Tegnap volt épp öt éve a Nemzeti Színház megnyitója Az ember tragédiájával. Már abban is benne volt Eszkimóként. Ez automatikus belépõt jelentett a tagsághoz?
Az ember tragédiájába csak késõbb kerültem. Az utolsó tíz elõadásban vettem át az Eszkimó szerepét, amit eredetileg Kovács Lajos játszott. Ám akkor én már tulajdonképpen tag voltam, hisz 2002 tavaszán szerzõdtem Schwajda Györgyhöz, augusztus elsejei hatállyal. Akkor még csak két konkrét szerepre, a Peer Gynt Gomböntõjére és Petur bánra a Vidnyánszky Attila rendezte Bánk bánban. Mert ekkor még nem volt itt társulat, csupán produkciókra szerzõdött színészek. Az egyeztetési zûrzavarok miatt találta ki Schwajda, hogy legyen a Nemzetinek társulata. Tehát ha nem is vagyok alapító tag (amin Az ember tragédiájában és a Viharban, a két elsõ bemutatóban való részvételt értem), de a kezdetektõl itt vagyok.
Előtte szabadúszó volt...
Igen, mert 94-ben eljöttem a Katonából. Gyakran kérdezik, miért is jöttem el abból a nemzetközi hírű színházból - erre azt tudom csak mondani: mert ott befejeződött egy fantasztikus időszak, amilyen már nem is lesz több az én életemben. 87-ben, amikor felszerződtem Miskolcról, volt épp fölmenő ágban a Katona József Színház, akkor nyílt ki előtte a világ, így az első színpadra lépésem is Belgrádban, a BITEF-en történt a katonásokkal, amikor a búgócsigás Fedotyik szerepét átvettem a Három nővérben. És mindjárt utána kezdtem próbálni A revizort Zsámbékival, ami a Három nővérrel együtt szintén bekerült az utazó produkciók közé, és talán a legtöbbet utazott. Fesztiválról fesztiválra jártunk, kézről kézre adtak bennünket, és így bejártuk a világot.
|
Mindamellett azt is nyilatkozta, hogy A revizor Polgármestere óta nem kapott igazán nagy kiugrási lehetőséget, igazán álmatlan éjszakákat okozó feladatokat.
Ezt ha mondtam is, nem volt igazam. Mert azért nagyon szép szerepeket játszottam ott. Például a Platonovban Vojnyicevet, ami mondhatni főszerep, hisz az első pillanattól az utolsóig végigkíséri az előadást, és egy nagyon szép jellemszerep. Aztán Benedek Miklóssal a Jakab meg a gazdája című Kundera-darabban játszottam Jakabot, majd Malvoliót a Vízkeresztben, Brecht Turandot című darabjában pedig, amiben gyakorlatilag az egész társulat részt vett, én voltam a császár. Később Az új lakást csináltuk Ascherral, és szintén Ascher rendezésében a Kamrában a Katharina Blumot, amiben házaspár voltunk Dorottyával, és Básti Juli volt Katharina Blum.
Vagyis azért jöttem el, és lettem szabadúszó, mert már nem akartam részt venni az "újjáépítésben", hisz annyira szép volt számomra, ami ott volt, 87-től 94-ig, hogy azt nem lehetett megismételni. Játszani még viszszajártam ugyan (a Platonovba és a Katharina Blumba), de akkor már nem voltam tag.
Székely Gábor is akkor hívta az Új Színházba...
Igen, akkor hívott Székely Gábor, akit nagyon szeretek és becsülök. Alá is írtam a szerződést tavasszal, de aztán ősszel már nem mentem, egy félreértés vagy egy sértődés miatt, már nem is tudom. Egy rosszízű dolog volt, amiben - utólag viszszanézve - lehet, hogy nem jól döntöttem. Én Székely Gábor személye miatt szerződtem oda, mert valahogy úgy alakult, hogy a katonás éveim alatt soha nem dolgoztunk együtt, aztán ő elég hamar el is jött a Katonából - ezért örültem meg annyira a hívásának. Ám megcsinálta a színház egy évre a szereposztást (két szerep várt volna az első évadban, a Vízárus a Jó embert keresünkben és a Homburg hercegének Választófejedelme), és láttam, hogy most sem fogunk együtt dolgozni. Csalódottságában az ember kicsit bután viselkedik és türelmetlenkedik: mire várjak, én már nem vagyok kezdő, most már nem szeretnék várakozni, várólistán lenni. Szó mi szó, végül is nem mentem.
Így a Katonából való elszerződés és az el sem kezdődött Új színházi liezon után volt egy rövid szabadúszó időszak, gyakorlatilag egy év. 95 őszén pedig már leszerződtem a Csiszár Imre vezette Thália Színházhoz, majd lettünk Thália Társaság. Aztán megszűntünk. Különösen a vége volt borzasztó, amikor már semmit nem tudtunk tenni, és az utcára kerültünk. Egy nagyon jó nevű és tehetséges emberekből álló társulat. Kicsit befogadott ugyan bennünket a Merlin Színházba Jordán Tamás, ott játszottunk, ám már ez sem mentett meg bennünket.
A Tháliában volt a Rozsdatemető, majd a Tompa Gábor-féle Tartuffe, amit Eperjes Karcsival játszottunk, én benne Orgon szerepét, aztán egy krimi, amit Csiszár Imre rendezett, a Szegény Dániel. A Merlinben már mint Thália Társaság Enquisttől a Képcsinálókat mutattuk be, Törőcsik Marival, Kubik Annával és Bregyán Péterrel. Az Angyali üdvözlet Paul Claudeltől 96-os, és szintén a Merlin adott neki otthont, Dér András rendezte, és benne volt a különleges kisugárzású Fülöp Viktor is - a zseniális táncos egy prózai szerepben. Azóta is kis szégyenérzet van bennem, hogyhogy nem láttam bele ebbe a darabba azt a lelkierőt, azt az emocionális hatást, ami aztán elvitte százhuszonvalahány előadásig. Tíz évig játszottuk. Egy ideig még ugyan együtt maradt a társulat, aztán kiváltak az Eperjesék nyolcan, négy lány és négy fiú, még szegény Bubik Pistával, ez lett a Kelemen László Színkör.
Önt hívták?
Hívtak, és máig jóban is vagyunk, de valahogy engem szorosabb kapocs kötött Csiszár Imréhez a miskolci évek miatt, ezért úgy éreztem, hogy elárulnám vagy megtagadnám őt is, magamat is, ha ebben az igazán nehéz helyzetben hűtlen lennék, tehát maradtam mellette. Ennek az utolsó állomása volt az említett Képcsinálók.
És ezután kezdődött valójában a szabadúszás...
