Napjainkban hat színházban játszanak Molière-t. Ebbõl ötöt megnéztem, csak az általam nagyra becsült Bucz Hunor Tartuffe rendezésérõl maradtam le. De úgy vélem, ennyi is elég ahhoz, hogy eltûnõdjem azon, hányféleképpen is lehet színre vinni egy ezerszer játszott klasszikust úgy, hogy az ember unalmában, bánatában ne szökjön meg a szünetben. A mai magyar színház dicséretére legyen mondva, ezúttal egy alkalommal sem éreztem kísértést az idõ elõtti távozásra. Holott a négy között csak egy olyan kiváló produkció akadt, amikor a számtalanszor látott jeleneteknél is a könnyeim potyogtak a nevetéstõl.
Hagyományosan
Nagyjából, úgy ahogy azt a szerző elképzelte, megírta.
Lényegében ezt a normát követi a Képzelt beteg előadása a Pesti Színházban, a fiatal Rusznyák Gábor rendezésében. A produkció a szakma, a vájt fülűek füle botját sem mozgatta meg. Viszont folyamatos közönségsiker. Az előadást 2000 óta játsszák a színpadon. A színészek már unhatják, de fegyelmezetten dolgoznak. Kötelező olvasmány - magyarázzák az érdeklődést a ruhatárosok. Valóban sok a gimis, jó rájuk nézni. Kellően nevetnek előadás közben, és illően tapsolnak az előadás végén. Minden rendben. Csecsemőknek minden vicc új. Eszembe jut, először én is gimnazistaként láttam a Képzelt beteget valamikor 1943- ban az akkori Madáchban, Pünkösti Andor "ellenállónak" tekintett színházában. Bár akkoriban már megfertőzött az ellenállás heve, de semmi ilyesmit nem vettem észre ebben az előadásban. Az időben Major Tartuffe-alakítása jelentette számomra az antifasiszta ellenállást, meg Hont Ferenc és Pártos Géza színházi szemináriuma a Vajda János Társaságban. A Képzelt betegből csak a fiatal Várkonyi Zoltán Kólikáciusz (mára Le Foche) Tamásnak átkeresztelt lánykérő jelenete maradt felejthetetlen a számomra, amelyben az orvostanonc tévedésből Angyalkának mondja fel, hadarja el a jövendő anyósa köszöntésére bemagolt szöveget. Ezt a jelenetet most is ugyanígy adták elő, de rám mégsem hatott olyan elementáris erővel, mint Várkonyi komédiázásában. A különbséget az ismétlésen túl bizonyára az is magyarázza, hogy Várkonyi már akkor is "überelhetetlen", azaz felülmúlhatatlan módon nagy színész volt.
|
A mostani előadásról azért mondjuk el, hogy ebben Reviczky Gábor fanyar humorával brillírozik Argan, a képzelt beteg szerepében. Viszont megrónám az ifjú rendezőt, amiért elhagyta az orvossá avatás ugyancsak ellenállhatatlanul mulatságos jelenetét. Ezzel szemben belerendezték, hogy a XVII. századi őselőadáshoz hasonlóan ebben is meghal a nem is anynyira képzelt beteg. Csakhogy akkor már - gondolom - előzőleg el lehetett, el kellett volna játszani, hogy a hipochondriának ezúttal mégiscsak van alapja.
Az már Moličre-esztétika, hogy a nagy klasszikus ekkor már nem lehetett a legjobb formájában, minthogy a zsarnok apát már egyszer elsütötte az Úrhatnám polgárban.
Sajnos Csiszár Imre sem volt a legjobb formában, amikor a Magyar Színházban színre csapta a Tartuffe-öt. Nem azt roszszallom, hogy kitartott a Moličre-hű Vas István-fordítás mellett, hanem azt, hogy azzal is rosszkedvre hangolt, ami az eszébe jutott, meg azzal is, ami nem.
Tudjuk, az asztal fontos szerepet játszik majd a komédiában. Itt téglalap alakú, a szín jobb oldalára került a fal mellé. De ha már ott ez a nagy bútordarab, akkor - gondolta a rendező - ennek játszania is kell. Bárki bejön, azonnal felugrik az asztal tetejére, meghempergőzik rajta. Megteszik ugyan ezt Alföldi rendezésében is, csakhogy ott abban a színpadképben ez megtehető. Itt nem, mert ez a díszlet tisztes polgári otthont érzékeltet, még ha jelzésszerűen is, amelyben semmi ilyesféle asztalhempergő neveletlenséget nem illik elkövetni.
