Örkény István Színház

De jó volna remélni, hogy a lelkes közönség soraiban sokan ülnek olyanok is, akik már látták színpadon a három reprezentatív Szép-dráma, idõrendben a Patika, a Võlegény és a Lila ákác legalább valamelyikét. (Szerencsére ezek a darabok újabban rendszeresen feltûnnek a mûsorokban - ahogy az hazai klasszikus esetében elvárható.)

Nem mintha ennek híján nem szórakozhatnának jól, mégis, olyan öröm, annyira fokozza az élmény minőségét, ha a nagy mester szerényebb képein is felfedezhetjük a jellegzetes ecsetvonásokat. Én például még jobban élveztem a Kávécsarnok nagy duettjét, amikor anyagában felismertem a Patika klasszikus nagyjelenetének, Kálmán és a Patikusné felvonásnyi éjszakai beszélgetésének szálait, két egymást kerülgető, egyszersmind önnön nárcizmusában tipródó boldogtalan ember ügyetlen tapogatózását egymás felé.

Nem remekmű ez a két kis blüettecske, szkeccsecske, mégis valódi szépernőiáda mindkettő. A műsorfüzetben megszólaltatott Tóth Árpád már 1916-ban - akkor, amikor a nagy drámák közül még egy sem készült el! - elette a későbbi elemzők kenyerét, amikor egyszerre mutatott rá az író "naiv, egyszerű", majd "üde és természetes" "közlési módjának" és a "szeszélyesen hajladozó, bizarr zsúfoltságú ékesítéseknek" egyidejűségére. (A szecesszió szót, mely oly kézenfekvőn kínálkozott volna, Tóth Árpád nem használta, talán akkoriban még nem is jött divatba.) Az alapvető Szép-élmény ma is ez: az élet természetességének és a művészet irrealitásának bámulatosan egyéni egybefonódása, és örömmel mondhatom, hogy láttam már olyan előadásokat, amelyek ezt a kettősséget többé-kevésbé érzékeltették. Amennyire ma is tiltakoznék Novák Eszter erőszakos Új színházi Patika-kiforgatása ellen, olyan szeretettel őrzöm magamban Ascher Tamás hajdani kaposvári Patikáját, a Radnóti Színház vagy éppen az Új Színház Vőlegényét.

Széles László és Kerekes Éva - Kávécsarnok | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az említettekhez képest újat az Örkény Színházban vendégeskedő Bereményi Géza sem talált fel, legalábbis ami az elsőnek játszott Kávécsarnokot illeti; nehéz is volna, hiszen a művecske mintegy a későbbi szülöttek embriója. Bodnár Enikő hiteles, sőt hangulatos kis pesti-kávéházi enteriőrjében indul a játék, kezdetben realista vignettaként, amely csak a kuglófmotívum mániákus sulykolásával válik gyanússá: ez a hovatovább groteszkké váló dialógus már elemel valamilyen szürreális sík felé. A fordulat hamar bekövetkezik: amikor a nagy darab férfiember esetlenül elsírja magát és a halott mamát hívja, a rideg nagysádból is kibuggyan a rég dédelgetett ábránd, a flört, sőt az oltár reménye. Nem a mesebeli királyfi jött el; Bereményi egyik szerencsés ötlete, hogy a külső zajokra, zene- és robajfoszlányokra mindkét szereplő felváltva az ablakhoz siet, hátha a rendkívüli, a csoda közeledik feléjük. De nem, az ő csodájukat csak Alajosnak és Fannynak hívják (később Fox Rudi és Kornél lesz a nevük), és be kell, hogy érjék egymással. Így is lesz; a monstre dialógusban megnyílnak egymás előtt, fél óra alatt teszik meg hónapok útját, szemünk láttára virulnak ki, és a szürreális világításban mintegy kívülről, a kirakaton túlról intenek búcsút hajdani magányos életüknek.