Igen, a szabadúszás nagy része ezután következett, olyan 97-től. Ekkor játszottam a Tangót a Pesti Színházban vendégként, mert Tompa Gábor hívott Stomil szerepére. És ekkortól kezdődött a vígszínházi időszak. Ám ekkor jelentkezett Vándorfi László is Veszprémből, és annak idején még meg lehetett a két színházzal úgy egyezni, hogy félállásszerűen lehessek egyiknél is, másiknál is.
Akkor ez sem volt igazán szabadúszás.
Abból a szempontból valóban nem, hogy két színházhoz tartoztam, mert több már nem fért bele. Legalábbis, ha az ember az utazást is beleszámítja, meg hogy fölkészül egy szerepre. Így is elég sok hajnali fölkeléssel és buszozással, utazgatással járt. Sokszor gondoltam a buszon zötykölődve Veszprém felé, hogy azért az ember energiáinak jó része itt megy el a buszon. Megérkezem, és ott en garde kellett próbakészen állni, vagy éppen előadásra menni.
De azért nem akármilyen szerepekért utazott ide sem...
Igen, ezért érte meg, valamit valamiért. Szép, izgalmas szerepek jöttek ebből a felállásból, amik kárpótoltak. De bolyongtam én azért az egész országban meg egész Budapesten. Voltam a József Attila Színházban is, két szerepben, például a Black Comedyben; majd lementem Szegedre, a Szikora János rendezte A Mester és Margaritában játszottam a Mestert. Veszprémben pedig Kádár János szerepe várt, Szigethy András Kegyelem című darabjában. Ebben a darabban a szétesett személyiség és a lelkiismeret-furdalás érdekelt, az az ember, aki a halálos ágyához közeledve a démonaival küzd, akár egy macbethi vagy richárdi figura. Olyannyira érdekes dolog volt ez, és talán jól is sikerült, hogy a Pesti Színházban már a Vígszínház társulatával újra megcsináltuk egy évre rá. Aztán csináltunk Vándorfi Lacival egy Az öreg hölgy látogatását, Bajcsay Mari volt Claire Zachanassian, én pedig Ill, akit végül a közösség megöl. Ugyanakkor a Pesti Színházban is ragyogó szerepeket játszottam, a Tangó Stomilja mellett Tót Lajos tűzoltóparancsnokot és Atyust a Macska a forró bádogtetőnben. Ezek mind-mind szép szerepek voltak, és különböző regiszterei az ember színészi létének. Más energiákat és más fantáziavilágot kellett mozgósítani mindegyiknél. Az utolsó szerepem Veszprémben a Legenda a lóról volt, Krámer Gyuri rendezésében. De készítettünk Vándorfi Lacival például egy nagyon izgalmas Csongor és Tündét is, amiben én voltam az öreg Csongor, Gazdag Tibi pedig a fiatal, aki aztán találkozik velem; az volt az előadás talán legjobb találata, amikor én mutattam a tévutakat mint Tudós, Kalmár és Fejedelem a fiatal Csongornak. Így ez egy olyan Karinthy-féle Találkozás egy fiatalemberrel parafrázis lett. Nagyon élveztem ezt a munkát, hiszen a fiatal színészéveimet épp a Csongorral kezdtem Miskolcon.
Ha már szóba hozta Miskolcot, térjünk vissza a kezdetekhez. Már az is meglepő volt, hogy bár Várkonyi osztályában végzett, mégsem a Vígbe került, hanem a Nemzetibe.
Hát igen, talán mert Várkonyival (aki a mesterségtanárom volt, és csak úgy árasztotta maga körül a tehetséget) voltak feszültségeim a főiskola idején. Én egyébként is nehezen indultam, és görcsös voltam az elején. Voltak olyan osztálytársaim, akik viszont könnyedén tudták élni a színészéletet, ilyen volt például Kern Andris vagy Verebes Pista. Ők voltak azok, akik színházban nőttek föl, és akik az osztályban felszabadultabbak voltak és irányítgattak. Én meg a színházat nem nagyon ismertem addig, legalábbis a függöny mögötti részét, csak mint néző és autogramgyűjtő jártam oda.
A Nemzeti valódi feladatokat nemigen kínáló négy éve után viszont nemcsak Miskolcra hívták, hanem hívta Zsámbéki is Kaposvárra. Hogyhogy nem Kaposvárt választotta?
Mert igazából azt gondoltam, hogy ha a Nemzetiben még várok, akkor előbbutóbb csak adódik majd valami lehetőség, vagyis hogy türelmesnek kell lenni. Az nagyon nagy dolog volt akkoriban, hogy a főiskoláról valakit leszerződtet a Nemzeti. Igaz, olyan erős volt az akkori társulat (Bessenyei, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Kálmán György voltak az oszlopai), hogy mellettük szinte csak pici szerepeket lehetett kapni. A miskolci hívás viszont nem szerződésre szólt, csak két szerepre, és ebből az egyik a miskolci színház százötven éves jubileumi Csongor és Tündéjének Csongora, így az előadás egy országos ünnepség volt tulajdonképpen.
És a kritikák tanúsága szerint meg is maradt ezen a reprezentációs szinten...
Igen, de igazából én sem voltam felkészülve még, a Nemzetiben csak apróbb szerepeket játszottam. Így szakmai részét tekintve valóban nem volt túl sikeres, viszont megismertem egy társulatot, és a következő szerep, ha lehet mondani, még nagyobb kihívás volt, Illyés Gyula Testvérek című darabjának Dózsa Gergelye. Paláncz Ferenc kollégám játszotta Dózsa Györgyöt, és mivel gyakorlatilag ez egy kétszereplős darab, az egész estét mi ketten mondtuk végig.
Könnyen tanul?
Akkor igen, akkor még könnyen, ám ez több mint harminc éve volt. Szoktam is mondani, hogy én Miskolcon olyan szerepeket játszottam, hogy ha más a kezébe veszi, még elolvasni se nagyon tudja, nemhogy megtanulni. Ilyen volt például a Galilei, ez nemcsak iszonyatos mennyiségű szöveg, de külön nehézséget jelentett még az is, hogyan tudom a nézővel elhitetni, hogy én mindannak a tudásnak és tapasztalásnak, amivel ő rendelkezik, birtokában is vagyok.
A Nemzetit lehetőség híján hagyta ott, Miskolcot (ami 14 évet jelentett, egy év kecskeméti megszakítással és egy szolnoki vendégszerepléssel - a Puntilával -) pedig azért, mert ott meg közönségigény nem volt igazán. Egy-egy sikerültebb előadás is harmincegynéhányszor ment csak.
