"2telefonom van, persze, tegnap ezt hurcolásztam, most kapcsoltam be a másikat, s most olvasom az üzeneteiket... De végül is jó este lett, pláne az a lebegés! li" (sms egy amszterdami reggelen)

Távoli vidék

Na, jó, semmi sem megy olyan könnyen.

Bebeszéltem magamnak már száz éve, hogy Amszterdam az én városom, látom is én ezt, de azért nem adja olyan könnyen magát. Igaz, ez a turista lét sem kedvez ennek. Útikönyvvel a kézben, nevezetességeket keresve, napidíjat számolgatva nem látni az életet. Azt, amiben az van, hogy reggel föl kell kelni, dolgozni kell menni, aztán bevásárolni, találkozni, semmit tenni, meg kifutni az időből. Meg ez a holland nyelvvel való küzdelem a sok magánés mássalhangzóval. Hogy egy utcanevet ki tudjak mondani. Hogy jenevert1 jól tudjak rendelni. Szerencsére azért ott az angol, amit a hollandok kedvesen, természetesen, szépen beszélnek...

Na, jó. Hát itt vagyok. És voltam színházban. Jó volt. Már az is, ahogy fogadtak.

Interneten rendeltem a legolcsóbb jegyet. Mikor a pénztárban bemondom a nevemet a nagyon helyes pénztáros fiúnak, megörül nekem: "Á, Budapestről!" - és arannyal szegélyezett borítékban nyújtja át a jegyet. A nézőtériek, ruhatárosok mind fiatalok, és úgy fogadnak, mintha mindig csak arra vártak volna, hogy én egyszer betegyem ide a lábam.

Schnitzler Távoli vidékét - Het wijde land - adják ma este. Ezt néhány éve láttam a Katonában Lőrinczy Attila fordításában, Máté Gábor rendezésében, jól emlékszem rá. Most a De Theater Compagnie adja elő a nálunk inkább filmszínészként ismert Theu Boermans rendezésében. Ez a társulat is, a többiekhez hasonlóan - mint a programfüzetekben látom - állandóan utazik, a helyek egyikén bemutatják az előadást, majd továbbmennek. A Távoli vidéket is először az amszterdami Stadsschouwburgban mutatják be, épp amikor ott vagyok, majd körbejárják az országot, s ha jól számolom, Hollandia 21 városában lépnek föl. Kicsi ország, nem nagy távolságok ezek, és nyilván így több nézőhöz jutnak el. Bár ismerem a darabot, azért az elején kicsit elrémülök, hogy fogom ezt kibírni, több órán keresztül, hogy csak beszélnek, beszélnek, hollandul, minden statikus... A színészek a színpad első harmadában jobb oldalon ülnek egyszerű, kopott kerti asztalnál, két székkel, olyanok ezek, amilyenek nálunk is voltak a ’60-as években, öntöttvas váz, falécek, a székek pedig öszszecsukhatóak, mintha valamelyik korabeli neorealista filmből lennének. Valaha talán méregzöldek lehettek. A teret a színészek háta mögött, keskeny járást hagyva nekik, jó ízlést tanúsító, zöldes-kékesvirágos- bársonyos tapétával borított díszletfal zárja le. Egyértelmű, hogy színpadi térelválasztó, mert teljesen más stílusú, mint a kerti bútorok.2 Mintha egy doboz oldalainak egyike lenne, amelynek a bal oldalában szinte ordít egy fehér ajtó. Hangsúlyos - de ajtókról egyelőre ennyi.

