Akkor tehát most megtörtént, és megtörtént már tavaly is; de ha most másodszor, akkor nyilván végleg. Itt van, erre vártunk évtizedek óta. Létrejött hazánkban az a színházi elõadás, amely világszenzáció, amelynél nem lehet patikamérlegen méricskélve vizsgálódni, hogy "ez a színpadkép így", meg hogy "az az alakítás úgy", hogy "a rendezõi, díszlettervezõi, jelmeztervezõi, dramaturgi stb. koncepció hajaj!", hanem egyszerûen így van rendben, így ÉRTÉK, ahogy van.

Elsöprő erejű érv arra, hogy nincs ilyen színház és olyan színház, nincs műfaj és/vagy játszóhely szerinti felosztás. És zárójelbe tehetjük "az állandó társulat, vagy az alkalmilag összeállt csapat a jobb?"-vitát, csakúgy, mint a repertoárszínház versus befogadó színház konfliktust is. Amit tavaly és most láttunk a Millenárison, az az írott és szóbeli kritikákban a szakma és a közönség egyöntetű lelkesedésével találkozott tavaly éppen úgy, mint idén. Csak éppen ettől még nem történt semmi annak érdekében, hogy ez a kétségtelen érték bárhol is műsoron maradjon. Hogy minél többen éljék át az igazi ünnepet, a csodát, amelyet a színház teremt meg. Van Arisztotelésznek egy elhíresült, nyakra- főre használt, ám tartalommal - számomra legalábbis - soha meg nem töltött kifejezése, a katharszisz. A szerző szerint a színház célja, hogy az előadás során szerzett élmény a nézőben részvétet és félelmet keltsen, majd e két érzésnek rögvest békévé is kell oldódnia. Fából vaskarika, gondoltam mindig is, hogyan lehetne egyszerre félni is, meg nem is, részvétet érezni, meg nem is. Most már tudom. A Mozart-maraton óta tudom. Bocsánat, Mester, igaza volt. Van katharszisz. Úgyhogy lépni kell, egyszerűen azért, mert ÉRTÉK született. Ennek az előadásnak lennie kell, hogy hasson a magyar színházi szemléletre, hogy lássuk és érezzük, hogy van ilyen színház; meg egyáltalán: hogy közönség elé kerüljön. Természetesen egy normális színházi struktúrával rendelkező országban a Mozartmaratonért sorba állnának a színházak, hogy befogadhassák - mint ez történik egy Mnouchkine-, vagy Brookelőadással -, de most még csak nem is ezen kellene keseregni. Illetve dehogynem, s éppenséggel Kovalik Balázs műve ürügyén (is) lenne hozzáfűznivalóm a reánk oly jellemző impotenciával csordogáló struktúra-vitához, de most van sürgetőbb feladat. Úgyhogy nem érdekel, miért nem tud a jelenlegi struktúrában helyet találni magának ez az előadás - majd később érdekelni fog -, s az sem, miért nem tett senki lépéseket az előadás megmentésére - persze ez is érdekelni fog majd. Később. De most lépni kellene.

Cosi fan tutte | Fotó: Felvégi Andrea

Úgyhogy én a magam részéről a mai napon "Mozart-maraton, avagy ne várjunk Godot-ra" jeligével bankszámlát nyitottam 10 000 jó magyar forinttal abból a célból, hogy az előadás megmaradásáért, újra és újra történő eljátszásáért mozgalom induljon. Csatlakozhat hozzá - hogy is szokták ezt mondani? - minden magánszemély, kis-, közepes és nagy vállalkozás, egyáltalán, aki csak fontosnak tartja a magyar színház ügyét. A majdan összegyűlő pénzt az a színház kapja, amelyik az alkotókkal való együttműködés keretében műsorára tűzi, befogadja a Mozart-maratont. Csak jelzem, hogy a Zsámbéki Színházi Bázis már ezen a nyáron megtenné! Ha valakinek jobb ötlete van, mit lehetne hic et nunc a cél érdekében tenni, kérem, szóljon! Ha pedig esetleg senki nem csatlakozik kezdeményezésemhez, akkor ezt a 10 000 forintot én örökre ott hagyom a számlán, mementóként...

A bankszámla adatai:
MKB Bank Budapest V. Váci u. 38.
"Mozart-maraton, avagy ne várjunk Godot-ra!"
Számlaszám: 10300002-50315199-49010038

Barátsággal
Karsai György
Budapest, 2007. március 31.