Bárka Színház

Arendezõ harminchárom rendezést tudhat maga mögött (ebbõl nyolc Shakespeare), s talán megkockáztatható, hogy néhány évvel ezelõtt új korszak kezdõdött rendezõi pályáján: "letisztultabb" az a színházi nyelv, amit használ. (Talán ezzel magyarázható az is, hogy a szinte mindig új fordításokat preferáló rendezõ most Arany "alapanyagából" dolgozik.) A mostani Szentivánéji álom-elõadása pedig mintha ennek a korszaknak a kiteljesedése volna.

Theseus és Hippolyta (Egyed Attila és Varga Anikó) némajátékként elmozgott, eltáncolt verekedésének (a koreográfus Gergye Krisztián) az előadás kezdetén az állandóan jelen lévő Puck (Lázár Kati) vet véget: tisztára törli a színpadul szolgáló, fémesen csillogó medence alját a férfi és a nő előtt. Az üzenetet mindketten elértik: Puck tükröt tartott eléjük.

A jelenet sok mindent előrevetít a rendezői gondolatból. Egyrészt már itt felsejlik Puck szerepe az előadásban: bölcs, kívülálló, többnyire néma figyelője, sőt irányítója ő az eseményeknek. Lázár Kati arcjátékában és odavetett "ahá"-inak hangsúlyaiban ott van az állandó elmélyülés, mintha az éjszaka eseményei egy olyan kísérlet részei volnának, amelyből jobban megértheti ezeket a lényeket: az embereket.

Másrészt Theseus és Hippolyta harca mindvégig a néző szeme előtt lebeg, akármelyik "szerelmespárt" nézzük is - nemcsak két ember ellentétei, de a két nem képviselői, sőt általában az emberek között szikrázó feszültségek törnek itt elő. A kérdés az: elérhető-e olyan állapot, akár csak néhány olyan perc, amikor ez a rengeteg elfojtott fájdalom nincs jelen?

Mert olyan perc egyetlenegy sincs az előadásban, amikor teljes lenne a szerelem, az idill, beleértve az első színt is. Lysander (Nagypál Gábor) a nyakába akaszkodott Hermiával (Szorcsik Kriszta) és mentegetőzően széttárt karjaival nem éppen úgy fest, mint egy elvakult szerelmes. Arcán sokkal inkább ez látszik: "Ha tudtam volna, hogy ennyi bonyodalmat jelent ez a nő, és még meg sem kaphatom..." Ezt sugallja Nagypál játéka abban a jelenetben is, amikor Hermia nem engedi, hogy melléfeküdjön.

Dévai Balázs, Nagypál Gábor és Szorcsik Krisztina | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Alföldi tehát kiemeli a dráma egyik fontos összetevőjét, a frusztráltságot, az elfojtott, de kitörni vágyó dühöt, indulatot. S nem számít, hogy nemesi család sarjáról, mesteremberről vagy tündérről van-e szó, hiszen a frusztráció egyként gyötri mindnyájukat, Puckot kivéve. Nem is igazán tündérek itt a tündérek - ugyan mi "tündéri" van abban, hogy valaki azért akarja megalázni a feleségét egy szamár szerelmével, hogy visszakaphassa őt, vagy talán csak egy cserélt gyereket? (A szamárfej hatalmas műpéniszre cserélése talán Alföldi egyetlen olyan ötlete az előadásban, amely sehogyan sem indokolt, még akkor sem, ha az adott szituációban a furulya "motívumának" használata több mint szórakoztató.) Erre a kegyetlenségre rímel a tündérek elhagyása, vagyis "lény"-ekre cserélése is: a vörösre mázolt, félmeztelen, éles hangón sivító kreatúrák sokkal közelebb állnak az előadás baljós hangulatához.

A csúcspont Lysander, Demetrius (Dévai Balázs), Hermia és Heléna (Parti Nóra) közös jelenete. A két - varázsfű helyett itt világító "varázslabdákkal" megbűvölt - szerelmes férfi és a két semmit nem értő nő négyese a drámában is erős, de a színészek játéka ehhez még rengeteget hozzáad. Szorcsik Kriszta és Parti Nóra küzdelme és szópárbaja azáltal, hogy a mondottakkal ellentétben lényegében hasonló testi adottságokkal rendelkeznek (sőt, Szorcsik Kriszta néhány centivel talán még magasabb is Parti Nóránál), sokkal elkeseredettebbé válik: szinte nem is számít, hogy milyen indokkal ugranak egymás torkának, a lényeg csak az, hogy kiengedjék azt a rengeteg energiát, amit évek óta nem tudnak, s amit a bosszúságok napról napra csak növelnek... És fokozzák az elkeseredettséget Lysander húsba maróan fájó szavai is, amelyek Nagypál Gábor interpretációjában sokkal kevésbé magyarázhatóak a varázsszerrel - úgy üvölti őket a világba, hogy érződik, egy részüket már korábban is szívesen elmondta volna. Végtelenül fájdalmas és végtelenül emberi mozzanat. A mesteremberek előadása is ezekre az elfojtásokra, elnyomott feszültségekre épül. A munkásokat két dolog élteti: hogy megfeleljenek az uralkodónak, s hogy ezzel elnyerjék a "tíz garas napidíjat". Van, akinek minden vágya a megmutatkozás (Kardos Róbert remek Zubolyának), s van, aki nem mer, nem tud, vagy egyáltalán nem is akar színpadra lépni. Mind a hat színész kitűnő karaktert formál, a legemlékezetesebb azonban talán Ollé Erik introvertált Dudása, aki Thisbét adja. Igen erős vallomás a játék, a színészi átélés természetéről, amikor a Dudásként is magas hangon beszélő Thisbe végső monológjában hirtelen mély hangra vált, elbúcsúzik, s a kezében tartott késsel hasba szúrná magát, ha a többiek az utolsó pillanatban nem rántanák el a kezét.

Ebben a jelenetben, s az előadás egészében is benne van minden, ami szeretetről és fájdalomról elmondható, olyan erővel, ami színházban csak nagyon ritkán tapasztalható.

Daróczi Sándor díszlete a végletekig stilizált színházi tér, amelybe az "álom" kezdetén perceken keresztül színes műanyagdarabka- eső ömlik felülről, feltöltve a játék teréül szolgáló medencét s betemetve Puckot. Várhatnánk, hogy ha a lezúdult műanyag-eső összefügg Puckkal és a varázslattal, vajon hogy lesz újra üres a medence, amikor a drámában a feloldódáshoz érünk.

Sehogy. Mert ebben az előadásban az "ébredés" után sem változik gyökeresen a szereplők véleménye egymásról, a szerelemről; nem lehet igazán felébredni, következésképpen - az álom sem biztos, hogy csak álom volt... Dévai, Parti, Nagypál és Szorcsik arca mindenesetre ezt sugallja.

KOVÁCS BÁLINT