Nemzeti Színház, Stúdiószínpad

Hatalmas körasztal, körülötte körszékek. Fölül szabálytalan, Sajdikkarikatúraszerû körcsillár. A szereplõk körben helyezkednek el, ahogyan a közönség is. Alföldi Róbert Tartuffe-rendezése díszletének (alkotója Menczel Róbert) legfontosabb motívuma a kör, a mindig bezáruló, saját magába futó geometriai alakzat, ami láthatatlanul mozog, változik, hol szûkül, hol bõvül, hogy aztán a csúcsponton a mocsok diadalittas emlékmûvét emelhesse ki körtalapzaton. Hogy tudjuk: a játék értelmetlen, az eredmény az elejétõl kezdve eldöntetett.

A Nemzeti Színház stúdiójában Moličre drámájának invenciózus, érvényes értelmezését láthatjuk. A ma nyelvén beszél képben és szövegben egyaránt - a mű gördülékenynek és rendkívül pontosnak ható újraalkotása Parti Nagy Lajos kiváló munkája -, ugyanakkor a jelmezek (Gyarmathy Ágnes) a szerző korát idézik, gyönyörű hidat (és idő-, valamint térfüggetlen értelmezést) teremtve a múltból a mához.

Már a játékba csöppenünk, amikor elfoglaljuk helyünket: egy családi ebéddel szembesülünk, ahol egy in medias res némajátékot követően a múltmajmoló őskövületként megnyilvánuló Pernelle asszony (Csoma Judit) korholja - igen szerteágazóan - az Isten kegyelmére (gondolom, felvilágosult és bomlasztó eszmék hangoztatása mián) méltatlanná vált családját. A körasztal kiváló alkalmat ad - a továbbiakban is - frontvonalak érzékeltetésére, kergetőzésre, dühödt, ritmusos járkálásra (a mozgás tervezője Király Attila). Az asztal alatt minduntalan engedelmes, elhallgatásra ítélt dalmatarobotok utalnak a ki nem mondott érzésekre. Szereplőink élő, érző emberek, a viccek valóban viccek, a drámai pillanatok összeszorítják a szívünket - Alföldi kiváló színészekkel dolgozott. Cléante (Rátóti Zoltán) a ráció és a józanság megtestesítője, nem is megy semmire vele. Elmira (Udvaros Dorottya) értelmes, okos, valóban szerető feleség, aki a legnagyobb áldozatot hozza lányáért. Az "ami a szívén, az a száján" Dorinenál (Murányi Tünde) nincs odaadóbb, életrevalóbb cseléd (no jó, komorna) széles e Földön. Damis (Haumann Máté) felháborodása szívből jön, azonban indulatossága rejtegetett gyávasággal párosul, ezért a jó szándék csak szájhősködésben nyilvánul meg. Mariane (Martinovics Dorina) nyíltsága, tisztasága kétségbevonhatatlan. A később megjelenő Valér (Hevér Gábor) érzelmes, ifjonti hevessége megkapó, játékába a közönségből egy hölgyet bevonni jópofa ötlet.

Murányi Tünde és Stohl András | Fotó: Eöry Szabó Zsolt

A két legfontosabb szereplő az orránál tovább nem látó Orgon és a képmutatás élő szobra, Tartuffe. Előbbit Stohl András játssza óriási hévvel, elvakultan osztva szeretteit, dühödten bizonygatva, hogy számára a család a fontos. Tartuffe iránti rajongása, hibáinak elfedése óriási igyekezettel párosul. Az irányítható, manipulálható ember mintapéldánya, aki bálványának mindig talál feloldozást, és inkább saját fiát tagadja ki (nota bene, ezt a jelenetet a Damis szemében megcsillanó könnyek szívszorítóan valóságossá teszik), mintsem hogy idoljának önmagában felépített ikonját akár a legkisebb mértékben bepiszkítsa. Elmirának fel kell áldoznia magát, hogy lepattanjon férje szeméről a mindent eltakaró hályog. Stohl talán kicsit fiatalnak tűnik ahhoz, hogy Mariane apja lehessen, de csupán a smink hiánya zavaró, a motiváció és a dühödt, ostoba elvakultság érezhető. A címszereplőt László Zsolt adja - kinyílik tőle a bicska a zsebünkben. Ez a Tartuffe nem cinikus, csak érdekei vezérlik. Bámulatos színészi érzékkel képes váltani, bármiről képes meggyőzni azokat, akiket szinte hipnózisban tart. Igen sok utalást láthatunk arra, hogy itt az ideológia (a szenteskedés) csupán maszlag - Tartuffe szexuális vonzerejével, tehetségével láncolja magához a kihasználandónak kiszemelt embereket, feltehetően Orgont is, legalábbis finoman mintha erre utalnának azok a jelenetek, amelyekben a két férfi testi közelségbe kerül egymással. Az ostort fallikus szimbólumként használja, ám máskor minden lelkifurdalás nélkül alkalmazza a keresztényi vezeklés túlspilázott megjelenítésére. Ennek az embernek semmi sem szent, éppen azt csúfolja meg leginkább, ami miatt elismerik, már azok, akiket képes megtéveszteni. Nem véletlen, hogy a vallásra támaszkodik: ezek az emberek nem képesek teljes értékű életet élni, szükségük van a transzcendensben való hitre, hogy valamiféle lelki segítségük legyen a mindennapokban, mert gyengék. Tartuffe gátlás nélkül ki is használja őket.

A darab csúcspontja Elmira szabályos oltáron történő feláldozása. Tartuffe Orgon rejtett jelenlétében magáévá teszi a ház asszonyát is. Orgon ekkor döbben rá, hogy világa összetört, és mindent elvesztett, hiszen minden vagyonát példaképére, Tartuffe-re íratta. Hiába utasítja ki a képmutatót, időközben minden az övé lett. A családnak mennie kell hát. Sajnáljuk őket? Nem. Hiszen képtelenek voltak egymásra figyelni, Orgonnak csak kellett valami kapaszkodót találnia. Diadalt ül az ízléstelenség és a képmutatás.

A kör bezárult, hiszen mégiscsak jogállamban élünk, igaz, olyanban, ahol a jog nem az igazság, az erkölcsi győzelem csak értékveszteség árán valósulhat meg, ahol az idolok hamisak, a valóságosról kiderül, hogy csupán virtuális, a szentről, hogy pokoli, a szépről, hogy ocsmány, sőt voltaképpen undorító.

Alföldi Róbert közéletünket sűríti egy kétórás parabolába a Nemzeti stúdiójában. De félek, annyiak szemén van már hályog különféle stílustalan politikai minitartuffe- öktől, hogy észre sem vesszük.

UGRAI ISTVÁN