Fokozza a kritikus elégedetlenségét, hogy a színészeknek nem jut eszébe semmi eredeti mozdulat, gesztus. Spiláznak, úgy, ahogy ma már ezt sehol sem illik megtenni. Kérdés az is, hogy miért visel az okos rezonőr Cléante vidéki urasághoz illő stüszi kalapot. Gondolom, ez is arra utal, rendező és színészei csak arra törekszenek, hogy oktalan bolondozásokkal megnevettessék a publikumot.
A harmadik felvonásban viszont színre léphet Tartuffe, akit a nagynevű apa méltó fia, Őze Áron alakít. Másként lépeget, másként mozgatja a karját, más gesztusokat használ. Tüstént igazi színházban érezzük magunkat, holott tulajdonképpen ő is a megírt szöveget adja elő. Csakhogy ő nemcsak mímeli, de életre is kelti az életveszélyes gazfickót, akit az utolsó pillanatban mégiscsak sikerül leleplezni, megszégyeníteni, és némi isteni közbeavatkozás segítségével megakadályozni galád terveinek a végrehajtásában.
Az ő szerepfelfogása már utal arra a korszerűbb Moličre-értelmezésre, amikor a színpadon nem bolondozzák el, hanem véresen komolyan veszik a komédiát. Elfelejtettük volna Planchon realista Dandin Györgyét, aki az ő beállításában nem bohózati, hanem valóban szenvedő, tragikomikus figura?
Új szöveggel
A Nemzeti stúdiójában a Tartuffe-öt Parti Nagy Lajos átírásában és Alföldi Róbert rendezésében nevettem végig, úgy, hogy még a könnyeim is potyogtak. Nézőként azonban közepesre vizsgáztam, mert csak utólag vettem észre, hogy a színpadon becsapnak, még gondtalanul nevetek, ahogy megszoktam, holott észre kellene vennem, hogy az átírás és az új szemléletű rendezés következtében a komédia fokozatosan iszonyatba csap át.
Persze Parti Nagy szövege, ahogy humorosra torzított sajátos nyelvén beszélteti a komédia egyik-másik szereplőjét, ellenállhatatlanul mulatságos. Annak ellenére, hogy ezt a nyelvet figyelve mind ismerősebbé válnak a trükkök, az elgörbített szólások, ragozások, az utca nyelve, a szleng kitekert használata, az idegen szavak félreértése stb. Csakhogy a sémába annyi nyelvi lelemény fér, hogy nézőként nem bakafántoskodunk, hanem kuncogunk, nevetünk, röhögünk, arról nem is beszélve, az író van olyan nyelvművész, hogy alakjait társadalmi helyzetüknek, jellemüknek megfelelően beszéltesse. Tartuffe például választékosnak képzelt, régies nyelven szólal meg, míg a higgadt rezonőr Cléante, sőt a vallási mániájától eltekintve józan polgár, Orgon is a köznapok torzítatlan nyelvén fejezi ki magát.
Koltai Tamás az ÉS-ben (2006. október 23.) megjelent méltatásában azt írja, hogy két előadást látunk, egyet, amit Parti Nagy Lajos írt, és egy másikat, amit Alföldi Róbert bűvölt a színpadra. Ez így nem egészen helytálló. Valójában az történik, hogy ezúttal a rendező nem tudja maga alá gyűrni az írót. A maga területén, az irodalom síkján Parti Nagy legyőzhetetlen marad, a színpadon Alföldinek is ezer ötlete támadt, de tagadhatatlanul és maradéktalanul Parti Nagy darabját állítja színre.
Bár a Színház című folyóirat mellékleteként közölt szövegben Orgon még időben kimászik az asztal alól, így végső férfiúi megaláztatása elmarad, s Tartuffe-nek nem áll módjában magáévá tenni Elmirát, a Nemzetiben ezt meg tudja tenni. Gondolom, ez a módosulás Alföldi ötlete, amihez Parti Nagy minden bizonnyal hozzájárult.
A maga színművében Parti Nagy a Tartuffe befejezését írja át és adaptálja jelenünkhöz. Az első nagy változás, legalábbis a színpadi verzióban, hogy a csalódástól főbe kólintott Orgon nem képes időben kimászni az asztal alól, és így az imposztornak elég ideje marad arra, hogy magáévá tegye az asztalon két vállra fektetett Elmírát.
Az átírt változat innentől kezdve már jelentősen eltér az eredetitől. Az írót már nem köti a klasszikus esztétika tiszta műfajokat előíró alaptörvénye, ami nem tűri, hogy egy komédia tragikus végkifejletbe torkolljon.
