Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház

"Ön, ha szabad így mondanom, egy bámulatos teremtés" - engedi el a programnyitó bókot Amadeus hitvese felé Salieri, az udvari komponista. "Én?... Köszi szépen" - vágja rá furán nemes egyszerûséggel Constanze. Tasnádi István (dramaturg) és Sediánszky Nóra (konzultáns) stílusformulája félreérthetetlenül jelenkori dimenzióba helyezi a középszerû mûvész és a géniusz öröktõl fogva tartó érvényesülési versenyét, s ehhez a nyelvhez pontosan illeszkedik a Csík György tervezte díszlet- és jelmezvilág: archaizáló ruhák/cipõk egy sterilitást sugárzóan fehér térben, amelyet azonban titokzatos geometria (derékszögû mélyedésekkel, kazettákkal megbontott felületek) tagol olyanná, amilyet az atmoszférateremtés szándéka diktál.

Der Unvergleichliche - az összehasonlíthatatlan - írta Mozartról Karl Barth, a XX. század egyik legjelentékenyebb református hittudósa, ami ódon elvilágiasodott fogalmazásban annyit tesz: "az Isten". Maibb szóhasználattal a király volt, egy brutális pasi. Róla legalább annyira szól a Tasnádi Csaba által színre vitt darab, mint a halálos vetélytársról, Salieriről, akinek a személye az aránytévesztő rendezésekben többnyire túlsúlyba kerül.

Tasnádi Csaba emlékezetében - az életkora miatt - talán kevésbé rögzült Peter Shaffer darabjának magyarországi bemutatója a Vígszínházban. A "Kaposvárjelenség" árnyékában akkor (a ’80-as évek elején) a giccs bélyegét volt illő rásütni a konvencionális dramaturgiájú, szenvedély- és érzelemkutató, romantikus lélektani realista darabokra/előadásokra, s a produkció "mentségére" érdemként említeni legfeljebb a színre vivők professzionizmusát volt szabad. A Szikora János rendezte szolnoki előadás hatása áttételesen bizonyára jelentkezett, hiszen a nyíregyházi látványt jegyző Csík ott a jelmezeket tervezte, ám az áttételességen helyesebb ellenhatást értenünk. Tasnádi Csaba már a külsőségekben is elvetette az olyasféle pompát, amilyen Szolnokon uralta a színpadot, s amely - az ihletettség sugárzása vagy a tehetetlenség gyötrelme helyett - "beragyogta" a színre szalasztott lelkeket. Ugyanebben az évben (2001) lepték meg a magyarországi közönséget a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának játszói a Thália Színházban. Az ő díszletük gondolatmenete némelyest visszaidéződik bennünk Nyíregyházán, együtt azzal az okos felismeréssel, hogy nem szabad élő zenével megidézni a Mozart-kor udvari hangulatát.

Az előtérben Fazekas István (Salieri) és Avass Attila (Mozart)

Playback. Az egész előadásnak irányt/ arányt ad, ahogyan Kuthy Patrícia Katherina Cavalieriként leköveti ajakmimikával Constanze áriáját (Szöktetés a szerájból), az arcvonásokhoz hozzáigazítja a testmozdulatokat, s a lényéből áradó muzikalitás a teljes hallgatóságból koncertreakciókat vált ki. Még tágabban érvényesülnek az ensemble erények a Figaro házassága táncjelenetében, amelyet a szereplők - a cenzor tiltása miatt - némajátékként is bemutatnak a próbán tiszteletét tevő császár előtt. A képletes koreográfia a prózai jelenetekben szintúgy jól érzékelhető. A bécsi udvar szellemi lakájainak forgolódása a színen valósággal táncrend szerinti, s a lépések ritmusa pontosan leképeződik a beszéd tartózkodó affektáltságában: Bárány Frigyes (a császári könyvtár prefektusa), Kocsis Antal (a császári Opera főintendánsa) és Kameniczky László (császári kamarás) képlékeny gömbbe (kinetikus burába) fogják a gyámságért esdeklően felnőttködő II. József császárt. Tóth Zoltán László fensége az alájátszott szervilizmusból táplálkozik: ebben a kapcsolati hálóban manőverezve, mértékletesen érzékelteti hatalmi és szellemi súlyának valótlanságát, kamaszuralkodói lénye egész komikumát.

Kamaszok rokonszenve. Ez a kimondatlan lelki kapocs nyit Amadeus számára mozgásteret. Avass Attila felcsúsztatott, tremolált és harsány hanggal robban be a finom udvari környezetbe. Szegletes mozdulatai szélsebesek és visszavonhatatlanok. Az infernálisság bája egyfelől, a tehetség nyeglén természetes kiáradása a másik póluson. A nem asszimilálható, ám elűzhetetlen géniusz, akárha Raszputyin lépett volna elénk Katalin cárnő környezetéből. Ilyen a belépő, a halhatatlanságot s az elveszejtődést megalapozó életfejezet.

