Puck - másként

Lázár Kati nem ma lett sokat foglalkoztatott, elismert, díjazott, kitüntetett színész, de mintha soha nem lett volna sztár. Szépsége teljében is csak ritkán tündökölt a címlapokon. Inkább jókat és jól játszott. Fiatalon fiatalokkal indult a 25. Színházban, azután végigutazta a színházi térképet, Miskolcról Szolnokra szerzõdött, Kaposvárott a társulat egyik oszlopa volt, Pesten a Merlin Színház egyik alapítója. Játszott a Katonában is, és mostanában a Bárkában hajózik. Körülhatárolt szerepköre nincs is, klasszikus vígjátékban és modern tragédiában egyaránt otthon van. Erdman hõseként orosz, Lorcában igazi spanyol donna. Fassbinder, ha látta volna, hálás lehetne neki a megírt figuránál formátumosabb és hitelesebb Petra von Kantért, de talán nem én vagyok az egyetlen, aki ma is úgy érzi, véli, hogy Lázár Kati Médeának született.

Ilyen múlttal nehéz elképzelni, hogy valaki tíz évvel ezelőtt, pályája csúcsán azt jósolta volna az anyaszerepekben tobzódó színésznőnek, hogy az új évezredben - egészen pontosan 2006 szilveszterén - Puckká fiatalodik. Elképzelhető, hogy ha el nem is hessegeti a merész képzeletű, hízelgő jóst, inkább csak a szemébe nevet. "Korábban kellett volna!" Józansága, önkritikája alighanem már akkor arra inti, hogy felismerje, korára, alkatára, súlyára való tekintettel sem lenne érdemes - Mickey Rooney és Mészáros Ági után - Robin pajtás vonzóan idegen szerepével kísérleteznie. De amikor tavaly év végén Alföldi Róbert váratlanul felkérte a szerepre - szerencsénkre! -, mégsem mondott nemet. Megsejtette, vagy talán csak megérezte a kínálkozó nagy lehetőséget, hogy lehet Puckot másként is játszani. Pedig nemcsak a szerepkör, a rendező is "új" volt számára. A Bárka lapjából, a jól szerkesztett, példaértékűen informatív Hajónaplóból tudjuk, hogy a felkérést megelőzően, jobbára félelmet ébresztő jelzőket hallott Alföldi diktátori rendezői munkamódszeréről, modoráról. És most ez a meghökkentő ötlet... De azért belülről mégis valami azt súgta, hogy el kell vállalni.

Lázár Kati | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Persze, aki a Bárka ezüst fenekű medence- színpadát körülölelő széksorok valamelyikéből csak azt látja, hogy a medence peremén terpeszkedő műszőrme kupac megmozdul és nagy nehezen felegyenesedik, még mindig nem hiszi, hogy Shakespeare erdei manóját látja. Meglepődik, hogy a lompos barna bunda alól előtüremlő rózsaszín kombiné és a sikktelenül harmonikázó térdzokni viselője Puck, azaz Lázár Kati személyesen, akit a rendező, Alföldi Róbert és az ötletes tervező, Fekete Kata nemcsak elidegenített, de valósággal el is rejtett az előnytelen jelmez mögé. Csak később derül ki, hogy a jelmez ezúttal nemcsak hogy nem külsőség, a jellem prezentációja, de a figurateremtés fele. Önmagában is jelzi, hogy Pucknak nincs kora. Egy rezignált, ám pletykákra, a házbeliek dolgára még mindig kíváncsi házmester nénit látunk, akinek legfeljebb halvány emlékei lehetnek csak a szerelem hatalmáról. Sátoros, dauerolt őszülő hajkoronája ismerős és mégis szokatlan, de ettől még nem enged varázserőre következtetni. A figura egészében inkább szánalmas, mint hatalmas. Ám a szánalmasnak tűnő, cseppet sem vonzó öregasszony hamarosan a szemünk láttára megnő és valamiképpen jelentékennyé válik. Ha nem manó, hát nemtő, korpulens párka, afféle erőteljes ősasszony, akinek az ereje felhalmozott tapasztalataiban, és - bármilyen furcsa - jósággal ötvözött bölcsességében rejlik. Nemcsak fáradt és rezignált, de segítőkész és megértő is, olyan drámai hős, aki (Brechttel szólva) érzi az iszonyú kísértést a jóra.