Bántottak is, hogy milyen hűtlenül távozom. Visszanézve, Miskolcon is vége lett valaminek, elfáradt a közönség az akkori társulat iránt, már mindenkit minden regiszterben látott. Együtt szerettünk volna Csiszárral feljönni Pestre. Minden évben volt is ígéret, hogy majd kapunk valahol egy helyet, és sokáig úgy is nézett ki, hogy a Miskolcon összeszokott csapat, Tímár Éva, Bregyán Péter, Mihályi Győző, Molnár Zsuzsi, Igó Éva, Körtvélyessy Zsolt, Csiszár és jómagam együtt tudunk majd lépni. Aztán nem sikerült, én pedig már türelmetlen lettem, így is tizennégy év, azt hiszem, már szinte hűségnek is nevezhető. Utána jött a Katona már említett hét éve, ami szintén elfáradt, kifulladt. De ez rendben lévő is, hiszen ez az élet természetes menete. Valaminek vége lesz, valami gyönyörűség befejeződik, és ezzel nincs is semmi baj, csak tovább kell tudni lépni.
Végignézve a pályáját két dolog tűnik ki markánsan, egyrészt hogy nem egy biztonsági játékos. Bevállalós típus, mer váltani, még akkor is, ha esetleg mások értetlenül állnak döntése előtt. Másrészt, hogy rendkívül munkaéhes, munkamániás.
Hogy igazoljam ezt a megállapítását, elmondom, hogy én tulajdonképpen 74- ben a nyugdíjamig maradhattam volna a Nemzetiben, senki nem küldött el, sőt, ott engem szerettek. És mégsem maradtam. Úgy éreztem, hogy mindennap színpadon kell lenni és nagy szerepeket kell játszani ahhoz, hogy az ember valóban színésszé váljék. Igaz, volt egy ominózus ásítás is az egyik Marton-próbán, amiből nagy botrány lett. Nagyon tekintélyes igazgató volt akkor Marton Endre, akivel akkor én szembeszálltam. Kicsaptam az ajtót, és hazamentem. Persze ilyen is volt, fiatalon az ember sok minden marhaságot csinál.
A Nemzetiből indult és a Nemzetibe is tért vissza. A mostani Nemzetiben töltött öt év alatt tizenkét szerepet játszott el, a legváltozatosabb szerepeket kapta, a Gomböntőtől Peturig, a Csongor Tudósától Wolandig, a Buborékok Solmayjától Clarence hercegéig. Ezek a szerepek nemcsak terjedelemben és formátumban különböznek, de karakterben is. Sok arcát mutathatta meg bennük. Úgy tűnik, nagyon egymásra találtak a Nemzetivel.
Igen, én is így érzem. És azt sem lehet rám mondani, hogy itt be lennék skatulyázva. Valóban nagyon különböző dolgokat játszhatom, a Buborékok papucsférjétől Az öngyilkos Kalábuskinjának karakterszerepén át a most bemutatott Lear királyig. És ez jó dolog, most úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, hogy olyan feladatokat kapok, amik valóban feladatok, és örömmel töltenek el. Ugyanakkor azt is érzem, hogy egy nagyon jó társulat van itt kialakulóban. Különböző emberek, különböző iskolázottsággal, különböző helyről jöttek, és az eltelt öt év után, úgy érzem, egyre egységesebb a gárda; értjük egymás nyelvét, és figyelünk egymásra. Ráadásul talán nincs is olyan darab, amit ne lehetne itt a Nemzetiben kiosztani.
Nem túl sok a "nagyágyú", nem nyomják el egymást?
Ez mindig úgy van, hogy ha van az embernek olyan feladata, ami róla szól, ami igazi erőpróbát jelent, akkor szívesen játszik mellette kicsit is, mint ahogy a Katonában is így volt, amikor például a Lulu végén bejöttem két percre Hilti doktorként. És azt is szívesen csináltam, mert játszottam mellette Malvoliót és a Polgármestert A revizorban. Nem is jó csak főszerepeket játszani, mert az az embert kimeríti, kifárasztja. Kisebb szerep vagy egy karakterszerep oldja azokat a komoly feszültségeket, amit például egy Lear királyra való felkészülés jelent. Többek között az álmatlan éjszakákban, amikor az ember nem tud elaludni a sok-sok benne kavargó érzelemtől, gondolattól és a démonaitól.
Talált itt a Nemzetiben olyan alkotótársakra, mint amit anno Csiszár Imre jelentett?
Igazából itt nincs olyanfajta alaprendező, mint volt Miskolcon Csiszár, Kaposváron Zsámbéki, Kecskeméten Ruszt vagy Szolnokon Székely. Itt más rendszer alakult ki - meghívott rendezők jönnek, és az ember így különböző típusú, karakterű rendezőkkel találkozik. Mohácsi Jánostól, akit itt ismertem meg, Vidnyánszkyig, aki egy egészen másfajta színházat csinál, vagy Valló Péterig, akivel itt dolgoztam jelentősebb munkában először. És nyilván mindegyikhez alkalmazkodni kell, fölvenni az ő gondolkodásmódját, ízlésvilágát, ritmusát. Tehát itt nincs egy olyan meghatározó alkotó, akihez úgy kötődik az ember. De tulajdonképpen a Katonában is csak kéthárom alkalommal dolgoztam Zsámbékival meg Ascherral. Az egy kivételes helyzet volt, hogy Csiszár Imrével a miskolci időszakban úgy egymásra találtunk, hogy ő bennem látta azt a színészt, akivel a számára kedves, fontos darabokat meg tudja csinálni. Ilyen volt többek között a Peer Gynt, a Galilei, Lucifer, vagy Strindberg A tribádok éjszakájában. Az egy nagyon fontos időszaka volt a színészi életemnek.
Akkor nagyon jó egy rendező és egy színész munkakapcsolata, ha valahogy a nem vártra szerveződik. Hogy amikor rám oszt egy szerepet és leülünk az olvasópróbára, azt gondoljam, hogy ez nem én vagyok. Ám ő hisz bennem, és hiszi, hogy meg fogom tudni jól csinálni. Olyannyira, hogy meg is lepődjön: gondolta-gondolta, de hogy ennyire sikerülni fog, azt azért mégsem. Én meg annak örüljek, hogy olyanokat is ki tudott hozni belőlem, amiket még magam sem tudtam, hogy bennem vannak. Mindig ezek a gyönyörű dolgok, az egymásra való rácsodálkozások; holott tudja a másikról az ember, hogy mit ér, mi a kvalitása, és mégis meg tudja lepni.
