Megint megkérdõjelezõdött a 2x2 józansága, amikor a Magyar Telekom zenei estek sorozat keretében Grigory Sokolov zongoraestjére került sor március 10-én. Legutóbb tavaly március 1-jén, ugyancsak "A Zongora" címmel meghirdetett bérlet keretében (rendezõk: a Strém Koncert Kft. és a Jakobi Koncert Kft.) lépett fel. Akkor plakát is hirdette, idén azt hiába kerestük. Vélhetõleg nem(csak) takarékossági okokból maradt el, hanem példázva a "jó bornak nem kell cégér" mondás igazát. Mert Sokolov neve csakhamar fogalommá vált, fellépése tehát több, mint tömegeket megmozgató esemény: ilyenkor a csodavárás izgalma szikrázik a levegõben. A csoda bekövetkezése nem kétséges, már-már törvényszerû - ugyanakkor megszokhatatlan, felfoghatatlan.

"A Zongora", a sorozat címszereplője nyilvánvalóan statisztává degradálódott, hiszen ezúttal még csak nem is "A Zongorista" került az érdeklődés fókuszába. Pontosabban: aligha zongoristateljesítmény kedvéért zarándokolt a Nagytermet zsúfolásig megtöltő közönség aznap a Zeneakadémiára. Mert a teljesítmény mérhető - ott és akkor viszont (ismét) a mérhetetlenből (a felmérhetetlenből és felfoghatatlanból) kaptunk ízelítőt.

Aki szavakba próbálja önteni az élményt, Schumann sorstársának érzi magát, aki - utóbb néha megmosolyogtató - jelzőkkel, szóképekkel próbálta ráirányítani a figyelmet felfedezettjére, Chopinre. Lehet, hogy reménytelen a dolog - épp a lényeg sikkad el? Ilyenkor szembesülünk megannyi találó meglátás frázissá silányítottságával, a jelzők, szuperlatívuszok inflálódásával. Megélhettük viszont az ókori bölcselők utókor által gyakran megkérdőjelezett állításának igazát, miszerint a zene a legközvetlenebb művészet (észérvekkel könnyen kimutatható az ellenkezője, a szerzői szándék félreérthetősége megannyi stációjának felsorolásával). Eltűnt a közvetítettség immár több évszázados alapképlete, a szerző-előadó-hallgató hármas tagolódása. Még a schumanni "der Dichter spricht" gesztusa is csak erős közelítéssel érvényesül, olyanynyira "rövidre zárt" a zene áramköre Sokolov jóvoltából.

Grigory Sokolov

Ilyen szélsőséges esetekben sorjáznak az ambivalenciák - köztük első a műsorválasztás. Mindegy, hogy mit hallunk - és jaj, de mennyire nem mindegy...

Ezúttal Schubert kései c-moll szonátája vésődött örökérvényűen emlékezetünkbe, egyszersmind nagyságrendi megkülönböztetéssel - valamint a Szkrjabin-művekből összeállított második rész ébresztette rá a zongoramuzsika megannyi kedvelőjét anyagismerete hatalmas fehér foltjára. De nem is elsősorban a "műismeretünk" gyarapodott - azzal a felfedezéssel lehettünk gazdagabbak, hogy Szkrjabin zenéje mennyire "aktuális", nekünk-hozzánk szóló (vélhetőleg, leginkább ilyen közvetítéssel).

Sokolov esetében szó nem lehet interpretációról, tolmácsolásról, s megannyi jól működő zsurnalizmusról. Mintegy szükségszerű megnyilvánulásként hat mindaz, amit megszólaltat. Ott és akkor megkülönböztetetten fontos számára valamennyi műsorszám, hasonlóképp a pazarló bőkezűséggel ajándékozott ráadások (ilyen intenzitásról és jelenlétről még kivételes nagyságok is általában úgy gondoskodnak, ha tehetik, hogy nem adják meg előre a programot). Sokolov olyanynyira a zenében él, hogy repertoárjának nincsenek peremterületei. Ez a "zenében való feloldódás" tetten érhető abban is, hogy (ismét egy axióma!) fellépésein szinte megfeledkezik a közönségről. Ahogy a zongorához közelít, már benne él a mű (vagy ő a mű világában), tehát nincs helye a protokollnak. Hasonlóképp, a dörgő tapsvihar is egy másfajta idegpályán jut el hozzá. Tud róla (ezért a ráadások), bizonyára örömmel is tölti el - de a lényeg számára másutt rejlik. Mint aki a szirének hallgatásának avatott ismerője, a legbenső csend atmoszférájának kivételes pillanataival ajándékoz meg. Vélhetőleg épp e képességének köszönhetően tudja elviselni egy-egy hallgató arcpirító "viselkedését" (elképesztő, hogy milyen hatástalan tud lenni a zene varázshatalma, s mennyire nem "örökölhető", illetve tanulható a civilizált, netán kulturált élőzenehallgatás). Nem tudni, a világnagyságok részéről meddig tolerálható a koncentrált zenehallgatást oldó (egyszersmind a ciklusegységet veszélyeztető) groteszk köhögés-, krákogás- és zörgésroham, az áhítatot megzavaró, illúzióromboló beletapsolás a záró hang lecsengésébe, és hasonló tapintatlanságok. Kollektív szégyenkezésünk se segíthet sokat ezen az immár akut helyzeten, és sovány vigasz, hogy a Nagysághoz nem hatol el. Mégis, a nagy többség reagálása a kivételes zenei élményre arról győz meg, hogy korántsem kell készpénznek venni az utóbbi időben mind több helyen olvasható áligazságot, miszerint az érték nem mérhető, a siker igen. Vagy egyetérthetünk vele, azzal a megszorítással, hogy az érték azért nem mérhető, mert - jó esetben - mérhetetlen. Így Sokolov művészetéé is.

FITTLER KATALIN