintér a szituációkból adódó végletekkel játszik. Ez talán a Mackó mérhetetlenül naiv kérdésfelvetésére adott válaszokban nyomon követhető leginkább. Amikor nekiszegezi a többieknek, hogy szeretik-e az apukáját, akkor az igennek más a tartalma a homofób Gézafőnök, mint a ravasz Miso szájából, aki csak azért bólint rá, hogy a tudatlan gyermeket belerángassa a drogcsempészetbe. Máskor a szex vagy egyéb természetes szükségletek képezik az ellenpontot. Igranát napi három együttlét sem elégíti ki Misóval, aki viszont hátsó szándékán túl azért legyeskedik Gabi körül, mert a lány az embert szereti benne és nem a férfit. Miriam undorában legszívesebben végighányná, a fogyatékos Mackó végigcsókolná az "apartmalomban" lakó társaságot. A Korcsulában - mint a Pintér-darabokban általában - egyébként nincs nyilvánvaló főszerep. A debilis, gyermekien őszinte Mackó "szólama" feltehetően azért kap mégis rendezői nyomatékot (első az egyenlők között), mert ő az egyedüli szereplő, aki a turistacsapat szinte összes tagjával kapcsolatba kerül - legtöbbször persze hülyére veszik. A balladai szálakat nem utolsósorban az ő zavaró jelenléte bogozza tekintélyes drámai csomóvá. Egyformán terhére van mindenkinek, mégis megkerülhetetlen.

Pintér konok színházcsináló. Autonóm figura. Színházi unikum. Van, amihez körömszakadtáig ragaszkodik. Ahhoz például, hogy mindig Pintért rendez. Az élet eleddig őt igazolta.

KRÁLL CSABA