Ha már a színész-rendező viszonynál tartunk: meg is kapta a vádat, hogy túlságosan aláfekszik a rendezői akaratnak, túlságosan idomul a rendezői elképzeléshez.
|
Megjegyzem, számomra ez, hogy ugyanazt a koncepciót valósítja meg valaki két teljesen különböző összetételű, múltú és hagyományú társulattal, azt sugallja, mintha a színész behelyettesíthető lenne.
Igen, egy kicsit igen, ám itt is - és itt kapcsolódom a kérdéséhez, hogy mi a színészi alázat és mi a színészi dac - az embernek végül a saját lényéhez kell idomítania a szerepet. Tehát először el kellett fogadnom azt a keretet vagy azt az ajánlatot, amit a Laci hozott, már megszenvedve Sepsiszentgyörgyről, hiszen benne már megvan az előadás íve, megvannak a súlypontjai. Meg kellett várnom türelemmel, amíg ezt az ajánlatot fölkínálja nekem, és utána jöhettem csak én, hogy ezt a lehetőséget személyességgel kitöltsem. Nagyon nehéz dolog, mert az emberben az ego folyton felülkerekedik, ágál, hogy én azt másképp szeretném. Ám akkor ő finoman, barátsággal, szeretettel visszaterelgetett afelé, amit ő már megcsinált. És hogyha én ezt nem fogadom el, akkor áldatlan viták lesznek a próbán. Akkor én előadom a dacos színészt, ő meg előadja a dacos rendezőt, és nem jutunk egyről a kettőre. Ez ugye színészileg egy patt helyzet, ám ha sikerül ezt elfogadni, akkor jöhetek én. Hasonló volt a helyzet a Tangó előadásnál is, hisz azt már Tompa Gabi többször megrendezte. Persze a színészi egyéniség mindig változtat a rendezői elképzeléseken, mert nyilvánvalóan mindenki a maga vérmérséklete, képessége, fantáziája, diszpozíciója szerint alakítja azokat.
A Learrel már korábban is kapcsolatba került, többek között 82-ben Major Tamás mellett eljátszotta Edmund szerepét. Nem kísért vagy nyomaszt az ő Lear figurája? Mennyire ivódik bele az emberbe egy előadás?
Igen, vannak ilyen nagy szerepemlékek, olyanok is, amiket az ember esetleg nem is látott, csak hallott róla. Edmund egyébként szinte nem is találkozik Learrel, csupán egy villanásra, két mondat erejéig. Így közvetlen próbaélményem Majorral mint Learrel nemigen volt, persze néztem a nézőtérről és nagyon sok mindent tudok róla. Az ő figurája a személyiségéből adódóan egy szárazabb, kimértebb, inkább gondolati, mint érzelmi beállítottságú alakítás volt.
Másrészt a leépülését is jobban megmutatta, míg az Ön Learje életerősebb, energikusabb, kevésbé szánandó. Nem is a leépülést, sokkal inkább a szembesülés fájdalmát mutatja föl. A körülötte lévő álnokságokkal és a saját rossz döntésével való szembesülést.
Igen, ez alapelhatározás volt, hogy - mint ahogy már negyven éve Brook is tette - kiirtsuk a hosszú ősz szakállú Mikulás bácsit ebből a történetből. Hogy ne egy szánandó vénember bolond agylágyulásos döntésének a következményét mutassuk, ahogy a gonosz lányok kiteszik őt az élet vérzivatarának, hanem legyen a hangsúly a dölyfből és túlzott hiúságból hozott rossz döntésen, a vétségen. Hiszen Lear azt hiszi, hogy személye és nem státusa minden hatalom birtokosa. Ő tulajdonképpen olyan hatalommal van felruházva, amiben ha ilyen elbizakodott, mint az a Lear, akit én is játszom, akkor olyan tragikus lépéseket is elkövethet, amik beláthatatlan következményekkel járnak nemcsak a maga, hanem a környezete számára is. Mert akkor ott elkezdődik egy bomlás, az addigi rend fölbomlik, és ebben a zűrzavaros latyakban egyszer csak kivirágoznak az Edmundok, és mindenki a hatalmat szeretné megszerezni, azt a hatalmat, amit eddig tulajdonképpen az ő felkentsége tartott egybe. Ez a vétség aztán elindítja őt egy passión, egy szenvedéstörténet stációin, amibe bele is őrül. De persze mindebbe az is belejátszik, hogy lelkiismeret-furdalása van, hiszen tudja, hogy bűnös. Makacs módon mégsem képes feladni magát, mert akkor nem lenne Lear. Akkor sem adja meg magát, amikor találkozik Cordeliával, és tisztul egy kicsit az elméje. Hihetetlen ereje van annak, hogy tudja, hogy bűnös, és vezekelni akar, de nem tud, már csak a leszögezett közös sírban. És ha érdemes ezt játszani, és így játszani, akkor azért, hogy a néző hazavigye azt a gondolatot is: nem szabad egymást végzetesen bántani, gyilkolni, mert az élet rövid és véges, és nem biztos, hogy lesz még idő a kibékülésre és a másik megértésére.
Az Ön Learje mégsem egy megtört, önmarcangoló Lear, inkább egy dühös, perlekedő ember, egy kifelé fordulóbb alkat.
Igen, mert a folyamat a lényeg, amikor rájön arra, hogy rosszul döntött. Ám mindig visszalép, mindig kitalál valamit, inkább megőrül, mint hogy bocsánatot kérjen. Egy Lear-formátum beleőrül abba a mondatba, amit a lánya mond neki, hogy öreg vagy apám, menjél vissza, és kérj bocsánatot. Akkor inkább elkezd őrjöngeni. Érzi, hogy vesztett helyzetben van, de nem tudja még a megoldást, csak azt, hogy vissza nem megy. Akkor jön az a jelenet, amiben ülünk a Bolond, Kent és én, és fölöttem vitatkoznak a lányok, hogy hova menjen apa. Itt nagyon mai a történet, mert mintha egy panelház konyhájának a hokedlijén vitatkoznának arról, hogy az apuka hova menjen a következő hónapban, mert már nem tudják az öreg rigolyáit elviselni, a gyógyszereit fizetni. Learnek ezekkel kell szembesülnie, és válaszul gúnyba és iróniába fordul. De akkor ő már vesztett, érzi, hogy már nem lehet ugyanaz, aki volt. Mégsem akarja föladni, ezért őrjöng.
Mindemellett ennél a szerepnél megvan az önsajnálat veszélye, hogy az ember Learje elkezdi sajnálni önmagát, meg a közönség sajnálatáért is elkezd dolgozni.
