Vagyis Bloody Mess a címe az elõadásnak, melyet az alig több mint húszéves, angol Forced Entertainment társulata Sheffieldbõl hozott, hogy a Nagy Britmánia SUPERNOW! keretében végig tombolja a Trafó színpadát. Az ironikus formában tartott provokációk sora a színházi reprezentáció létrejöttét figurázzák ki, s egyben értelmezik.

De olyan cédán és csapongva, hogy képtelenség komolyan vehető mondanivalót kibányászni a látottakból. Hiányoznak az értelmezést segítő mankók, a megbízhatóan felfejthető összefüggések. Ugyanakkor a kuszaság mentén olykor mégis olyan epizódok sorjáznak elő, amelyek mintha rendet vinnének a zavarba. Mintha megvilágosító pillanatok cikáznának át az őrült rendszeren. Mintha a Bloody Mess őskáosza a színház ízekre szedett és találomra kiragadott összetevőivel operálna. Mintha színészi és színházi sztereotípiák, történetmondási és színpadi lehetőségek vagy a közönség pozícionálásának variációi kerülnének a művészi boncasztalra egy különlegesen összekutyult, kís érletező struktúrában.

Az előadás kezdetekor két kockás öltönybe bújtatott, sminkelt arcú bohóc rakosgatja a székeket. Ellentétesen hordják őket a színpadon, hátulról-előre és fordítva, szenvtelenül kijátszanak minden adódó poént, miközben a szituáció súlypontja mégsem a humorra, hanem az egymással való rivalizálás tényére helyeződik. Ez az alapmotívum, a saját ego orgiasztikus áradása áll azután végig az előadás középpontjában, de finom utalásháló kerül köréje, amely az erővonalakat az általános emberitől a színház felé irányítja.

Fotó: Érmezei Lili

Mikor a székek felsorakoznak a rivaldánál, a társulat próbaruhába öltözött tagjai szivárognak be, leülnek, s afféle előszóként a hamarosan látható alakításukról beszélnek. A megnyilatkozások mérhetetlen színészi nárcizmusról tesznek bizonyságot, ami a rivalizálást kakaskodássá és újabb poénok forrásává alakítja, de ha úgy tetszik, a színészi munka hírhedetten paradox volta is felmutatásra kerül. Mindenki a szerepéről beszél, az egyik színésznő például oly leplezetlenül rajongva, hogy biztosan állítja, az előadás végeztével valamennyi néző magáéva akarja tenni majd, annyira lenyűgözően fog játszani. Mire az egyik férfi bohóc sietség nélkül hozzáteszi, reményei szerint mindenki inkább őt akarja majd ágyba vinni. Ragyogó obszcenitás, de közben észrevétlenül egybemosódik a színészi szerep és a civil való. Eltűnik a határ színház és valóság, szerepjátszás és önálló identitás közt, nem állapítható meg, vajon a színész alakít, vagy önmagát nyújtja. Ráadásként a szerepek paródiává lesznek. Amikor az említett színésznő ellenállhatatlan alakításába kezd, egy gorilla jelmezét húzza magára és majomkodik. Nevetséges, ugyanakkor mégiscsak kaján szakítás az egyes színházakban kimondatlanul is hagyománynak tekintett komolykodó szerepfelfogással. Így valamennyi színész játéka a lazaság irányába mozdul. Testek és személyiségek kerülnek előtérbe, a bonyolult szerepformálást felváltja valami közvetlen, könnyed és komolytalan szándék. Figurákat látunk, akiktől nem lehet elválasztani (feltételezett) eredeti személyiségük "sutaságát", miközben kétségtelen virtuozitással játszanak.

