Pesti Színház

Ritkán játszott Molnár-darabokkal szemben él a befogadóban némi gyanakvás. Ha egy mû ritkán kerül a színpadra, annak nem feltétlenül minõségi oka van; elképzelhetõ az is, hogy túl bonyolult feladványt jelent, hogy kevéssé alkalmazható a jelenkori trendekhez, vagy hogy az általa indukált színházi nyelv és forma elüt a tradícióktól. De Molnár esetében ezek az indokok alighanem kizárhatóak. Molnár Ferenc neve egybeforrt a sikerrel, a csillogással. Ha tõle ritkán játszanak valamit, akkor az a valami alighanem sikertelen, következésképp sikerületlen.

Csakhogy ez a gondolatmenet meglehetősen árnyalatlan. Részint magát az alkotói oeuvre-t is túlságosan homogénnek tünteti fel. Márpedig a világirodalmi trendekkel csaknem szinkronban lévő, nyílt szerkezetű, gazdagon ambivalens jelentéstartalmú korai drámákat (Liliom, Az ördög, A testőr) egy kisebb világ választja el az olyan precíziós tökéllyel, szigorú kottából felépített, a vékony alapsztorit hihetetlen mesterségbeli tudással feltupírozó bravúrdaraboktól, mint a Játék a kastélyban vagy az Egy, kettő, három. Ráadásul az egyes írói korszakok sem egységesek: a talán legismertebb kudarc, a molnári szinten "kísérleti drámának" is mondható A vörös malom két abszolút sikerdarab, az Ibolyát is magába foglaló Színház és Az üvegcipő között keletkezett. (És akkor még nem is említettük azt, hogy a nagy népszerűségnek örvendő sikerdarabok sem egyformán stabilak; engem eddig még az Olympia vagy A hattyú egyetlen előadása sem győzött meg arról, hogy nem kopott kissé a matéria.) Másfelől a kései darabok relatív sikertelensége mögött már meghúzódhattak nem egészen esztétikai, hanem történelmi- politikai okok is. Mai szemmel a Harmónia című műben oly fontos dalárdának aligha van önmagán túlmutató jelentése - a harmincas évek politikai légkörében viszont nagyon is volt, amint azt például a bécsi és a berlini bemutatón kirobbant botrány nyomatékosan jelezte.

Gyanítom, hogy aki mégis elfogadván az első bekezdésben kifejtett gondolatmenetet, súlyos fenntartásokkal érkezik a Pesti Színház előadására, azt kellemes meglepetés éri. A Harmónia ugyan nem tartozik szerzőjének főművei közé, de szellemes, hálás szerepeket is kínáló, gördülékenyen játszható komédia, amelyben Molnár hangja mintha a húszas évek legtöbb darabjánál valamivel ironikusabb, keserűbb lenne. Címe ambivalens értelmű; egyfelől arra a hamis látszaton épülő családi boldogságra épül, mely Kornély tanácsost és dalárdavezetőt a külvilág szemében körülveszi, másfelől a dalokra, melyek elmosnak minden diszharmóniát, minden keserű igazságot, s a beilleszkedés hamis illúzióját táplálják. A dal mindegyik felvonás végén felcsendül, hogy minden egyes alkalommal elsimítsa a kitörni készülő botrányt, s fenntartsa a családi élet tökélyének hamis illúzióját. A történet során a példás családapának, környezete mintaképének, a dalárda atyjának tartott Kornélyról minden maszk lehull; kiderül, hogy az embereket jószerivel csak vokális képességeik alapján képes megítélni, miként az is, hogy szeretője van egy hamvas manikűröslány személyében. Ám minden botrányt sikerül elsimítani, amiben már nem pusztán a tanácsosnak, hanem kitűnően szocializálódott családjának és környezetének is döntő része van.

Csonka Szilvia, Lukács Sándor, Halász Judit, Vallai Péter és Tahi Tóth László | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Ács János szakszerű rendezése pontosan, jó tempóban bontja ki a jeleneteket. Kerüli a didaxist, a szövegre és a színészekre bízza az irónia, a szkepszis közvetítését, miközben hatásosan ágyaz meg a poénoknak. Pragmatikusan egyszerű Menczel Róbert díszlete: a levegős térbe helyezett bútorok elhitetik a polgári jólétet, a háttérbe képzelt, nyílászárókkal leválasztott szoba pedig nemcsak dramaturgiai szereppel bír, de jótékonyan szűkíti is a teret. Többnyire a színészi játék is pontos, célratörő, kézenfekvő eszközökből építkező. Lukács Sándor nagy rutinnal, precízen poentírozva mutatja Kornély pózait, képmutatását, vállalt és nem vállalt érzéseit, s érzékletes portrét fest a kedves és nagyvonalú, ám allűrökből élő, narcisztikus, egoista művészlélekről. Halász Judit (Ilona) hasonló erényeket mutató játéka a második felvonásbéli leleplezéskor bicsaklik meg kissé (érthetetlenül manírossá és külsőségessé válik), ám a későbbiekben visszatalál a szerep kontúrjaihoz, s a kínos helyzetet mély asszonyi bölcsességgel (s urához méltó képmutatással) elrendező feleség alakját már felettébb meggyőzően hozza. Csonka Szilvia (Marianne) erőteljessé formálja az őszinte és öntudatosan sajátos erkölcsű manikűröslány alakját. Fesztbaum Béla (Páll) hatásosan karikírozza a haszonleső nyárspolgár hálás szerepét, míg Zeck Julianna (Vera) a háttérben finoman dolgozza ki a szeretetéhségtől szenvedő lány figuráját. Vallai Péter és Tahi Tóth László üdvös visszafogottsággal és a szerepek lehetőségeit így is maximálisan érvényesítve formálják az orvos barát és a fodrász alakját. Szegedi Erika szakmai tudása, személyessége ellensúlyozza a tényt, hogy a kisgyermekét nevelő szobalány ideális esetben aligha az ő szerepe. Az előadás kiemelkedő alakítása a Vilit, a Marianne-ba szerelmes, többszörösen megcsalt és átvert fodrászfiút játszó Varju Kálmáné. A fiatal színész egészen illúziókeltően mutatja az örök vesztes borbély fellángoló, majd elhamvadó öntudatát, férfiúi szemérmességét, önáltatását, kapaszkodását reménytelen, viszonzatlan érzelmeibe. Erős színekkel dolgozik, de soha nem lépi át a jó ízlés határát - így kerül legjobb, legerősebb pillanataiban az alakítás már-már a tragikomédia mezsgyéjére. Ám a színész innen is határozottan tereli vissza a figurát a játék ironikus és komikus medrébe. Oda, ahol az elsülésre kész fegyver találkozhat az ünneplésre készülő, de mindig elzavart gyermekdalárdával, ahol a feszülő indulatokat többnyire elnyomják a szellemes poénok, s ahol a közönség valószínűleg akkor is harmonikusan érzi magát, ha pontosan tudja, hogy a mindent maguk alá gyűrő zenei harmóniák éppen a diszharmóniát fedik el. Ez utóbbi valószínűleg a Molnár Ferenc-i hatásmechanizmus meghatározó vonása, s ezt felettébb hatásosan közvetíti a Pesti Színház többnyire kellemes, kimunkált, az alapművel adekvát színvonalon szórakoztató előadása.

URBÁN BALÁZS