Az Ön Learje viszont nem sajnálkozik, sokkal inkább azt nem tudja megemészteni, hogy elvették tőle a hatalmát, amiről pedig ő maga mondott le. Felelősség nélküli hatalmat akar. Ennyiben rímel is a Bocsárdival való előző és egyben első, nagy sikert aratott közös munkájukra, a Titus Andronicusra. Aki szintén az igazság egyedüli birtokosának hiszi magát dölyfösen, és hajtóereje végzetes döntéseiben saját hiúsága.
Igen, bár a Titus Andronicus egy tragikomikusabb figura. Nézi a néző, és azt mondja, hogy a története irreális. Ezért nagyon jól találta meg Bocsárdi a stílusát, hogy átbillentgette a tragikomédiába, így az ember sírva nevetett és nevetve sírt, és elszorult a torka. Aztán mindezt vetítésekkel oldotta (mikor például a vásznon végigüldözöm a két fiút a húskombinát különböző regiszterein, és aztán ledarálom őket, és jönnek ki a kolbásztöltőn). Ezeket ő nagyon finoman és nagyon pontosan tudta billentgetni. Most a Learben erre nincs lehetőség, mert másfajta matéria. Sűrűbb és töményebb. Erősebb tömb a Lear, a Titus egy furcsa stíljáték is. Ám minden időszak megtalálhatja azt a fénytörést mindkét darabban, ami a mára rímel.
Bocsárdi nagyon erős képekkel dolgozik, és nagyon épít a mozgásra is. Ez egy színésznek mankót jelent, vagy inkább nehézséget?
Ő azt a hármas egységet, amit a kép, a színészi intenzitás és a zene jelent, összekomponálja. A magyar és az angol színházban inkább a verbalitás, a szó a fontos, ő viszont az orosz-román színház hagyományait követi. Az ő Learje például egy őrült, bomló agynak a kivetülése, szürreális vízióvá komponálása is. De nagyon nagy figyelmet fordít a zenei effektekre is, amivel általában nem aláfest, hanem inkább kontráz, vagy ha mégis aláfest, akkor a játékban kér ellenpontozást. Ő ezeket nagyon finoman dolgozza ki. Mindez viszont rendkívüli pontosságot és figyelmet igényel. Én ezt a fajta színházat nagyon szeretem, és nagyon jónak és használhatónak tartom. Így a képiség, a zene sem volt számomra plusz teher, sőt a kép, a zene segít is - megindítja az embert lelkileg, és hozzásegíti az összetettebb színházi alkotáshoz.
Nyilatkozta, hogy hasonlóan működik a színész, mint a festő, vagyis éppúgy fázisról fázisra építkezik. A Learnél mi volt az első fázis, mi volt meg először az igazságából, vagy a technikai megvalósításából?
Minden szerep valahogy másképp alakulgat az emberben. Van, hogy egy gesztus, egy jelenet, mint például a Galileiben. Itt a Learnél nem volt ilyen, itt inkább a formátumot éreztem meg, hogy ki ez az ember, és ezt egy habitussal, egy tartással, egy hanggal lehet létrehozni.
Van-e esetleg olyan szín vagy karakter, amit még szívesen eljátszana, vagy hiányzik a repertoárjából?
Ez mindig akkor jó, tudja, ha velem álmodnak, ha nem az én álmom teljesül. Mert furcsa, de hogyha az ember valamit gondol magáról, és azt erőlteti is, nem biztos, hogy valóban olyan jól fog sikerülni, mint ahogy azt képzelte. Jobb, ha egy külső szem lát bele valamit. Csiszár Imrével Miskolcon voltak ilyen fantasztikus találkozások, ő belém látott olyan dolgot is, amiről én még csak nem is álmodtam. Volt egy emblematikus szerepe a színészi életemnek, egy parasztfiú Ruzante Csapodár madárka című vígjátékában, amit 75-ben játszottam, és egy eltorzult, elrajzolt figura lett belőle. Kitaláltunk neki egy tájszólást is, Szakács Györgyi pedig nagy pocakot tervezett hozzá - hihetetlen bohócfigura lett belőle. A kollégák is a csodájára jártak, mert nem ismertek rám. Az öngyilkosban Kalábuskin egy-egy gesztusa, egy kéztartása épp ebből a parasztfigurából van. Vagy például volt egy bolond szerepem a Marat-ban, főiskolás voltam vagy már frissen végzett Nemzeti-tag, és abban volt egy furcsa gacsos mozgásom, amit most a Csongorban láthat tőlem, Tudósként. Persze ezek nem tudatos átvételek. Valahogy ösztönösen visszajönnek a dolgok, bevillannak. És ha már egyszer az ember lop, akkor a legjobb helyről, magától lopjon. Az elég személyes, és annak a gesztusnak már legalább múltja is van.
Mindenki mindenkiért, közös akarat, együtt megszenvedett játék a színház, vagy önzések birodalma? Mind a kettőt Ön nyilatkozta különböző interjúkban.
Mindkettő, hisz végül is mindegyikben van igazság. Csak akkor jön létre igazi színház, ha háló nélkül megyünk föl a trapézra, és teljesen egymásra utaltak, egymásnak kiszolgáltatottak leszünk aznap estére. Ez benne a gyönyörű és a nehézségi fok is. Ugyanakkor meg nyilván van az emberben egyfajta önzés, exhibíció. És ez mind együtt adja ki a színházat, csak az arányait kell tudni. Mert a színház nem csak arról szól, hogy magam mutogatom, meg önzőként könyöklök és elnyomok másokat, hiszen én is akkor tudok kiválni egy közösségből, ha a másikat is hagyom érvényesülni.
Képzőművész családból származom, drága apám festő volt, a bátyám meg szobrász, és mindig irigyeltem őket, hogy nekik nincs ez a fajta kiszolgáltatottság és kényszer. - Ül a műtermében, ha nem csinálja a művét, nem csinálja, ha csinálja, akkor addig csinálja, amíg úgy nem érzi, hogy kész és megmutathatja. Egyszóval a maga ura. Egy színész a társával együtt alakul, a partnerével, kollégájával együtt gyúrja, formálja az anyagot, és aztán minden este újra kell termelnie azt a szobrot, képet, amit a képzőművész egyszer kell csak hogy megalkosson. És ha jól állnak a csillagok, és egyet akaró, együtt gondolkodó társaság van, akkor létrejön a varázs.
Mennyire vált otthonossá mára a Nemzeti?
Ez alatt az öt év alatt szinte teljesen, mert mindenki megtalálta a maga helyét. Meg azért ez egy komfortos hely, a magyar színházi viszonyokhoz képest az öltözők barátságosak, kényelmesek. Egyáltalán, furcsa dolog ilyet mondani, van ablaka, amit ki lehet nyitni. A Katonában nem volt ablak, sőt még a szellőzővel is gond volt. Ez egy emberszabású és emberléptékű hely. Ha nem próbálok, akkor is sokszor bejövök, mert itt nyugalmat találok, és az öltözőben például fel tudok készülni egy rádiós vagy egy tévés feladatra. És szeretek is itt lenni. Sablonmondat, hogy az embernek a munkahelye a második otthona, de ez most tényleg így van.
