Ahogy az egykor volt Állami Bábszínház nagy korszaka mind jobban távolodik tõlünk idõben, egyre gyakrabban teszik fel a kérdést a fiatalabbak: mi volt a titka a hirtelen jött világraszóló sikernek? Miként lehetséges, hogy úgy robbant be zenei mûsoraival, Bartók és Sztravinszkij mûveinek bábszínpadi feldolgozásaival a nemzetközi köztudatba Magyarország akkor és még sokáig egyetlen bábszínháza, hogy alig voltak észrevehetõ elõzményei?

Válságos idők után egy lázadással indult az Állami Bábszínház eszmélése: 1955-ben egy rebellis különítmény megelégelte, hogy a színház akkori vezetése nem képes túllépni Obrazcov sikereinek másolásán, nem képes és nem akarja a saját arculatát megtalálni. Ezek a lázadók egy ellenbábszínházat alapítottak a győri Kisfaludy Színház védőszárnyai alatt. Visszakanyarodtak a magyar népművészet és a vásári bábjáték hagyományaihoz. Három év alatt kialakult repertoárjuk alapozta meg 1958-tól a budapesti Állami Bábszínház műsorát és profilját. Az ott összeszokott, közös nyelvet beszélő alkotók hozták létre az új korszak első jellegzetes műsorait.

Bartók: Csodálatos mandarin (1969)

Koós Iván, aki négy évtizeden át, 1960-tól haláláig a Bábszínház legmarkánsabb egyénisége, arculatának legfontosabb alakítója volt, nem a győri különítménnyel érkezett. Mint a bábjátszás annyi kiválósága, ő is festőnek készült. Két különböző indíttatású nagy egyéniség, a posztnagybányai Szőnyi István és az aktivista Kmetty János formálta ízlését a Képzőművészeti Főiskolán. De e kiváló mesterek mellett a rokonaival is szerencséje volt. Családi körben is akadt valaki, aki jelentősen befolyásolta gondolkodásmódját: nagybátyja, a legnehezebb sorsú és legrendíthetetlenebb magyar filozófus, Hamvas Béla. Vele kamaszkorától kezdve rendszeresen többórás sétákat tett a Hűvösvölgyben. Alighanem ezek a peripatetikus beszélgetések voltak a fogékony fiatalember gorkiji értelemben vett, igazi egyetemei. Abban is volt jó adag szerencsés véletlen, amikor másodéves korában a Főiskola hirdetőtábláján megpillantotta Rév István kézzel írott céduláját: újra meginduló bábszínházához bábozás iránt érdeklődő festő- és szobrásznövendékeket toborzott. A toborzásra egyetlen hallgató jelentkezett: Koós Iván. Rév nemsokára kegyvesztett lett, színházát, a Podmaniczky utca 8. szám alatt működő Nemzeti Bábszínjátékot egy tollvonással elpusztították. De annyi ideje maradt még, hogy a festőnövendék érdeklődését életre szóló szerelemmé érlelje a bábjáték iránt.

A szerelem kilenc év múlva teljesedik ki, amikor két másik megszállottal, Vízvári Lászlóval és Balogh Beatrixszal megalapítják az Auróra Marionettegyüttest. 1956 szeptemberében bemutatják Bartók A fából faragott királyfijának bábváltozatát és Haydn báboperáját, a Philemon és Baucist. Ez utóbbi világpremier, három évvel korábban találták meg az 1773-ban, Mária Terézia eszterházai látogatására komponált mű kottáját Párizsban. Az Erzsébet téri Nemzeti Szalonban lezajlott bemutatón ott van a hazai szellemi élet színe-java. Ez is valóságos rebellió, még nagyobb, mint egy évvel korábban az Állami Bábszínház lázadóinak exodusa. Azok a Népligetből és a Városligetből száműzött vásári bábjátékot rehabilitálják, Vízváriék a főúri kastélyszínház mellett működő csodát idézik fel és bizonyítják: az a potom százötven év korkülönbség, ami az est két zeneszerzőjét elválasztja egymástól, géniuszok esetében nyugodtan elhanyagolható.

Ezek az előzmények magától értetődő módon bizonyítják, hogy Koós Ivánra nélkülözhetetlenül szüksége van az Állami Bábszínháznak a további tervek megvalósításához. Ezért a bevezetőben idézett kérdésre egyszerű a válasz: a titok Koós Iván. Annak a felismerése, hogy éppen ő hiányzik az útkeresők közül a továbblépéshez, a kiteljesedéshez. Ez a titok persze nem anynyira titok, mint inkább pontos helyzetfelismerés, előrelátás, meg tehetség, eltökéltség, egyet akarás, és mindenekelőtt "összhangzó értelem".

Koós Iván nem csak tervezője volt a Bábszínháznak. Igazi státusát csak az ókori latin bölcsek szavaival lehet meghatározni: primus inter pares. Első az egyenlők között. Ő nem csak azoknak a műveknek az első számú alkotója, amelyeknél a neve tervezőként szerepel. Nem csak a Petruska, A csodálatos mandarin, A katona története, a Beckett-némajátékok, a Klasszikus szimfónia, a Háry János, a Csongor és Tünde, a Diótörő, A pagodák hercege, a Táncszvit, a Kalevala, az Übü király, A vihar, A varázsfuvola tervezője, társszerzője, kitalálója, megteremtője, végleges színpadi formába öntője. Részese mindannak, ami az Állami Bábszínházban és jogutódjában, a Budapest Bábszínházban 1960 és 1999 között történt. És még most is jelen van, még most is őhozzá mérünk mindent. Őt próbáljuk faggatni, vajon mit szólna az újabb terveinkhez. Diszkréten, minden bántó szándék nélkül a fejét rázná, vagy biztatóan bólogatna.

Kevés beszédű ember volt világéletében. Sosem magyarázott hosszasan, nem mondott kész és megfellebbezhetetlen igazságokat. Tisztában volt a kimondott szavak súlyával. Sokat töprengett, gyakran kételkedett. És kérdéseket tett fel, önmagának és a munkatársainak. Én a legtöbbet a kérdéseiből tanultam. A kérdései mindig a lényeget érintették. Rákényszerítettek, hogy még egyszer alaposan végiggondoljak minden egyes színpadi helyzetet. Pontosan, a tőle tanult tömörséggel kellett rendet teremteni a zűrzavarban. A kérdései segítettek, hogy minél több részletet előre tisztázhassunk. Nem azt firtatta, hogy mit akarunk, hanem hogy miért is ragaszkodunk annyira az általunk választott megoldáshoz. Hogy miért történik ez vagy az a színpadon.

Most, hogy már hiába várjuk a kérdéseit meg a kételkedő válaszait, most, hogy már csak képzeletünkben idézhetjük fel szűkszavú megjegyzéseit, hümmögéseit, fejcsóválásait, nemigen tehetünk mást, mint hogy újra megnézzük az itt látható, jól ismert munkáit, amelyek ma már vitathatatlanul a huszadik századi magyar színpadi képzőművészet kivételes értékei. Alaposan vegyük szemügyre a költői képzelet e szikár remekműveit; hátha a formák, vonalak mögött megtaláljuk a választ az újabb kételyeinkre is. Hátha e kivételesen gazdag életmű mindenkor érvényes üzenetei közül sikerül megint megfejtenünk néhányat.

És akkor talán a hétköznapokat is könnyebb lesz elviselni.

BALOGH GÉZA

(Elhangzott Koós Iván Nagykovácsiban rendezett emlékkiállításán, 2007. március 26-án.)