Elsõ látásra kellemes meglepetés. Anynyira kellemes, hogy az ember nem is hisz a szemének. A Magyar Televízióban, még ha csak a második mûsorban is, öt egymást követõ estén át színházat vagy legalább valami ahhoz hasonlót lehet látni. Persze ha valami oly hektikus, kiszámíthatatlan, mint a mi állítólag közszolgálati televíziónk viszonya a színházhoz, akkor a legnagyobb öröm is azonnal megkeseredik.
Mert ha hónapokig egyáltalán nincs színházi esemény a televízióban, érdemi esemény pedig akár évekig is hiányozhat, ha legfeljebb amatőrnek mondható ötletek bukkannak föl időről időre és hamvadnak el észrevétlen - s ez utóbbi még a legjobb, ami történhet velük -, ha egy-egy ötletszerűen fölbukkanó felvétel esetében meg nyilvánvalóan nem a színvonal, hanem bármi egyéb lehetett a műsorra tűzés döntő motívuma, akkor egy ilyen sorozat váratlan fölbukkanása is elsősorban gyanakvást kelt. Vajon nem az év végi érdektelenséget vagy éppen a műsorkészítőknek az átlagosat is meghaladó munkakedvetlenségét fedi el a sok régi színházi lom elővétele?
A meglehetős régiségen kívül egyéb koncepció, összefogó gondolat pedig valóban nemigen fedezhető fel az öt estén megidézett három színházi közvetítés és két színdarabból készült tévéjáték között. Legfeljebb még az, hogy A denevér éveken át állandó szilveszteri műsor volt nemcsak az Operaházban, hanem a Magyar Televízió kettes csatornáján is, ahol az aktuális kabarétól netán undorodóknak nyújtották alternatívaképpen az operaházi adást. Egy ilyet - feltéve, hogy egyáltalán fennmaradt - különben szívesebben megnéztem volna, mint Horváth Ádám tv-zanzáját Strauss remekéből. Ezenkívül még Szakonyi Károly néhány hónappal ugyan korábbi, de az adásban fölemlegetett 75. születésnapja lehetett az indok a Hongkongi paróka megidézéséhez.
Igaz, Bessenyei Ferenc, Ruttkai Éva, Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Domján Edit, Darvas Iván, Melis György, Honthy Hanna, Feleki Kamill műsorra tűzéséhez aligha kell ürügyet keresni. Mégis, ha már a televízió öt este főműsoridejét rájuk szánja, igazán találhatott volna számukra holmi Önök kérték-nél igényesebb kompozíciós keretet. S főképp olyat, amelyben valami megmutatkozott volna a hatvanas-hetvenes évek magyar színházának helyzetéről, jellegzetességeiről, főbb törekvéseiről. Valószínűleg szerencsésebb lett volna, ha nem keverik bele a televíziózást is, ha az ötből két estén színház helyett nem tévéjátékot adnak. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek amúgy nem oktalan nosztalgiával emlegetett tévéjáték dömpingje ugyanis zsákutcának bizonyult, nem lett folytatása, és mai szemmel nézve az akkori, egyfelől igényes, másfelől azonban roppant olcsó produkciókat, ezen egy csöppet sem csodálkozhatunk. Egri István rendezésében Moličre Képzelt betege inkább se nem film, se nem színház, mintsem valami más, valami újszerű, valami eredeti kezdeményezés. Kiváló művészek rutinjuk legjavát adják, színházszerű térben, ám színházi atmoszféra nélkül. Nem a közönségnek játszanak, mert az nincsen, de nem is olyan intim módon, ahogyan a film igényelné, amely nem tételezi fel a helyben jelen lévő publikumot. Egri Kati az előadást megelőző beszélgetésben elmondta, hogy a mű születésekor meglepetést keltett apja szereplőválasztása, az életerős Bessenyeit nehezen gondolták el betegnek, a színészkirálynő Ruttkait meg cselédlánynak. Ezek az aggályok számomra követhetetlenek, hiszen a beteg csak képzelt, a szolgáló pedig abszolút főszerep, ráadásul megfejelve egy bravúros betétszámmal, amikor a cselédlány világhírű tudós orvosnak adja ki magát. A gond inkább az, hogy Egri István rendezésében egyéb gondolat nemigen fedezhető fel.
A Horváth Ádám rendezte A denevérnek pedig egyetlen komoly baja, hogy ügyesen bár, de a nagyoperettből mindössze a nagyságot veszi ki. Kétségkívül ötletes megoldással, de mégiscsak slágerparádéra redukálja a monumentális színházi darabot. Az igényesség itt is a szegényességgel párosul. Modern színházi módon, üres térben, pantomimszerű tánc beszéli el az előzményeket, majd szabvány szerint készült színházi jelenetek között bukkan fel újra és újra a bosszútréfát elbeszélő dr. Falke szerepében Melis György. A hatvanas évek közepének legjobb operaénekesei adják a szerepeket, természetesen remekül, ám vitathatatlanul színháziasan játszva-beszélve. Ilosfalvy Róbert, Moldován Stefánia, Radnai György, Házy Erzsébet ragyognak a fekete-fehér felvételen. Darvas Iván a Liliomfitól és a Dollárpapától alig évtizednyi távolságból fogalmazza Karnevál herceget, Major Tamás még viszonylagos mértéktartással adja Frosch szerepét.