Az otthonosságérzést az is elősegíthette, hogy nagyon sok volt katonás színész gyűlt itt össze. Érződik ebből a katonás szellemiségből valami?
Azt hiszem, az a fajta szakmai tudás, ami a katonásokra jellemző volt, itt is kisugárzik. És kamatozik, mert például látja egy más iskolázottságú színész, hogy hogyan próbál, hogyan játszik vagy old meg egy feladatot egy volt katonás, és ez tapasztalatot ad a számára, és valahogy össze is kovácsolja, társulattá teszi a színházat. Tehát nyilván ez egy erő, egy hatósugár. 45 tag, és ebből tízen fölül vagyunk volt katonások.
Bori lánya is itt dolgozik...
Igen, Bori Balettintézetet végzett, aztán Németországban Pina Bausch iskolájában tanult hat évet, itthon pedig Bozsik Yvettetel és Horváth Csabával dolgozott. Idén fejezi be a Színművészeti koreográfia szakát Iglódi Istvánnál és Fodor Antalnál. Itt a Nemzeti stúdiójában pedig óraadó tanár.
Önnek is szokott mozgásbeli tanácsokat adni?
Igen, mindig megnéz, és nagyon jól érzi egy szerepnek a felépítését, a ritmusát, a súlypontjait, és mondja is, ahol egy picit erősebbnek kéne lenni a jelenlétnek, vagy egy lényegesebb pont van szerinte. Szóval megbeszéljük, átbeszélgetjük a dolgokat.
Az is egy nagyon erős visszajelzés lehetett, amikor megkapta a Farkas-Ratkódíjat, amit minden évben a társulat szavaz meg az egyik tagjának.
Igen, nagyon örültem, és meg is lepődtem, mert amikor átvettem, olyan ünneplés volt, hogy könny szökött a szemembe. Jordán Tamás kérdezte is: hallod ezt a tapsot, érzed azt a szeretetet, ami körülvesz?
Nem is tudta, hogy ennyire szeretik?
Azt érzi az ember, hogy nincsen felé harag vagy gyűlölet, de hogy ilyen spontán öröm legyen, hogy "jaj de jó, hogy te kaptad Péter", az kifejezetten meghatott. És az egyik legrangosabb díj az én számomra ez a gyűrű, mert a kollégák szavazták meg.
Az elmúlt öt évben, amióta a Nemzeti tagja, melyik alakítását tartja a legnagyobb sikerének önmaga számára?
Nehéz a kérdés, mert az ember a sikertelenebbet is dédelgetné, és szeretné egy kicsit tupírozgatni. Ezért ezt nagyon nehezen tudja maga megítélni. Néha úgy érzi, hogy mindent beletett egy szerepbe, apait-anyait, és hogy nagyon jó is benne, ám valahogy mégsem azt igazolja vissza a közönség, a kritika, az előadás folyama.
Ez melyik szerepénél volt?
Maradjunk inkább csak az általánosságnál. Szóval nem mindig fedi az ember szakmai elképzelését a végeredmény. Ez egy ilyen szakma, ezt el kell fogadni. Valamit az ember csak úgy lazábban vesz, és az lesz a sikeresebb. Lehet, hogy éppen attól, hogy nem koncentrál annyira rá, a szakmai tudása viszont beleteszi azt a tartalmat, ami kitölti. Persze azon is múlik, hogy az ember milyen passzban van, milyen idegállapotban. Egy ilyen klasszikus feladat, mint például a Lear király, nyilván lelkileg megrázza az embert, mert érzi, hogy ez egy nagy tét. Fiatalabb koromban a Peer Gynt és a Galilei is ilyen szerephimalája volt, amit meg kellett mászni, és az ember háromnegyed hétkor még nem tudta, hogy is fog a végére jutni a feladatnak aznap este, hiszen tizenegykor is még neki kell beszélni. Ám akkor valahogy fiatalságánál, svungjánál fogva még jobban át tudja vészelni, át tudja ívelni az ember ezeket a nehézségeket. Idősebb korában már nagyobb a félelme. Nyilván ez a félelem természetes, hisz különben nem lenne tétje. Bekódorogni be lehet ugyan a színpadra és elmondani az orra alatt a szöveget, és meghajolni a végén, de annak nincs sok értelme. Annak van, ha az ember minden színpadra lépésének tétje van a maga számára is. Ezért izgul a színész, és minél öregebb, annál jobban izgul, mert már kopottabb az idegrendszere. Ám csak azt tudja a néző elvinni, amit én odaadok neki, ha nem adok semmit, akkor föláll és már a kijáratnál elfelejti az előadást. De ha lát valami szándékot, erőt, hitet, amit az ember át akar neki adni, akkor biztos, hogy abból elvisz valamit. És ha csak egy ember visz el vagy kettő, már azért is megérte. A színház egy különös művészeti ág, fantasztikus valami, mert a kedd este más, mint a szerda este, és a hétfői siker már nem ér semmit, mert az már elmúlt, már mögöttünk van, és a szerepet újra meg kell teremteni. A próbafolyamat a kihordás és szülés időszaka, az előadás pedig a reprodukálásé - az embernek mindig késznek kell lennie arra, hogy életre tudja hívni magából. Hogy a frissessége az aznapi néző számára is meglegyen, és ne váljék egy száraz ismétléssé az előadások folyamán, hanem mindig legyen benne valami újdonság. Ennek is megvannak a kisebb-nagyobb trükkjei, például az ember pici feladatokat ad magának az aznapi előadásra, hogy az kicsit másabb legyen. És persze az embernek az idegállapota, koncentrációképessége, diszpozíciója is mindig más - ettől más minden nap. Ugyanaz az előadás más fénytörést kap különböző napokon.
|
Én azt hiszem, hogy ez már lényegtelenné vált, lecsengett. Hogy esztétikailag milyen az épület, kik építették, miért nem oda építették, miért ilyen amilyen, miért van luk az Erzsébet téren - ez majd idővel el fog felejtődni. A lényeg, hogy minőségi dolgok szülessenek.
De azért ez nem ment ilyen egyszerűen...