Itt Tartuffe az adománylevél birtokában a mai úzusnak megfelelően ki is fogja lakoltatni házából Orgont és családját. Az áldozatok napjaink kiebrudalt hajléktalanjaihoz hasonlóan mehetnének ugyan panaszra, de ők már tudják, nincs kihez. Nincs, nem létezik jóságos uralkodó, aki segítene rajtuk. Kénytelenek lesznek lógó orral elkullogni. Parti Nagy a záró kép megkomponálását a mindenkori rendezőre bízza. Alföldi él is ezzel a jogával. Orgonhoz és családjához hasonlóan mi nézők is fejbe kólintva figyeljük a finálét, még ha tudjuk is, hogy Orgon megérdemli sorsát. De az már a rendezés művészete, hogy a balek mégis csak sajnálni való ember marad. Arról nem is beszélve, hogy Orgon családja ártatlanul kerül nehéz helyzetbe.
Alföldi rendezői tehetségét mindenekelőtt a briliáns színészvezetés igazolja. Parti Nagy szinte az utolsó jelenetekig követi az eredeti cselekmény fordulatait, tehát bár más szavakkal, de ugyanazokat a szituációkat kell eljátszani. Nem hiszem, hogy a Nemzeti fiataljai mást, többet tudnának. Az ő komédiázásuk mégis ellenállhatatlanul mulatságos. Nyilván erős koncentrációval ki lehetne mutatni a különbséget a két Tartuffe játékmódja között. De minek, amikor mércének elég a hatás.
Figyelemre méltó, hogy mindkét esetben - nem szándék nélkül - fiatal színészre bízzák a mindenre elszánt képmutató, törtető megjelenítését. A nézőben nem merülhet fel, hogy ezek a figurák akár egy pillanatig is hinnének abban, amit mondanak. László Zsolt arcán nem is látszik a siker öröme. A tétet bezsebeli, és indul, hogy új játszmába kezdjen. Most már a vagyon birtokában talán nem lesz szüksége a vallásosság álarcára, elképzelhetjük, hogy a még jövedelmezőbb lánykereskedelembe fekteti a pénzét.
Alföldi ráadásul még egy sajátos képi ötlettel is elszórakoztat bennünket. Számtalan világító szemű vakkantgató játékkiskutyát helyez a hatalmas ebédlőasztal alá, s azok a játék kiemelt pontjain ámultukban szemüket villogtatják, és egy-egy villanásnyira még csaholni is kezdenek. Remélik, hogy az új gazdi is szolgálatába fogadja őket, mert kiderül, Orgon még ezeket a kiskutyáit sem viheti magával.
Mint már említettem, a két tehetség megfér egymás mellett. Alföldi rendezése akkor is kitűnő lett volna, ha a színészeket szöveghűen, Moličre XVII. századi nyelvén beszélteti, ahogy természetellenesen választékosan önözik, magázzák egymást, szavalnak lángoló érzelmeikről, használnak ódivatú szavakat. Miként Párizsban, a Comédie színészei is egy olyan nyelven szólalnak meg, ahogyan már réges- rég nem beszélnek a franciák.
Dekonstruált változatban
A Katonában Bodó Viktor a Don Juant írja át, pontosabban - mai szóval élve - dekonstruálja.
Ismeretes, hogy amikor Brechttől megkérdezték, szabad-e Shakespeare-t átírni, azt felelte, szabad annak, aki tudja. Bodó esetében azt kell válaszolnunk, neki kár volt a Don Juant szétvernie. Veszélyes kísérlet a klasszikusokkal packázni, mert igencsak magasra helyezik a mércét.
Parti Nagy Lajos állja az összehasonlítást, Bodó Viktor nem.
A Criticai Lapok két ellentétes következtetésre jutó, részletekbe menő elemzést is közölt Bodó vállalkozásáról (2006/12), így felmentve érzem magam, hogy újfent elmerüljek a színpadi látvány elemzésében. Ami a konklúziót illeti, Gabnai Katalinnal értek egyet.
Egy tárgyat, kősziklát szétverni akkor érdemes, ha ezenközben valami izgalmas felfedezésre jutunk, ha a kődarabokból aztán valami szebbet, újszerűbbet sikerül összeeszkábálni. De ezúttal csak az történik, ami előre várható volt.
