Leginkább cirkuszi porondra emlékeztet a Szergej Maszlobojscsikov által tervezett színpadkép. Nem mintha olyan kerek lenne, s nem is ülik körül a nézõk, de a belógó kötelek, kötéllétrák artistaszámokat juttatnak eszünkbe. Artistát azonban nem látunk az Új Színház elõadásában, sõt, oroszlánt és fókát sem, bohócot viszont annál többet.
Mielőtt félreértés esnék: ezt nem pejoratív éllel írtam. Tulajdonképpen még túl merész fantázia sem szükséges ahhoz, hogy a Moličre-komédiák többségét olyan sajátos bohócériaként értelmezzük, melynek középpontjában a szomorú, magányos, a többiek játékát elrontó fehérbohóc áll, s körötte ugrál, felesel, küzd az összes piros bohóc. Hiszen A fösvény ifjú hőseit és mellékszereplőit is nehéz komolyan venni: az egyik szerepet játszik, hogy szíve választottját elnyerje, de ezzel semmit nem old meg, a másik a lehető legrosszabb tempóban vált őszinteség és hazugság közt, a harmadik mintha mindenkivel ki akarna szúrni - s közben valamennyien nevetségessé válnak. Harpagon is nevetséges persze, de másképp: a személyiségtorzulás mögött érződik a végtelen magány. Ezt az asszociációs láncot külsőségeiben nem erőlteti az előadás (senki sem visel bohócsipkát vagy bohócruhát), inkább a koreográfia, a színészek által alkalmazott gesztusrendszer, az egyes figurák élesebb karikírozása utal rá.
Ebből a társaságból a meglehetősen pragmatikus Frosine lóg ki, akit a színlap "intrikus nő"-nek nevez. Pedig a házasságszerző asszony Maszlobojscsikov rendezésében igen érzelmessé válik, miután feltérképezi azt az érzelmi hálót, melyet üzlete érdekében alaposan összegabalyított. Innentől ő veszi kézbe az ügyek intézését, s ő oldja meg a fiatalok számára reménytelennek tűnő helyzetet. A rendező érvényteleníti a moličre-i deus ex machinát: Anselme egyértelműen betanított színészként, Frosine kreatúrájaként lép színre, s rendez el mindent. És hogy az még a legfigyelmetlenebb vagy legbutább nézőnek is világos legyen, Maszlobojscsikov kreál egy csattanószerű zárlatot is, melyben megérkezik az igazi Anselme. Ez a jelenet jellemzi talán legpontosabban az előadást. A sótlan szájbarágás főként akkor fájó, ha felidézzük a rendező korábbi magyarországi munkáit. Maszlobojscsikov ezúttal jelentősen eltávolodott korábbi, a nézői képzeletre sokat bízó, metaforákkal, toposzokkal eljátszadozó, kivételes atmoszferikus erejű alkotásaitól; A fösvény szöveg- és színészcentrikus előadás, mely ugyanazon az enyhén stilizáló, karikírozó nyelven szólal meg, amelyen a magyar színházi előadások többsége - legfeljebb a vizualitás erősebb valamivel az átlagnál.
Ez önmagában még persze nem baj (legfeljebb a korábbi produkciókat szeretőknek okoz némi csalódást), ám a rendezőnek a már említett manézs-bohóc aszszociációs kört és a deus ex machina "kortársi" érvénytelenítését leszámítva mintha semmi sem jutott volna eszébe a szövegről. Márpedig az előbbi a játék első negyedében nyilvánvalóvá válik (következésképpen a továbbiakban sok érdekességet, meglepetést nem tartogat), az utóbbit pedig csak az utolsó jelenetekben lehet kibontani. A kettő között egyszerűen nincs "kitalálva" az előadás, melyet így a rendezői és a színészi rutin határoz meg. Dekoratív a produkció, hiszen Balla Ildikó kort és jellemet egyaránt kevéssé hangsúlyozó ruhái most is szépek, Maszlobojscsikov ezúttal is hatásosan világít, a díszlet is bír hatásértékkel - ám az egyes jelenetek, szituációk szinte összemosódnak, nincs igazi íve a játéknak, az első részben helyenként súlyos tempógondok is mutatkoznak.
A dekorativitással takart ötlettelenségen persze leginkább az segíthetne, ha formátumos, emlékezetes színészi alakításokat látnánk, amelyek úgy kötnék le figyelmünket, hogy nem is hiányolnánk a rendezői ötleteket. Ám ehelyett inkább jól ismert színészi gesztusokat látunk. Igaz, egy olyan formátumú színésznél, mint Eperjes Károly, még ez is szórakoztató lehet - mégis, a szakmailag perfekt, gazdaságosan építkező, a poénokat magabiztosan kijátszó alakítás láttán hiányérzetem támadt: részint Harpagon, a fehérbohóc magányának komorabb színeit, részint eredetibb, korábbi alakításokból vissza nem köszönő színészi gesztusokat hiányoltam. A többiek játékából is ismerős gesztusok köszönnek vissza, s általában hiányzik a lendület, a frissesség, az átütő erő. Talán Botos Éva Élise-e karcosabb, érdesebb egy árnyalattal a szokottnál, de Almási Sándor Cléante-ként már csak a hebrencs fiú sablonjait mutatja, Vass György (Valere) alakításából hiányzik a titkár kettős játékának veszélyes ambivalenciája, Keresztes Sándor (La Fleche) a szolgaklisékből építkezik, Dengyel Iván kissé kedvetlennek, szürkének tűnik Jacques nem hálátlan szerepében, Bánsági Ildikó (Frosine) amúgy precíz és nem erőtlen alakítása nem tud a játék középpontjába kerülni, a kisebb szerepek alakítói pedig többnyire egy-két kézenfekvő gesztussal jellemzik a figurát. Az egyetlen kivétel a néma szerepet hangsúlyossá tevő Nagy Mari, de még az ő játéka is inkább a színészi technikáról szól, hiszen Claude asszony szerepe amúgy nemhogy jelentőséget, de jelentést sem igen kap az előadásban.
Így viszont magabiztosan elővezetett, ám meglehetősen üres komédiai sablonokat látunk, s az érdekesnek ígérkező formáról is nyilvánvalóvá válik, hogy merő konvenció. Maszlobojscsikov korábbi előadásaival (például a Magyar Színházban készült Carmennel) arra szolgáltatott tanúságot, hogy egy egyenetlen alapanyagból, igen vegyes képességű színészekkel is létrehozható eredeti formavilágú, termékenyen eklektikus, izgalmas előadás. A fösvénnyel mintha arra vállalkozott volna, hogy ennek ellenkezőjét bizonyítsa: azt, hogy remekműből, igen jó színészekkel is létrehozható konvencionálisan üres, unalmas bemutató.
URBÁN BALÁZS