A végzet azonban bele van írva a szörnyzsenik sorskönyvébe. Adott esetben ennek egy zsigeri intrikus ármánya ösztönzésével kell beteljesülnie. Fazekas István Salierije figuraelőzmény nélküli, szuverén alakítás. A rendező látványötlete, hogy egyetlen térben játszódjék a darab, erős támaszt nyújt a színésznek. Egy tér - egy tudat. Salieri horizontján tájékozódunk, s az osztatlan közegben Fazekas, miután sorra előrevetíti a tettei következményeit, könnyedén illeszkedhet bele a cselekménybe, alakíthatja az eseményeket s szimultán (párhuzamosan) ítélkezhet önmaga, a steril hedonista felett. A tudattere bizonyos beszögelléseiben mindig akad egy kis dugi nyalánkság, konspirációs energiabomba. A porcukorral gazdagon meghintett mandula vezérelte, milánói mogyorós csók. Sienai diós labdacs! Vénusz mellbimbói. Római gesztenye konyakos cukorban. Utóbbi a csábítás szerszáma. A csábításé, ami kulcsmotívum a nyíregyházi képletben. A bosszú vágya Katherina Cavalieri elcsábításáért. Az akció eredménytelen, ám a jelenet Amadeus hitvesével, a komponista és az apai áldás nélkül eljegyzett nő kapcsolatának eleddig kevésbé kiemelt árnyalatát villantja fel. Molnár Mariann Constanzéját, amikor férje érvényesülése érdekében önfeláldozásra elszántan keresi fel otthonában Salierit, hatalmukba kerítik a nemi ösztönök. Vággyal tekint az erőszak elé, s ekkor visszaidéződik bennünk a szilveszteréji szcéna, amelyben a vádliméréses zálogbüntetéskor tetten éri őt Amadeus. Messzire taszít az alakítás az éteri bálvány, az ihlető múzsa illúziójától. Molnár Constanzéja vastag vádlijú lélek, telve a szépségbeni másodrendűség bánatával, a kellem bizonygatásának vágyával, meg racionális tramplisággal. Mozart e tulajdonságok árnyékában kerül majd mind közelebb apja igazának felismeréséhez.

A vajúdás a Requiemmel, Avass alakításának végső nagy fejezete a lecsúszás, a negatív megvilágosodás felépítése. Egyben Fazekas Salierije benső életművének összeomlása. A Salieri indulómotívumára Figaro-variációkat rögtönző Mozart; a zongoránál pajkosan vezénylésre lendülő kar, a lényéből áradó természetes géniusz nyomban a bemutatkozáskor rádöbbentette Salierit: a kufárok templomában kötött alkujukat rútul megszegte isten: az erényéért nem kapott tehetséget cserébe. "Köszönöm, Signore! Vágyat keltettél bennem, hogy szolgáljalak - mi a legtöbb emberből hiányzik -, majd gondoskodtál róla, hogy a szolgálat sértő legyen a szolga fülének. Köszönöm! Vágyat keltettél bennem, hogy dicsérjelek - mi legtöbb emberből hiányzik -, majd elnémítottál. Nagyon köszönöm! Készséget adtál, hogy megértsem a Fölfoghatatlant - mit legtöbb ember soha meg nem ért! -, majd gondoskodtál róla, hogy mindörökre középszerűnek tudjam magam. Igazságtalan Isten! Te lész az Ellenség! Mától fogva nékem Örök Ellenség leszel! És erre esküt teszek..." A teremtésre való képtelenséggel született művésznek alkalmasint identitása az elveszejtő konspiráció: felismeri önmagát, és tudatosan kiteljesedik a lehetőségeiben. Salieri életművét Mozart kiszenvedése képezné, ha a Fazekas István alkotta figura nem lenne éles elméjűnek született intrikus, aki az eszével kénytelen- kelletlen látja be: hiába sorakoznak a tudattere másik zugában az Amadeus számára odakészített boros-méregkelyhek, az ármánynál gyilkosabb erőnek bizonyul majd a muzsikus apakomplexusa. Nem ő fog diadalmaskodni a művészellenség felett.

Az előadás úgy őrzi meg Shaffer konszolidált polgári közönségbázisra apelláló darabjának kasszaorientált elemeit, hogy közben - úgyszólván észrevétlen - drámaian eleven antropológiai környezetrajzot emel föléjük. Emlékezetes produkció.

BALOGH TIBOR