Nehéz volt, igen. És talán még most is, hogyha megkavarnánk ezt a problémakört, akadna bőven negatívum, például hogy x rendező miért nem látott még itt egyetlen előadást sem, vagy miért nem jön ide rendezni, ha hívják. Ez még egy ideig így lesz, aztán szépen elmúlik. Lényegesebb, hogy dafke vagy kontra, de dolgozni kell, dolgozni a lehető legjobb szándékkal és tehetséggel. Minőséggel jelen lenni a szakmában, és akkor minden más mellékes. Persze egy Nemzeti Színház léte mindig is politikai tényező lesz.
Nem hiányzik a vidék?
Igazából a csak a színházzal törődés igen. Miskolcon a színház volt a központ és minden a színházról szólt, ebéd közben is a próbáról beszéltünk vagy az esti előadást beszéltük meg. Fiatalabbak is voltunk, és lényegesen fontosabb volt az embernek a színészi mániája, mint az egzisztenciája. Arra kevésbé figyeltünk oda. (Meg is látszik, nem sok mindent tudok felmutatni.)
Ma is ezt az utat választaná?
Volt már rá példa, hogy pályakezdő főiskolás odajött hozzám, és azt kérdezte: "Péter, lemenjek vidékre?", és én nem tudtam neki jó szívvel azt mondani, hogy menjen. Ma már nincsenek műhelyek, nincsenek mesterek, akihez az ember jó szívvel irányítana egy fiatalembert, hogy oda menj le, mert ott érdemes eltölteni két-három évet, ott van kitől tanulj, van aki odafigyel rád, és olyan szerepeket fogsz majd kapni, amik téged színésszé érlelnek. Ad hoc jellegű dolgok vannak csupán, fölbomlanak társulatok, és egyre nehezebb, egyre kevesebb a pénz.
Most lenne olyan alkotótárs, akit bárhová követne?
Nézze, fölöttem is elszálltak az évek, és az ember megfontoltabb már, jobban átgondol bizonyos döntéseket. Most én kifejezetten jól érzem itt magam, és úgy érzem, hogy helyben vagyok.
Mégis ott van a Három nővér vendégszereplése a Budapesti Kamaraszínházban.
Oda Kálloy Molnár Péter hívott, és érzelmi alapon fogadtam el, mert Csebutikin szerepe a vizsgaelőadásom volt. Vámos László rendezte az Ódry Színpadon 1970-ben. Akkor még kellett hozzá ősz haj és ősz szakáll, most már nem kell, beértem a csebutikini korba. "Nemsokára hatvan éves leszek, nyamvadt öregember" - mondom a darabban, és tényleg jövőre leszek hatvan. Furcsa dolog különben, mert a Három nővér öt alkalommal került elém a pályám során. Játszottam benne Csebutikint, Miskolcon Andrejt, a Katonában Fedotyikot, aztán Lukáts Andor rendezett egy filmet, abban meg Kuligint, Mása férjét játszottam, és most megint Csebutikint.
Egyébként is rendre visszatérnek darabok a pályáján, a Csongor és Tündétől kezdve a Bánk bánig vagy A Mester és Margaritáig.
Igen, és tudja az a nagyon érdekes, és lehet, hogy ez nem sok színésznél van így, hogy egy darabon belül mind a két pólust eljátszatták velem. A Mester és Margaritában a Mestert és Wolandot, a Tótékban az Őrnagyot és Tótot, a Tartuffe-ben Tartuffe- öt és Orgont. Ez örömmel tölt el, és az hallatlanul izgalmas, amikor az ember előszedegeti magából azt a részt, amit az aktuális szerep követel, és azt csúcsosítja ki a próbafolyamat során.
Ön barátságos, visszafogott, szelíd ember. Nehéz előbányásznia magából a démonikusabb, sötétebb tónusú, hataloméhes figurákat?
Nyilván az ember megkeresi hozzá a titkolt, rejtett, és a társadalmi érintkezésben háttérbe szorított részeit. Ha azt vesszük, hogy minden emberben megvan a teljesség, akkor én is azokat a regisztereket piszkálgatom magamban, azokat a nemszeretem Blaskó Pétereket, amely negatív tulajdonságok pontosan ahhoz a démonikus figurához kellenek: az a tartás vagy szemtelenség, vagy az az erőszakosság, ami ellen a hétköznapi életemben védekezem, vagy éppen mást mutatok, mert mindenkiben kialakul egy védekező rendszer. Persze itt is az arányt kell megtalálni, hogy az ember hogy tálalja a figurát, a megjelenését, hogy szólal meg, hol fedi el a szerep sátánságát, és azáltal lesz aztán épp sátán vagy démon, hogy nem azt mutatja. Akkor érzi maga nézőként hitelesnek az én alakításomat, ha ellene játszom ennek, ha nem akarom mutatni. Szóval ezekkel játszogat az ember, és ezeken morfondírozik. A próbafolyamatnak is ez a legizgalmasabb része, amikor ülök a próbazakóban, próbálom Wolandot már egy hónapja, és egyszer csak egy jelenetben egy furcsa hangsúly, egy erősebb gesztus, valami megmutatja magát, ami már a szerep, és amire egy figyelő én (mert ez egy ilyen skizoid állapot, hogy van az embernek a játszó énje meg a figyelő énje) lecsap, és gyorsan le is fixálja, hogy el ne felejtsd, mert ezekből kell aztán majd tovább építkezned.
Az előadásokon is tart még ez a skizoid állapot?
Ott már egy másfajta skizoid állapot van. Ott a figyelő én a lebonyolítást figyeli, tehát a játszó én játssza a szerepet, és a figyelő én látja, hogy nincs ott a kellék, azt hogy fogom kivédeni. Vagy a partnerem lelassult, valami zavarhatja, mi lehet az. De muszáj is kontrollálni, mert különben az ember nem tudná végigvinni a szerepet, ha nem lenne a racionális énje, aki lebonyolítja ezt a furcsa érzelmi állapotot. Még a legelszabadultabb érzelmi kitörésnek is kontrolláltnak kell lennie, mert olyan nincs, hogy az ember csak úgy bele a vakvilágba szerepel. Olyan nincs, hogy szimpla átélés. És azok a gyönyörűséges színészi pillanatok, amikor látja az ember egy önkívületi állapotnál, hogy ezt megmutatta a színész, és nem az agya borult el. Ezt persze a néző nem tudja feltétlenül szétválasztani; az a gyönyörű, hogy a néző egy teljes élményt kap azáltal, hogy a színész kontrolláltan adja át neki. Nyilván ez a szakmai része a dolognak, hogy az ember az érzelmeit, a lelkületét úgy tudja befolyásolni, hogy az azt fejezze ki, annak a mását adja, amit a néző mint élményt elfogad, és hitelesnek érez.
És a jó rendező figyelmezteti is a színészt, hogy célirányosan létezzen a színpadon.