Talán ennek is köszönhető, hogy tündéri parancsra képes súlyos testét a cselekmény villanymotorjaként is működtetni. Van, amikor inkább csak vonszolja magát, azután alkatát meghazudtolva, sebességbe kapcsol és valódi manóként fut, ugrál, hogy a rábízott varázslófeladatoknak eleget tegyen. Időnként Shakespeare-hőshöz és mesefigurához nem illően cigarettára gyújt, de csak azért, hogy figyelmeztessen, Puck az időtlenségben is kortárs, Shakespeare színpadán is köznapi asszonyság, aki füstkarikákat eregetve a bölcsességet szívja magába.

Alföldi, aki klasszikus művek rendezésekor előszeretettel választja a legújabb, legmodernebb fordításokat, ezúttal mintha Lázár Kati kedvéért ragaszkodott volna a veretes Arany János-szöveghez. Valószínű, hogy jól tette. A tündérlakta mesebeli erdő nem Petri György vagy Parti Nagy Lajos világa. Bár a fiatalok - az Oberont méltósággal játszó Kálid Artúron és a Zubolyként kiemelkedő Kardos Róberten kívül - nehezen birkóznak Arany nyelvével, és szövegmondásuk olykor az érthetőség követelményének sem tesz eleget, elfogadjuk a rendező választását, már csak azért is, mert Lázár Katinak itt és most is "jól áll" a vers. Olyan szuggesztíven mondja a maga - erősen meghúzott - szövegét, és még a szövegidegen "ahá"-kat és a megengedő "jó"-t is annyi méltósággal ruházza fel, hogy szinte belénk szuggerálja szavának súlyát. Reakcióival érzékelteti, hogy nemcsak tudomásul veszi a színpadot betöltő érzelmi-érzéki zűrzavart, de képes rendet teremteni a káoszban, és megvannak az eszközei is ahhoz, hogy helyre zökkentse a hősök szenvedélyét.

Nem ismerem az aktuális heti londoni színházi műsort, de azt sejtem, hogy az egy hónapra eső Szentivánéji álommennyiségben túlteszünk a bárd hazáján. Érdemes megszámolni: a márciusi Súgóban öt (de rigorózusabban számolva is legalább négy és fél) változat szerepel. A pesti közönség napok alatt részt vehet orosz rendező magyar előadásán, főiskolások Szentivánéji partiján, és mesés bábelőadáson is. A Bárkában látható modern változatra a tündéri manót emberként megidéző Puck kedvéért fogunk emlékezni.

Azok közé tartozom, akiknek annak idején megadatott, hogy Peter Brook Budapesten is bemutatott remeklése után a nézőtéren kezet foghatott az ő, köztünk cikázva örömet és szeretetet osztogató Robin pajtásával. Most csupa fiatal között ülve viszont lélekben Lázár Katival parolázhattam. Az ő teljesítményét sem fogjuk egyhamar elfelejteni.

"Kulturális hungaricum"
számokkal és kérdőjelekkel

Idestova húsz éve zajlik - olykor fellángol, máskor elalszik - a hazai színházi struktúra körüli vita. Mostanában már nem is a szakma polemikus kedve szítja, hanem a szükség: látszólag Thália védelmezői és ellenfelei csatáznak, a kérdés csak az, hogy ki áll az egyik és ki a másik térfélen.

Szabó Istvánnak az NKA kiadásában megjelent Színházi jelenlét - színházi jövőkép című kötetben közreadott tanulmánya, Vásárhelyi Mária 2005-ös közönségkutatása és Venczel Sándor színigazgatókat megszólaltató körinterjúja a tegnapi - és mára sok tekintetben megváltozott, a szemináriumok nyelvén "fokozódott" - helyzetet méri fel, és a számok, statisztikák tömegével felvértezve keresi a mai gondokból a kiutat. Az elénk tárt jelenlét nemcsak tanulságos, de jól dokumentált és ezáltal hitelesnek tetsző is, míg a jövőkép inkább közérdekű vitaanyagként értékelendő.