Schnitzler: Távoli vidék

Bár hamarosan megtudni, hogy az előadás rendszerének fontos elemei a fehér ajtók. Az ajtók, amelyek valami titokba vezetnek. Elnyelik és kiokádják a rajtuk keresztül közlekedőket. Már ebben az első képben furcsa háttér sejlik föl az ajtó mögött. A szereplők többsége nem is ezt használja, hanem az oldaljárásokból érkeznek, s ott is távoznak. Így rajzolódik ki a kapcsolatok keszekusza hálója. Meg az egyszerű, tiszta játékból, amely már-már unalmasnak érződik. De furcsamód nem azért, mert hollandul beszélnek. Az állandóság posványát idézi föl. Egyszer csak fölemelkedik ez a hátsó fal, kitágul a tér. Az ajtó megsokszorozódik. Most egy U alakú teret alakítanak hasonló tapétával borított falak, amelyben a fehér ajtók szabályos rendben követik egymást, mint valami oszlopok. Ez is doboz. Az előző jelenetben mintha csak a negyedik falat láttuk volna, most meg épp a negyedik hiányzik. Mintha fölhúzták volna ezt a negyedik falat. Olyan érzést kelt ez a doboz, mintha kísérleti állatokat vizsgálnának benne. A szereplők is úgy viselkednek, mintha kísérleti helyzetben lennének. Ki-be szaladgálnak, fontoskodnak. Valaki kimegy az ajtók egyikén, másvalaki rögtön bejön egy másikon. Nem tudni, mi van az ajtók mögött, de mintha egyik sem vezetne sehová - legalábbis a szabadba (a szabadságba) semmiképp. Ki-be, ide-oda - de végül mindannyian egy helyben topognak. "Schnitzler életművész - és halálművész - írja Kosztolányi. - Az egyik ajtón ágyat, selyem hálóinget és parfümszórót visznek be a kellékesek, a másikon pedig már a pompes- funebre emberei jönnek ki, gyorsan, koporsót cipelve, ezüst zsinóros, fekete egyenruhában." Mint ahogyan most is. Nem is lehet észrevenni, és máris valakik vonzódni kezdenek egymáshoz, titkaik lesznek - ugyanabban a térben. Az is erős kép, amikor a nézőtérre merőlegesen oszlopfalak osztják föl a teret, ráadásul ezek a magasban vannak, s ezeken is ajtók. Mintha szállodafolyosók lennének - a történet szerint azok is, de a látvány fölerősíti és elemeli a tér konkrét jelentését. Szemből olyan keskenynek látszanak ezek az oszlopfalak, hogy szinte káprázatnak tűnik, amikor a rajtuk lévő fehér ajtókon keresztül belépnek a szobákba, ennek a helyiségnek a szobáiba. Egyszerre válik ez a díszlet valóságos szállodabelsővé, egy laboratórium kísérleti dobozának a belsejévé és egy megfoghatatlan szürreális helyszínné. A történet sodrásával eltűnnek a falak, üres tér, középen hangsúlyos, elegáns fehérrel, ezüstökkel, kristályokkal, porcelánnal terített asztal - most ez válik az élet terévé, az élet szimbólumává. Már egyáltalán nem unalmas a nem értett holland beszéd. Érezhetően forrpontig érnek az indulatok, az utolsó nekifutások, egymásnak feszülések. A terítőt is lerántják, minden borul, mindennek vége.3

Mintha Szerb Antal nem is Schnitzlerről, hanem erről az előadásról írta volna: "Realisztikusan ábrázolja azt, ami legkevésbé reális a lélekben, a szerelem gyors keletkezésének és elmúlásának történetét."

Nyár, halál és sok-sok szerelem. És ajtók.

 

Szenvedély és lelkifurdalás

Volt még más színház is. Másnap este, a kulturális nap után. Rijksmuseum, Van Gogh múzeum, Vondelpark. Biciklivel nincsenek távolságok. Még az is belefér, hogy elnézi az ember a térképet. Bár furcsák ezek a biciklik, egyszerűek, kontrások, értéktelennek tűnnek, mégis hatalmas láncokat, bilincseket adnak hozzájuk, és a lelkünkre kötik, ha valahol csak kis időre is otthagyjuk, mindig gondosan zárjuk le őket. Budapesten kiröhögnék, aki ilyen biciklire ülne. Nálunk versenycsodákkal, komoly túrakerékpárokkal szelik a városi utcákat. Itt mindenki ezekkel a százéves járgányokkal karikázik. Némelyik kicsit eltér a többitől, például abban, hogy elöl valami talicskaféleség van rászerelve, ebben gyerekeket szállítanak, kis pad is van benne, és esőben kis sátrat húznak fölé. Arra gondolok, piaci bevásárláshoz is kitűnő lenne.