A két darabocska tulajdonképpen az Örkény Színház nagy nyereségének, Kerekes Évának megérdemelt jutalomjátéka. Sokszínűen, bámulatos könnyedséggel alakít, és nemcsak a metamorfózis hálás, rutinból hozható tour de force-ában, hanem azelőtt is, azután is; minden arcvonása, gesztusa, lépte, kar- és lábjátéka pompás megfigyelések lebilincselő esszenciája. Lépésről lépésre, szinte észrevétlenül libben át a blüettből a groteszk, a fantasztikum felé. Széles László - Alajos - alakításában sem lehet hibát találni, mindent eljátszik, amit el lehet és el kell, inkább a figura idegen tőle kissé; nem látszik sem ötvenkét évesnek, sem mulya anyámasszony katonájának. Kerekes Éva kecses, nádszálkarcsú Fannyjának a kontraszt révén mulatságos ellenpárja a drabális, fenyegető megjelenésű Rozi szolgáló (Takács Nóra Diána e. h.); én azonban a jelmeztervező - ugyancsak Bodnár Enikő - helyében nem hagynám szabadon a fél vállát. Rozihoz nem passzol a décolleté.

Akár Az ötödik pecsét nemzeti színházi előadásának utolsó perceiben egy kurta némaszerepben László Zsolt, úgy tündöklik fel a Kávécsarnok nyitó pillanataiban, pár mondatos szerepben Hámori Gabriella (Egy kisasszony), és rögtön egyszerre lop a színpadra üde tavaszi bájt és - a csupa nagysáddal spékelt kis dialógusban - valami ionescói felhangot. Önzetlen vállalás, különösen ha - mint a bemutatón - az egész estét a színházban kell töltenie. (Igaz, kilencre vége a játékvarázsnak.)

Szünet után valami egészen más következik. Tűzoltó a címe a "kukullóriumnak". Szép Ernő persze ez is, és itt is háromnegyed óra alatt zajlik le egy egész szerelem története, az udvarlástól és kokettálástól a hol tétova, hol vakmerő közeledésen át - ahogy a kortárs Marika mondaná a vurstliban - az "érzékiségig" és a "szívszerelméig", majd az összeveszésig, sőt a szakításig, és onnan a békülésig és a végső összeborulásig. Csakhogy mindez, ami Szép Ernőnél és Szép Ernő korában ritkaság, falusi, hogy ne mondjam, paraszti, művészi síkon pedig éppenséggel népszínműves közegben játszódik egy megözvegyült szép menyecske és egy önkéntes tűzoltó között, és Karinthy megírhatná róla a Molnár-paródia - Das ist doch süss wie er die Kinder kennt - parafrázisát: hát nem édes, ahogy (ez a kispolgár) a parasztot ismeri?

Széles László és Kerekes Éva - Tűzoltó | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Apropó paródia: Bereményi a talán egyedül lehetséges megoldást választja, és elejétől végig parodizál, méghozzá nem csak a szcenikában, a játszó bútorokban, a mindent előrevetítő párnacihahalmokban meg a gyöngyösbokrétás jelmezekben; végig paródia a szövegmondás és a játék is, olyképpen pedig, hogy az előadás nemcsak a népszínműves elemekből, hanem a szerelem banális, még szeszélyességükben is kiszámítható megnyilvánulásaiból is bájoscsúfondárosan groteszk mókát kanyarít. (Ám figyelem: minden hideg gúny, kegyetlenség nélkül.) A csúcspont persze, ahogy a szövegben is, a szerelem beteljesülésének és a falusi tűzvésznek peches egybeesése, ahogyan az immár nagyon is neki való szerepben Széles László kétségbeesett dummer Augustként őrlődik-tébolyog az alsóneműre vetkezett szép özvegy cihák közüli érzéki pihegése és a kötelessége teljesítésére felszólító szignálok között. Pedig sem Kerekes Évának, sem Szélesnek nem lehet könnyű végig, egyetlen disszonáns hang nélkül stílben játszani; a gyűrődést mindenekelőtt színészi fantáziával kell bírni.

Kerekes Éva (most is remek) lenn az asztalnál gyufát gyújt, mire a magasban kigyullad a petróleumlámpa. A közönség nevetésből nevetésbe sodródik, ezúttal kivételesen egy jóízű, művészi eszközökkel kipattintott humor csábítására. A végén, a nagy összeborulás kíséretéül a kis cselédlánynak a korábban megajándékozott féllábú szegényember élő galambot nyújt be az ablakon, amely aztán ott verdes a finálé hátterében - így illik ez a színhelyhez, ahol a falvédőkön - mi más? - az "Uncili, smuncili, drága kis pofám" áll.

SZÁNTÓ JUDIT