Talán mondani sem kell, hogy a közös fedél alatt prezentált, három eltérő módszerrel és különböző aspektusból lefolytatott vizsgálódás nem jegyzetet, hanem szociológiai tanulmányt, gazdasági számításokra és széles körű ízlésvizsgálatra alapozott folytatást érdemel. Ez azonban valószínűleg csak akkor fog holnap megszületni, ha az érdekeltek már ma nem mennek el szó nélkül a tanulmányok kijelölte válaszutak, letérők mellett. De nem felejtik el azt sem, hogy immáron 2007-et írunk.

Szabó István nem csinál titkot abból, hogy a társulatokat működtető repertoárszínház híve, de a támogatási igények és lehetőségek szembesítése során kicsit kelletlenül, szomorúan, mégis szembenéz ennek a hagyományos és a szakma által preferált struktúrának a problémáival. A számok tükrében vizsgálja például, hogy mit jelent az egyre kisebb befogadóképességgel rendelkező játszóhelyek folyamatos bővülése, és mit a sajtóban büszkén, ámde unalomig ismételt, inkább csak virtuálisan, mint statisztikailag lelkesítő ötmilliós évi nézőszám. Eddig is sejtettük, de a kötetből már tudjuk is, milyen jelentős különbségek mutatkoznak városonként, színházanként az egy lakosra, illetve nézőre vetített támogatás összegében. Hogy Békéscsabán minden nézőt 6026 forinttal támogat az állam, de Pécsett 2003-ban "csak" 2054 forint jutott. Az efféle önkényesen kiragadott adatok arra is jók, hogy elmorfondírozzunk rajta: mikor indokolt, elkerülhetetlen, és mikor aránytalan ez a differencia. Megéri-e némely csapnivaló előadás a költségvetésnek, a közös kasszának a ráilletve ránk fordított összeget. De ki tudja előre, vagy akár a próbák kezdetén megmondani, kiszámítani, hogy mekkora kulturális érték van születőben? (Az ismeretekre, tapasztalatokra alapozott "papírforma" persze sok mindent sejtet, de egyfelől igazságtalan lenne egységes mércét alkalmazni, másfelől mindenki tudja, hogy a művészetben mindig születhetnek meglepetések, sőt csodák...)

És egyet kell értenünk Vásárhelyi Mária Népszabadság-beli cikkével is: az állampolgár számára minden színházban töltött este értékesebb az országos tévérabság időtartamának további növelésénél! A kötet minden szerzője célul tűzi ki - helyesen - az ötmillióból kiszorult, színházi tapasztalattal, élménnyel nem rendelkezők meghódítását. Ennek stratégiájáról és taktikájáról azonban vajmi kevés szó esik.

Venczel Sándornak a régiók gondjával, a színházak ellátási kötelességével és az együttműködés kiépítésének gyakorlati problémáival szembesülő 33 direktor-interjúja még egyértelműbben tükrözi a strukturális változtatás objektív és szubjektív akadályait. A beszélgetések fő témája, gerince, hogy mit kíván a magyar színház. Kevesen lepődnek meg, ha úgy summázom, hogy pénzt, méghozzá biztos (és lehetőleg több) pénzt. Ezen túl az állandó társulatok felbomlásának megakadályozását, a régiók közötti különbségek csökkentését. Jogos kérdése a tanulmánynak, hogy ha elfogadjuk a színházakat tipikusan nonprofit intézménynek, hogyan kellene érvényesíteni a gyakorlatban a művészszínház és az üzleti színház (financiális) megkülönböztetését. Enélkül ugyanis minden reformtörekvés írott malaszt marad. Még az sem derül ki egyértelműen, csökkenti-e már ma, vagy a közeljövőben a szakmai, színészi vállalkozások elterjedt gyakorlata a támogatási igényt. Kell-e valójában színházi törvény, és ha igen, miért nem? A kötetben feltett és az olvasóban megfogalmazódó kérdések izgalmasabbak, mert sürgetőbbek a (jogos) fenntartásokkal körülbástyázott válaszoknál és válaszkísérleteknél. A sürgetést mindenki érzi, az is, aki műveli, és az is, aki csak élvezi a színházak sokszor joggal kritizált, de semmiképpen nem megtagadható teljesítményét.