Este megint olyant nézek, amit már láttam otthon. Sarah Kane Phaedra’s Love (Phaedra szerelme) című művét néhány éve Zsótér rendezte a MU Színház próbatermében, nagyon puritán előadás volt. Most itt a Leidse partján látványában, hatásában is sokkal durvább a Het Nationel Toneel előadása.4 A Het Nationel Toneel hágai székhelyű, és ők is turnéznak valamennyi előadásukkal. A Phaedra’s Loveot 2007 januárjában mutatták be, és most február végén néhány napig játszották az amszterdami Theater Bellevueben, a mi MU Színházunkhoz hasonló intézményben. A tér is hasonló, és nagyon kedvesek itt is. A pénztárban most idősebb férfi, de ő is nagyon készséges, és a jegyszedők is úgy örülnek nekem, mintha azon múlna az előadás sikere, hogy megnézem a produkciót.

A közönség más, mint nálunk az efféle helyeken szokás, fiatalok, idősek vegyesen, kik egyedül, kik többen érkeznek. A nézőtérrel egy szintben lévő játéktéren le-föl sétálnak a szereplők, a bal oldalon a fogorvosi székre emlékeztető szerkezetben vigyori, valamelyik amerikai elnökfélét idéző álarcban ül egy fiatal férfi. Sejteni, hogy ő Hippolytus. Az egész tér vurstlis hangulatú, vörös szív alakú neonok, játékgépek, és aztán hangos gépzene.

Sarah Kane szövegére a hosszú monológok a jellemzőek, de ebben az előadásban teljesen egyenrangúak a többi színházi jellel: a mozgással, a látvánnyal, a zenével, a színészi játékkal. Sokkoló hatású képek, mint amilyen Phaedra kiszolgáltatottságát mutató meztelensége. A színésznő vonzó nő - ruhában; megrendítően magányos, öreg, cseppet sem szép - ruhátlanul. Több jelenetet játszik így, természetesen Hippolytus elcsábítását és visszautasítását is. Mindent érteni. Miért nem lehetséges ez a viszony, és miért követeli a bosszút. Ami aztán brutális. Az eddig inkább narrátorként viselkedő három öltönyös férfi, egyikük természetesen maga Theseus, kivetkőzik magából lelki és testi értelemben egyaránt. Félmeztelen férfiak mennek neki a szerencsétlen, lecsupaszított Hippolytusnak. Amőbaszerűen változik a tér, mindig másutt a látnivaló, s ha elöl történik valami, hátul reagálnak rá. Finom dolgok, mégis minden észrevehető. Realizmus és stilizálás mosódik finoman egymásba. Rettentően durva, naturális például Hippolytus megerőszakolása, de amikor a végén a kiterített testére vörös festéket öntenek a piros díszletlufikból, ugyanilyen természetesen érthető jelek ezek is az előadás rendszerében. Nagyon egyszerű a tér, mégis állandóan alakul. A színészek arcán alig valami érzelem, de a testtartásuk, mozgásuk, egymáshoz érésük mindent elárul. És a végén a megrendülés.

 

Not The Real Very End

Másnap a kutyagolás folytatódik. Grachtok, straatok, pleinek, kadék futnak egymásba, néha esik, néha eláll, de biciklivel érdekes a város. Van, ami nincs ott, ahol várod, másvalami váratlanul fölbukkan, de mindenki kedves, barátságos - az otthonosság érzete mindenütt. Hollandnak lenni jó. Waterlooplein, Duval kávézó, hirtelen kerekedő nyári zápor februárban, mely Rembrandt házába kerget. Találkozhatnánk akár, de Rembrandt most épp nincs itthon.

Tekerés a városon át, újabb piackeresés, futó záporokkal kergetőzve. A piac, Albert Cuypstraat, hosszú-hosszú utca, zárás előtt, színes, érdekes, de hát - ez a globalizáció - nincs olyan, ami otthon ne lenne. Mondjuk, a halak sokasága. Meg a sajtoké. Meg az eladók kedvessége. Frissen sült halakat kínálnak. Muszáj venni. Isteni.

