Magyar Színház

Öröm ez a darab a filológus kedvûeknek. Éppen hetven éve íródott, egyfajta hommage is a világhírû, nagyon ismert, több amerikai iskolában kötelezõ olvasmányként forgatott mû elõtt, másrészt csatlakozás az újra- és újrafelfedezések sorához: elég legyen csak a legújabb (egyébként már harmadik) filmverzióra utalnom, amely még most is fut a mozikban olyan szereplõkkel, mint Kathy Bates, Robert de Niro, Harvey Keitel, Geraldine Chaplin. Néhány héttel ezelõtt a televízió is mûsorára tûzte ezt az igazán nagyszabású, drága, kétórás szuperprodukciót.

Thornton Wilder pedig nagyon-nagyon jó kismester: játszani is, olvasni is fogják. Emlékeztetőül két cím: A mi kis városunk és Hello, Dolly (illetve az alapjául szolgáló színmű). De az aktualitás végül is nem ez, még az sem, hogy mi ezt a prózát Kosztolányi Dezső fordításában vagyunk szerencsések olvashatni: hanem az alapkérdés, melynek megválaszolása se hetven, se hétszáz éve nem sikerült senkinek, aki nekifutott. Véletlen avagy tervszerűség irányítja-e földi életünket? - nem kevesebbet akar megtudni a regény, elmesélve egy bizonyos olasz származású Juniper ferences rendi atya megégetésének históriáját. A derék fráter bűne annyi, hogy több évig tartó nyomozásba kezd, miért is pontosan az az öt ember zuhant a mélybe 1714. július 20-án Limában, amikor leszakadt a Szent Lajos királyról elnevezett híd. Gyakorlati vizsgálódással méricskélni az Úr szándékait: ez az Ördög műve. Ezért bűnhődik Juniper, holott kérdése életünk alapvetése.

Béres Ilona és Hámori Ildikó | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Bíró Kriszta átiratában (aki szintén második e sorban, Ács János is megtette ezt már Győrben) Juniper atya nem szerepel. Tulajdonképpen a kérdés sem szerepel. A gondolati tőkesúly hiányzik tehát, ami a kohéziót, a tétet, az intenzitást, a közös tárgyalási alapot jelenthetné. (A kettős narráció színszerűtlen lenne, kétségtelen.) Nem mintha időnként nem hangozna el szóról szóra az, amit az öt ember vél vagy róluk gondol a legfilozofikusabb személy, a limai apácafőnöknő. De játszani kell: ennek a természetes igénynek az adaptáció eleget tesz, színes figurákra, érzékeny jelenetekre szabva az anyagot. Olyan, mint az Altman-film, a Rövidre vágva (illetve a Raymond Carver-írások, ahonnan Altman merít).

Végül is az épp hogy csak jelző díszlet (a három szint: zárdakert, főúri lak, színpad, öltöző, kikötői móló - Csanádi Judit szép munkája) közegében tehát érdekes figurák villannak meg. Nem mindig kötnek le, nem tartják végig fogva a figyelmünket, de kétségkívül színesek. Nem akarom felmondani a sztorijukat. Schöpflin Aladár a Nyugatban sokkal jobban összefoglalta: "az anyai szeretet öreg mániákusa, a félénk kis apácanövendék, Esteban, az ikertestvér, Pio bácsi, a szép színésznő tanítómestere, a színésznő nyavalyatörős kisfia mind egy-egy érem éles kontúrjaival emelkednek ki... Az öt elpusztult embernek mindnek van egy szenvedélye: egy emberfeletti szeretet él bennük valaki iránt. S mind az ötben megtörik ez a szeretet s ezzel véget ér az életük, a halál már csak formai befejezés számukra..."

Guelmino Sándor rendezése egy halvány keretbe fogva tehát elsősorban színész- szerep kapcsolásokra koncentrál - magánszámokat sorjáztat. A nagy játék Béres Ilonáé: az ő lánya iránti rajongásban megbuggyant Montemayor márkinéja a bölcsesség és az idétlenség fantasztikus kevercse, jutalomjátékos parádéja. A szinte kötelező - itt a jelmezek, kiszólások, tárgyak szintjén megvalósuló, túl sok következetességet nem mutató, ám időtlenítő -"posztmodernség" megnyilvánulásaként káromkodik, nagy szatyrot és összegumizott kisrádiót hordoz. De a tragédia, a viszont-nem-szeretett anya magánya, őrültségekre sarkalló akarása a külsődlegességeken túl is hitelesített. (Több hét elteltével, másodszor látva az előadást feltűnő volt, ahogy a kicsit tájszólásra vett, túl nyitott magánhangzók és a vontatott beszéd túlzásai eltűntek Béres Ilona játékából, kevesebb lett az eleve karikírozó gesztus.)

Hasonlóan nagy formátumú, szép, szigorú, fegyelmezett és gondolatgazdag Hámori Ildikó apácafőnöknője. Az ő szeretete nem egy-egy emberre, hanem a jó ügyek szolgálatára összpontosul, s ő tudja, látja ennek korlátait és léleknyűvő nehézségeit. De gyermekeként szereti Pepitát, kis növendékét, s az apátlan-anyátlan, a maguk énjét alig elkülönítő ikerfiúkat is. Az ő szavai jelenítik meg az egész mű filozófiai jelentőségét.

Látványos, a hisztériázó színésznő primadonnáskodását jól kiaknázó alakítás Balsai Mónié.

Szép, akaratos, rövid eszű és szenvedélyes. De megérinti Montemayor márkiné nagyvonalúsága, a vég előtt Pio bácsi racionalitása, mikor kisfiát maga mellé venné tanulni. A himlő csúfította arcú Perichole valódi nyugalmat tényleg a zárdában nyerhet.

A történetmesélés és a többi szerepformálás már bejáratott síneken fut: Perichole szeretője, kisfia apja, az alkirály mocskos macsó gazember. Mihályi Győző ott tud picit lazítani a séma szorításán, ahol a csúz szaggatta lábával lehet elfoglalva, s értetlen a vak véletlen avagy a gondviselés működésével szemben.

Az ikerfiúk története, Manuel rajongó szerelme Perichole iránt, majd vérmérgezéses halála vezet Esteban mélybezuhanásához. Esteban nem élhet Manuel nélkül. Egyelőre Jánosi Ferencnek és Gádor Tamásnak nincsenek meg az eszközeik, hogy játékukban árnyalják ezt a képet. Az író jóvoltából jut egy járulékos dráma kettejük alkalmazójának, a hajóskapitánynak, de Cserna Antalnak nincs sok ideje, alkalma ennek megmutatására. Iglódi István Pio bácsija, a tanítványa, Perichole iránt érzett szeretet-szerelem már életében is halálra sebzett áldozata csendesebb, visszafogottabb alakítás. Az apácafőnöknőjét bálványozó apácajelölt pedig Jankovics Anna megformálásában a kislányosabb selypegés felé lendíti a figurát, felnőtté válása a márkiné mellett azonban már nem lesz hangsúlyos.

Valami fontosabb történhetett volna a Magyar Színház színpadán, mint ami történt. Ugyanakkor a kérdések tovább rezonálnak a türelmes nézőben - és ez eredmény.

BUDAI KATALIN