Elmondani sem tudom, hányadszor közlik velünk, mutatják be nekünk, hogy a mi világunkban fent a tetőn mindenre elszánt gengszterek, maffiózók uralják a terepet, ahová számtalan buta csajszi mászik fel, hogy ezek a csávók megdugják, felcsinálják őket. Rémséges félidióta balekok is felkapaszkodnak ide, hogy valamit szerezzenek maguknak, ide-oda téblábolnak, amíg le nem rugdossák őket.
Rendezőink, művészeink egyszer már felfedezhetnék, hogy a világ ott fenn messze bonyolultabb. Nagyon is kemény és fontos dolgokról szól, egyáltalában nem mindegy, hogy mi történik ott. Ki nyer, ki veszít: a tisztességesek, a jobbítók vagy a gazemberek. Ez a mindenki szar, minden mindegy szemlélet a semmittevés, a gondolattalanság igazolását szolgálja.
A pénz nem minden
Napjainkban gyakran hajtogatják - nem minden politikai felhang nélkül -, hogy a pénz nem minden. Vannak a pénznél nemesebb, magasabb értékek, mondják az idealisták.
Tudta ezt Moličre is. A fösvény című komédiájában az ifjú szerelmesek nem győzik hangoztatni, hogy a szerelem mindenek fölött való. Végül azonban kiderül, hogy Harpagon pénzkuporgató önzésével szemben mégiscsak szükség van az utolsó pillanatban a süllyesztőből elővarázsolt, jóságos Anselme bácsi tömött bukszájára, hogy az üres zsebű fiatalok a boldog házasság révébe érhessenek.
Moličre mindig is számításba vette, hogy ha kellő szinten fenn akarja tartani önmagát és színházát - tetszik, nem tetszik -, ki kell szolgálnia az uralkodó minden dilettáns óhaját.
Persze azóta is igaz, amit Jerzy Grotowskitól Peter Brookig még a modern színház nagymesterei is jól megtanulták, hogy pénz nélkül nem megy. Hogy a pénzszerzés, a pénzcsinálás is elengedhetetlen része a színházművészet tudományának.
|
A szórakoztató este kétségtelenül az Új Színház kedvelt kijevi vendégrendezőjét, Szergej Maszlobojscsikovot dicséri, noha jócskán akadtak fölöslegesnek tetsző, alapjában vitatható ötletei is. Ezek azonban szerencsére nem sok vizet zavarnak.
Így például Maszlobojscsikov a komédia színhelyét - a díszleteket is a rendező jegyzi - az előírt polgári otthonból átültette valami cirkuszféleségbe.
Minek?
Hiszen ezáltal bemutathatatlanná vált, hogy néz ki a zsugori otthona. Amely lehet például teljesen sivár, de gazdagon berendezett is, jelezve, hogy Harpagon magával szemben nem zsugori. A történetből ki is derül, hajlandó egy szép fiatal lányt vagyon nélkül is feleségül venni.
Itt az Új Színházban a magasból kötélhágcsók lógnak alá, szerencsére azonban senki sem mászik fel rájuk. Hiszen akkor a színészi játék helyett inkább azt figyelnénk, nem potyog-e le valaki. Tudható, a mi lefúrt lábú színészeink többsége teljességgel alkalmatlan efféle légtornászmutatványokra.
Mondják, a rendező a komédia paródiáját akarta színre vinni, s ezért eltúlzott mozdulatokra, gesztusokra ösztönözte színészeit. Csakhogy Moličre komédiái nem realista színművek, a túlzások megfelelnek a komédiajátszás követelményeinek. A fösvény eleve paródia, a fösvénység paródiája, a paródiát nem kell tovább parodizálni. Erre itt végül nem is kerül sor. Semmi baj, maradunk a hagyományosan megszokott komédiázás szintjén.
Ugyancsak vitatható rendezői ötlet a színészek ugrabugrálós mozgása, de végül ez sem zavar. Noha nem világos, miért sasszéznak hol jobbra, hol balra.
A fösvény egyszereplős komédia, jutalomjáték a címszereplő számára. Gondolom, Moličre remekelhetett is ebben a szerepben. Eperjes Károly is elemében van. Jó néhány kitűnően megoldott epizód után a pénzes ládika elvesztése miatt siránkozó nagymonológban Eperjes is felér a csúcsra.