Játékát minduntalan egyfajta civilség, "önazonosság" jellemzi, miközben gyakran demonstratív és expresszív. Tudatában van ennek a kettősségnek?
Nyilván az ember érzi, hogy mennyire predesztinált dolgokra. És az ikrek mint csillagjegy is predesztinálja az embert a mimikrire vagy a változni tudásra. A fátumom az, hogy ebben teljesedjem ki. Mikor gimnazista voltam, és el kellett döntenem, hogy mi leszek, a Pedagógiai Intézetbe irányítottak, ahol egy pszichológusnő mindenféle tesztjeimet és fogalmazványaimat kiértékelve azt írta a lapomra, hogy talán diplomata, talán pedagógus, de lehet, hogy a katedra kicsi lesz a számára.
Olyannyira, hogy játékát, színpadi létezését szokták úgy is jellemezni, hogy nagy hang, nagy gesztusok, nagy, öles léptek, intenzív jelenlét.
Igen, lehet, hogy ez még a miskolci évek folyománya.
Ám ez most a Nemzetiben is megkapja a helyét, a terét.
Meg, és én azt érzem is, ha valami kevesebb (olyankor mondják is, hogy nem hallottam, mit beszéltél), vagy pedig nem jön létre maga a hatás, tehát nem jutok el a nézőhöz. Van ennek a térnek egy furcsa hiátusa, az akusztikájában, meg egyáltalán a látványában, ezért erre az embernek egy picit még jobban oda kell figyelni. Hiszen a legragyogóbb alakítás is hiábavaló, ha nem hallja a néző, ha nem jut el a szó az értelemig.
Viszont megvan a veszélye, hogy ez az intenzitás átcsap, átfordul demonstrálásba, "túlkiabálásba", egyfajta mutatós játékstílusba.
Igen, túl teátrális és öblögetős lesz. Nyilván meg kell találni azt a középhangot (amit persze nagyon nehéz), hogy érthető is legyek, de mégse patetikus. Írták például a Learről, hogy túlkiabálom, hogy túl hangos időnként. Lehet, hogy ennek az arányát valóban még csak mostanában, játék közben találgatom meg. Mert hisz az előadás is változik, meg én is folyamatosan dolgozom rajta. Nyilván az elkövetkező előadásokban erre oda kell majd figyelnem, nem azért, mert a kritika mondja, hanem mert én is úgy érzem, hogy sokszor, amikor már megvan a szerepben a biztonságom, mindezt már jobban tudom irányítani. Zavart, hogy későn jutottunk el az összpróba stádiumába, de hát ezt most így kellett szeretni. És most, hogy már eltelt hat-hét előadás, úgy érzem, ezekre is oda tudok figyelni, és megfelelően tudom kezelni.
Ön nem egy epizódszínész, sőt volt, hogy epizódszerepben is az előadás legjobbjának ítélték, például a Peer Gynt Gomböntőjeként. Nem olyan ember, aki elvész a színpadon. Ráadásul művészcsaládból származik, az Interneten van rajongó oldala, rengeteg elismerésben részesült mind a szakma, mind a nézők részéről, ennek ellenére nem egy sztáralkat. Ez valóban csupán alkat kérdése?
Egy része alkat, a másik része meg sors. Sokszor szokták kérdezni, hogy tudtam magam megőrizni, hogy nem adtam el magam. És én erre azt mondom, hogy ez a Jóisten keze is, mert nem adott elém olyan csábítást, amiben ilyen kardinális válaszút elé kerültem volna. Hisz egy családos ember nehezen mondja egy nagyobb összegre, hogy köszönöm szépen, nem. Másrészt meg nyilván van születésétől fogva egy alkata az embernek, ami nem igényli a magamutogatást a privát életben. Én például nem szoktam estélyekre járni vagy olyan klubokba, ahol nagy társasági élet van, csak azért, hogy lássák az arcom, forogjon a nevem. Ezeket én nem szeretem, sőt kifejezetten tartok is tőlük, és taszítanak. Nekem, ami fontos, az a héttől tízig. Hogy akkor ott megfelelően tudjak teljesíteni. Szóval ebben nincsen semmiféle áldozat, mazochizmus vagy lemondás.
Az imidzséhez tartozik valahogy a jó tanuló, sokat bíró, sokat tűrő, megbízható, terhelhető színész képe. Nagyon sok interjúban vissza-visszatérő kérdés is ez, amit mindig ingerülten hárított. Mennyire tudta mára oldani ezt a képet az eljátszott szerepekkel?
Valahogy nem foglalkozom már vele. Ez valóban görcsöm volt, és nem is szerettem magamban, hogy miért alakul ki rólam egy olyan kép, hogy én egy ilyen tisztességes, jó tanuló, ötös magaviseletű, tornából felmentve alak vagyok, aki ott marad, ahova állítják. Vidéken mondta is egy kolléga, hogy nem leszek nagy színész, mert nem iszom, török, zúzok. Van persze, hogy idegesebb vagyok a kelleténél vagy ingerültebb. Sőt, a feleségem mondja is, hogy amikor a premier közeledik, akkor inkább ne találkozzunk, ne legyünk közel egymáshoz. Nyilván, mert az ember ilyenkor egy felfokozott idegállapotban van, és csak arról szól az élete, ami a fejében kavarog. A szerepét az ember hurcolássza magával, és akkor is dolgozik rajta, amikor ül a konyhaasztal mellett és bambul maga elé. És ha akkor valaki kizökkent abból a gondolatmenetből, amit épp "szeretgetek" a lelkemben, és ami megoldást jelent a másnapi próbán vagy este a szerep lényeges pillanatában, akkor valóban borzasztó dühös tudok lenni.
Természetesen tudom magamról, mivel a szerepek is ezt bizonyítják, hogy az engem abszolút nem fedő szerepek is egyszer csak olyan színben mutatnak, amire azt mondja az engem felszínesen ismerő, hogy hát ezt nem is gondoltam volna rólad, hogy el tudod játszani. Talán ezért is hadakoztam én ez ellen a kép ellen, mert féltem, hogy ez az imidzs majd egy hozzá hasonló szerepvonzattal is fog járni. De aztán mivel nem így alakult hál’ isten a színészi sorsom, ezért már ez sem akkora probléma. És most már tudom, hogy nem szabad ezzel foglalkozni, az a lényeg, hogy tudjam élni a magam életét.
Az eltelt, közel negyven színpadon töltött év lecsillapított. Nem vagyok már olyan fontos önmagam számára. Kevésbé hadakozom, inkább elfogadóvá, szemlélődővé váltam. És csak abban reménykedem, hogy minél tovább csinálhatom majd a mániámat.
Az interjút készítette: MARIK NOÉMI