A kettősséget bonyolítja, hogy a színházinak titulálható szituációk is folyamatosan keverednek hétköznapi pillanatokkal. A színészek leheverednek a színpadra, nézik egymás "jeleneteit", közben sört isznak, magazint lapozgatnak stb. Színpadi illúzió és mindennapi tevékenység zanzálódik ravaszul, tökéletes bizonytalanságban hagyva afelől, hogy kiérlelt színházi pillanatok vagy ad hoc improvizációk sorából épülgetnek az elrajzolt karakter toposzok. Minden alak jellegzetes. A bohócokról és a gorilláról már esett szó. Van még drámai hősnő, aki haláltusát mutat be. Őt gyászolva, tragika kószál a színpadon, folytonosan ásványvizet lötyköl a szemébe a zokogáshoz, szétáztatott ruháit pedig folyamatosan cseréli. A jelenet nem hatol tragikus mélységig, a hősnő le is hordja a technikusokat. A vád jogos(nak tűnik), valóban a roadok akasztják meg a színházi folyamatokat (más szempontból nézve azonban katalizátorai is mindannak, ami a színen zajlik). A színpad eme két nyughatatlan zsoldosa fergeteges. Hosszú álhajuk és jellegzetes osonásuk hajlott háttal ősemberszerű alapot ad a két figurának. Ahogy a kábeleket huzigálva odakocognak a hangszóróhoz, ügyelve, hogy a zajló jelenetbe ne zavarjanak bele, ám igyekezetük éppen így rombolja le a bimbózó pillanatot. Széthangosítják-világosítják és lopakodják a jeleneteket folytonos ellenőrzési kényszerük alatt. Fantasztikus, ahogy a fejüket oldalra hajtva előbányásszák fülüket a csapzott rockerparókából, és az erősítőbe hajolnak; ahogy megakasztanak magvas beszédeket, hogy bele egy-kettőzzenek a mikrofonba; ahogy egyikük stroboszkóppal rohangál, végül maga felé fordítja és belefeledkezik a villogásba; ahogy a másik füstöt zúdít a bohóc körül kellemetlenkedő gorillára. Mint valamiféle autentikus színpadi faj két egyede, befolyásolják a színházat, kicsikarják a megnyilatkozást: láthatóvá teszik, hogyan kreálódik a színház. Hiszen a színpadi világ végső soron "zaj és füst", illúzió, bár működőképes.

Olajozottan haladnak is előre a történések, de nem állnak össze történetté, megmaradnak töredékes formában. Mintha tréfák sora zajlana, amelyek egy történet színpadi megjelenítésének banalitásait feszegetik. Szerepet kap a színpadi effektekkel való játszadozás. Amikor kedvenc bohócunk a világ keletkezéséről majd később végső pusztulásáról számol be, fortyog körülötte a "bloody mess". És a füstös, stroboszkópos, rohangálós, idióta kulimász egyszer csak gáz és elektromos vihar lesz, amiben ezüstpapírból kivágott méretes csillagok és üstökösök száguldanak. Közhely, avagy a színház átváltoztató képessége.

John Rowley | Fotó: Érmezei Lili

Még banálisabb a színházi intimitás bemutatása, amely szintén nem menekül a vizsgálódás elől. A csillagokat férfiassága előtt tartó, meztelen páros a "csodálatos csendről", vagyis a színház bensőséges pillanatáról diskurál. Olyasféle csendre lenne szükség - mondja például egyikük -, mint amikor a család áll az édesanya ágyánál a kórteremben. Az apa ránéz a barátnőjére, majd a gyerekekre, végül az orvosra, aki bólint, lekapcsolja a lélegeztető gépet, s a fujtató szerkezet lassulni kezd, mígnem a család a beálló "csodálatos csendben" hallgat az ágy körül. Valahogy így szól a bizarr történet, s ebből vagy féltucatnyit mondanak egymásnak, miközben elragadtatásukban néha megfeledkeznek nemi szervük takarásáról, ami jól kiszámított derültséget kelt, ezzel is elejét véve az intimitásba feledkezésnek. Nem sikerül az a kísérletük sem, amikor pár percre teljes csöndet próbálnak teremteni a színpadon, mert a két road, a már említett módokon, minduntalan megtöri a hallgatást. A csenddel való évődés különben jól példázza azt is, mennyire pozícionálható a nézői reakció. Ha csend van a színen, a nézőtér is visszafojtja lélegzetét. Ha kijátsszák a poént, lelkesen felnevet a publikum. Ez persze nem nagy felfedezés: a közönség, mint általában a színházban, vezetve van. A különös inkább az, hogy a gorilla ebből minduntalan próbálja kizökkenteni a nézőket, többször is pattogatott kukoricával dobálva meg az első sorokat. Ráadásul, maga az előadásstruktúra is szinte szuggerálja: nézőkém, ne feledkezz belém, komolytalan vagyok, időnként magam is pihenek, kalandozom ide-oda.

Végül a kószálás véget ér, a színpadi világ felrobban. Legalábbis hangban, amit másik bohócunk ad ki magából, s mint valami parancsszóra, a fények sorra kialszanak, sötét fedi el a színpadot belepő hihetetlen hulladékot. Utoljára egy fénypászma még hosszan megvilágítja a halni készült színésznőt, majd ez a fény is elhallgat, s az előadás véget ér. Mi pedig végleg elszakadhatunk attól a téves konvenciótól (ami különben soha nem volt színházi hagyomány), hogy a világot jelentő deszkákon mindenképpen magvas és logikailag felfejthető mondanivalóval illik szembesülnünk.

SZ. DEME LÁSZLÓ