Ebből a szempontból - de kritikus szemmel is - különlegesen érdekes Vásárhelyi Mária közönségkutatása. A nézők tájékozottságának fejlődését igazoló kísérlet és az elkeserítő tudatlanság dokumentálása csak így, együtt, egymással ütköztetve érvényes. A színészi pálya presztízsének alakulásáról sok újat Vásárhelyi sem mond, mégis érdekes, hogy számokkal igazolja, amit tapasztalati alapon tudtunk, hogy a tévés megjelenés, illetve annak gyakorisága hogyan borítja fel a valóságos értékrendet. Megütközést keltő - bár nem meglepő -, hogy a kérdezettek többsége soha nem látta színpadon azt, akit válaszában kedvenceként említett.

A statisztikák ébresztette pesszimizmusunkat a szerző az összefoglalóban azzal igyekszik oldani, hogy azért az elmúlt évtizedben tagadhatatlan közönségcsökkenés a jegyárak hatszorosára emelkedésének idején sem drámai. Rengeteg a gond, a panasz, az elmaradás, de azért kétségbevonhatatlan, hogy még a tévédömping idején is szeretjük a színházat. Valahányszor rangos színházak fontos előadásán telt házas nézőtéren ülök, magam is ezt érzem. És tulajdonképpen örülök, amikor telefonon szakmai jegyet kérek, és a nagy érdeklődés, siker miatt várnom kell, vagy barátaim panaszkodnak, hogy milyen nehéz egy-egy fontos előadásra bejutni. Bár a közönségkutatás számadatai szerint a könnyebb műfajok, zenés vígjátékok, musicalek tarolnak, azért az Alföldi Róbert rendezte Tartuffe-re, vagy a Katona József Színház A vadkacsájára sem könnyű jegyet kapni. Ilyenkor bízom a jelen és a jövő közönségében.

Aggasztani legfeljebb az aggaszt, amikor azt olvasom, hogy kiváló prózaírónk - akinek színvonalasan előadott darabjairól magam is sokszor és lelkesen írtam - a Kortárs Magyar Drámafesztivál alkalmából rendezett vitán azzal provokálta a jelenlévőket, hogy "bevallotta", emlékezetes előadást életében csak ötöt látott, úgyhogy ma már nem jár színházba, mert unja és idegesíti. (Népszabadság, 2007. február 23.) Bevallom, remélem, hogy az efféle polgárpukkasztásnak szánt nézetek nem hatnak a statisztikailag mérhető, szélesebb közönségrétegekre.

Akiknek színházba járási szokásait, színházi ízlését statisztikával sem lehet megváltoztatni, de még befolyásolni sem. (Kutatni, mérni viszont igen.) De elriasztani azért nem illenék! Ehelyett érdemes inkább - szakmán belül és kívül is - tanulmányozni a számokat. Sőt... Valószínűleg még célszerűbb lenne, ha illetékes szakemberek felfigyelnének arra, amit egy színházigazgatói stallumra hajtó direktorjelölt javasolt pályázatában. Hogy színházi ismeretek iskolai oktatásával kellene nevelni, vonzani a holnap közönségét. Igaza van, még akkor is, ha nyilvánvaló, "színházul tanítani" az új tantárgy vagy tananyag befogadásánál eredményesebben már csak jó előadásokkal lehet! Hogy a jelenlegi financiális mélyponton, strukturális és művészi gondokon túljutva, színesebb és gazdagabb is legyen a színházi jövőkép.

FÖLDES ANNA