A Csárdáskirálynő 1954-es legendás Szinetár-rendezésének 1961-ben készült felvételén viszont éppen a sokféle monumentalitás zavarja erősen a mai tévénézőt. Roppant hosszú, abszolút módon színházi, és fájdalmasan elavult. Nagy színészek játszanak egy ma már szinte elviselhetetlen stílust. És éppen ezért minél nagyobbak, annál torzabbak. A felvétel igazolni látszik azt a feltevést, hogy a tehetség legnagyobbrészt bátorságot jelent. A legnagyobbak sokkal többet mernek, mint a kisebbek. Feleki Kamill, Rátonyi Róbert, s főképp Honthy Hanna ötször annyi negédet, riszálást, szenvelgést hoz elő fejenként, ki-ki a maga kelléktárából, mint Baksay Árpád, Németh Marika és Dénes Magda együttvéve, aminek következtében az előbbiek úgy rosszak, hogy az már jó. (Csak mintegy etalonképpen, hogy jobban megvilágítsam, mire gondolok: Latinovits Zoltán Szinetár későbbi, különben kibírhatatlan német-magyar operettfilmjében szuverén Miska pincért remekel, igazi jellemkarikatúrát adva. Ilyesmit a korábbi színházi felvételbe csak nagy elfogultsággal lehetne belemagyarázni.)
A Hongkongi paróka 1979-es felvételének adásához kapcsolódó beszélgetésben Szakonyi Károly elmondta, hogy az 1973-ban Miskolcon bemutatott darabot pesti vendégjátékon látta meg Marton Endre, s azonnal megvette azt, rendezőstül. Nyilván roppant időszerűnek, kicsit, de nem túlságosan bátornak találta, olyasminek, amit nem tiltanak be, de azért nyilvánvalóan rendszerkritikus. Lődörög benne egy lázongó fiatalember az elbürokratásodott vezető elvtársak között, aki szemérmesen ugyan, de nyilvánvalóan a rendszer szellemét, eszméit kérné számon, a nyugati fogyasztásfétistől megkótyagosodott, amúgy munkásból lett vezetőkön. S ugyanezt még két szimbolikus szerepű díszletmunkás is megteszi. Mintha a Holdon járnánk. Ezt a darabot alighanem csak úgy lenne érdemes ma elővenni, ahogyan éppen akkoriban Ascher Tamás az Állami áruházat elővette: egy kor önmagát tükröző giccseként, mikroszkóp alá téve.
Mostani felidézését talán csak egyetlen előadás igazolta, a sorozatot indító Az üvegcipő. Molnár Ferenc darabját a hatvanas évek elejének felfrissült színházi szellemét ez időben talán legelevenebben képviselő Petőfi Színházban vették föl. Ott, ahol először játszottak musicalt (Egy szerelem három éjszakája, meg a néhány előadás után eltanácsolt Mélyvíz), ahol a Koldusoperát bemutatták, s ahol Az üvegcipő a maga édeskés melankóliájával is a színházi paletta bővítését, a szemhatár tágítását jelentette a korábbi évtized szűkös esztétikai horizontjához képest. Elfogult vagyok természetesen, ezek az előadások gimnazista korom meghatározó élményei voltak. Megértem ugyan, sőt egyet is értek tulajdonképpen az előadást most kommentáló sokkal fiatalabb Mácsai Pállal és a még nála is jóval fiatalabb Hámori Gabriellával, akik az elavult játékmódot emlegetik. Az ő Örkény Színház-beli előadásukhoz képest valóban régies az a beszédmód és gesztusrendszer, amellyel Domján Edit, Agárdy Gábor, Dénes Magda, Holl István, hogy Lorán Lenkét ne is említsem, megjeleníti a múlt század eleji józsefvárosi kisemberek érzésvilágát, eszményeit, törekvéseiket és kudarcaikat. Nekem azonban nemcsak a nagy egyéniségek, Domján, Agárdy múlhatatlan sugárzása jön át ma is a képernyőn, hanem újra átérzem az akkori frissességet, újdonságot, a színház felélesztésének, újraéledésének a pátoszát is.
Egyetlen vezéreszme azért nyilvánvalóan kilátszik az öt este összeállításából. Ez a szórakoztató szándék. Csakis olyan felvételek kerülhettek a sorozatba, amelyeknek esélyük volt a nevettetésre, a mulattatásra. Zene, tánc, vicc, de legjobb, ha mindhárom együtt van, s főképp, ha olyan töménységben, mint a Csárdáskirálynőben. Könnyű volna legyinteni erre a szemlátomást mindent felülíró esztétikai nézőpontra, mondván, hogy méltatlan az a közszolgálatra kijelölt és szubvencionált intézményhez. Nyugodt szívvel azonban nem hessenthetjük el azt a felfogást, amely a szakmányban végzett nevettetésben az igazi kultúrát a köznézők lakásába becsempésző trójai falovat szeretne látni. De azért jó volna egyszer már nemcsak a lovat látni, hanem azt is, hogy tényleg kijön belőle valami.
ZAPPE LÁSZLÓ