Aztán még bort meg kenyeret kell szerezni. Meg olajbogyót, "yoghurtot". Hazatekerés. Falás, majd kultúrakeresés estére. Végül a Melkwegre, a "bunkerszerű téglaépületre" - ahogy a bedekker írja - esik a választás. Ez nagyon hasonlít a mi Trafónkra. A 60-as években egy elhagyott gyárépületet foglaltak el kulturális célokra fiatalok, és azóta a város közkedvelt intézménye lett, több teremmel, ahol koncerteket, kiállításokat, színházi bemutatókat tartanak. Amikor odaérünk, hosszú sor, persze itt sem a kísérleti kortárs táncért tülekszenek, hanem a nagyteremben készülődő koncertre, de nem kell beállnunk jegyért, mert egy melkweges fiatalember külön utat nyit a Company Amy Coxra érkezőknek, és ő is, meg a pénztáros lány is nagyon kedves, ahogy már kezdem ezt megszokni. Az előadásnak Not The Real Very End a címe és a Company Amy Cox adja elő. A nézőtér is hasonló a Trafóéhoz, a közönség pedig olyan vegyes, ahogy az előző estéken is tapasztaltam. Érezni a feszült érdeklődést, amikor elkezdődik a játék. Négy meztelen fiatal lány5 keresi magát fényben és sötétben, esendők, igyekvők - eleinte inkább helyzetgyakorlatnak tűnik az egész, mint érett műalkotásnak. De aztán mégis kezd többet sejtetni.

Not The Real Very End - Company Amy Cox

A Not The Real Very End - a szórólap szerint - a mágikus realizmus irodalmi fogalmát próbálja a tánc nyelvén értelmezni. A realizmust a testek és a fények játéka jelenti, a varázslatot pedig a sötétség és a világosság birodalmában való kalandozás. Tényleg, valami ilyesmi történik, mintegy út a születéstől a halálig, miközben a totál fénytől, mely adott a teremben, eljutnak odáig, hogy a szereplők maguk teremtik meg és szüntetik meg a fényt - a földön elhelyezett neoncsövek segítségével. Nekünk szokatlan, hogy ebben a puritánnak tetsző előadásban fényszobrász6 és fénydramaturg7 is van. De megérezni, hogy miközben kegyetlenül egyszerű ez a képlet, az esendő testnek és az érzéketlen technikának az együttlétezése, érzelmi többlet, gondolat, akár katarzisnak is mondható jelenség születik meg.

És utána beszélgetés. Sokan maradnak. Körben a földre ülnek az alkotókkal együtt... (Én meg holnap elutazom.) 2007. február 21-25.

LŐKÖS ILDIKÓ

 

1/ A jenever néven emlegetett hagyományos holland borókapálinkát sokan fogyasztják. Gyűszűnyi pohárban, általában jéghidegen isszák, kétféle változata ismert: a jonge (fiatal) jenever színtelen, és olyan, mint a többi ginféle, az oude (öreg) jenever színe halványsárga, íze krémes és aromás.

2/ Díszletterv: Bernhard Hammer

3/ És nagyszerűek a színészek, visszafogottak és szenvedélyesek, ha összehozható egyszerre ez a kettő. Minden gesztusukat, szándékukat érteni, izgalmas figyelni őket. Ezért legalább fölsorolás szintjén legyen itt a nevük: Elisa Beuger, Anneke Blok, Leny Breederveld, Jappe Claes, Tijn Docter, Mathieu Güthschmidt, Katja Herbers, Myranda Jongeling, Mike Reus, Mark Rietman, Harry van Rijthoven, Anne Lamsvelt, Anne Prakke, Reinier Schimmel, Xander van Vledder, Frank Derijcke.

4/ Sarah Kane: Phaedra’s Love (1996)/Premier: 2007. I. 20. Theater aan de Haven/Phaedra: Marie- Louise Stheins, Hippolytus: Merijn de Jong, Strophe: Annelien van Binsbergen, Theseus: Jobst Schnibbe, Dokter: Ben Ramakers, Priester: Flip Filz/Regie: Susanne Kennedy/Vertaling: Oscar van Woensel/Decor: Lena Müller/Licht: Jan Harm Wagner/Kostuums: Katrin Bombe/Muziek: Richard Janssen/Dramaturgie: Hannah Roelofs/Regieassistentie: Rodney Verhoeven. 5A négy táncos: Kyung-sun Baek, Maria Mavridou, Maije R. Raumanni és Amy Cox, aki a rendező-koregráfus is. 6/ Eric Singer

7/ Katinka Marac