A fiatal szerelmeseknek Moličre sablonszerepeket írt. Szinte minden komédiájában ugyanazt kell eljátszaniuk. Szeret, nem szeret, nem szeret eléggé, hál’ istennek mégis nagyon szeret, nem szeretem házasságba akarnak kényszeríteni stb. A fiatal színészeknek már az is sikert biztosít, ha elég szépek, a fiúk elég jóképűek. Annak idején még artikulálniuk se nagyon kellett, hiszen akik számítottak, azok amúgy is testközelben, fent ültek a színpadon. Igaz, az ősbemutatón a társulat legjobb színészei léptek fel. Élise-t Moličre szépséges ifjú felesége, Mariane-t de Brie, a komédiaíró szeretője alakította. Annak idején mindkettőről a legjobbakat írták. Az Új Színház fiataljai hozzák az elvárhatót, jó nézni őket, nem fognak hamis hangot, nem rínak ki az előadásból.
A társulat tapasztaltabb színészei Bánsági Ildikótól Gosztonyi Jánosig viszont megnyugtatóan gondoskodnak arról, hogy valódi színházban érezzük magunkat.
Hol az aktualitás mostanában?
Mint tudjuk, a színház a jelen idő művészete. Több értelemben is az. A jövő idő itt nem hozhat korrekciót, utólagos igazolást. Siker csak aznap lehetséges. A mai bukást holnap már semmi sem fogja sikerré varázsolni.
Másrészt bármely időben játszódjék is egy darab, a világ teremtésétől a jégkorszakig, az számunkra, nézők számára mindig ma történik, mindig ma azonosulunk a mindenkori Ádámmal és Évával, járjanak pucéron, tógában vagy állatbőrben.
A színre vitt előadás tanulságait is mindig az éppen jelen levő nézőknek kell levonniuk a maguk számára. Ami még előadásról előadásra is változhat. A kaposvári, Ács János rendezte Marat/Sade annak idején akkor vált velőkig megrázó élménnyé számomra, amikor Budapestről leérkezett egyetemisták jelenlétében figyelhettem az előadást, akik a látottak minden rezdülésével együtt mozdultak, akikkel a Kádárrendszerben közösen sirattuk az elbukott 56-ot. Hogy ez a katarzis a kaposvári színpadon megtörténhetett, ennek nagyon is volt aktuális mondanivalója.
A Képzelt beteg immár több mint hat éve van műsoron. A bemutató idején a kiszolgáltatott páciens és a sarlatán orvosok örökké aktuális kapcsolatáról szólt. Ezt a feszültségforrást feszítik tovább az időközben beütött egészségügyi reform körül kirobbanó, izzásig hevített indulatok.
Nem a véletlen műve a Tartuffe-reprízek halmozódása. Nagyon is látjuk, halljuk magunk körül az imposztorok ármánykodásait, naiv hitünkkel visszaélő kenetteljes beszédeiket. Bizony ránk fér a figyelmeztetés, hogy rémségesen pórul járhatunk, ha hagyjuk magunkat elkábítani.
Lehet, hogy nincs igazam, amikor azt állítom, hogy Bodó Viktor egyoldalúan gonosszá torzított látképe a háztető magasságából már érvényét vesztette volna. Inkább készségesen elismerem, hogy van még kit figyelmeztetni, mégha a színházban ülve végig azt éreztem is, hogy az itt bemutatott világ nagyon nem az én világom, az itt tüsténkedő alakokhoz semmi közöm sincsen.
Napjaink hazai demokráciájában - hic et nunc - a színházi előadások izgalomébresztő aktualitása számot tevően halványodott. Változatlanul elvárjuk, hogy a színpadi történés valamilyen értelemben "aktuális" legyen, rólunk szóljon, de ez az érintettség ma már nem elég a sikerhez. Igaz, tegnap sem volt elég. A hazai és még inkább a nemzetközi elismeréshez kellett a vitorlákat duzzasztó valódi művészi értéket teremtő, hordozó szél. Amire Zsámbéki, Ascher, Babarczy színháza képes volt, és legjobb napjaiban még ma is képes.
Az idézett Moličre-ek a maguk módján mind aktuális alkotások - közvetlenül kötődnek napjaink aktuális vitáihoz. Csakhogy a szabad szólás világában az igazság kimondásának önmagában nincs már idegborzoló hatása.
Csak a hogyan számítana? Újfent igazolódna a l’art pour l’art esztétikája?
Nem hiszem. Csak az igaz, hogy bizony nagyon nehéz az okos, mély, eredeti, szent tabukat döntögető igazságok felfedezése és kimondása. Napjaink nehéz követelménye a művészetben olyan mélységekbe vagy magasságokba alámerülni, illetve felemelkedni, ahol a mély tenger vagy a sztratoszféra régióiban a gravitációnak másfajta törvényei uralkodnak, amelyek közt még a jól ismert klasszikusok is új arcukat, új igazságaikat fedik fel, vallják meg.
MIHÁLYI GÁBOR
