Korunkra jellemzõ ötlet: ami nem kel el kisebb adagokban, megpróbálják nagy dózisban eladni. A furcsa az, hogy gyakran sikerül. A kis mozik tönkremennek, mire soktermes multiplexekben kínálják a filmeket. És azok elvannak. Sõt, néha virágoznak. A képzõmûvészetet is nagy reklámmal kísért óriástárlatokon kínálják, a múzeumok meg gyakran éjszaka elevenebbek, mint nappal. Szóval ami normálisan életképtelennek tetszik, az valamilyen különleges, abszurd formában, csomagolásban sikeres lehet.

Alighanem ez a tapasztalat vezette a Magyar Televízió illetékeseit, amikor kitalálták, hogy az m2-n színházi heteket csinálnak. Ezzel zárták az elmúlt esztendőt, és ugyanezzel ez év első negyedét. Talán azért is választották éppen március végét, mert beleesett a színházi világnap. Hogy nézőcsalogatóbbnak bizonyult-e így a képernyős színház, mint esetlegesen elszórva a műsorfolyamban, azt nem tudom, sőt, lehet, hogy nem is igazán lehet tudni, minthogy az ilyen rétegműsorok általában a közvélemény-kutatók által elhanyagolhatónak tartott mennyiségű nézőt vonzanak. Elvben a minden esti színházi közvetítés éppúgy lehet figyelemfelkeltő, mint riasztó. A kultúra tömeges kiárusításának tapasztalatai az utóbbi években mindenesetre inkább valószínűsítik az előbbit.

Az viszont bizonyos, hogy a dömpingnek mindenképpen vannak kedvező és kedvezőtlen, vagy pusztán furcsa velejárói. Abból például, hogy ezúttal a színházi világnap hetére időzítették a közvetítések sorozatát, előre kiszámíthatóan adódott, hogy éppen a világnapon összeütközött az m2 a Duna Televízióval. Ami persze önmagában még szinte elkerülhetetlen - minden évben színházi közvetítéssel ünnepli ezt a napot mindkét közszolgálati televízió. Az viszont már igazán tréfás, hogy mindkét adó éppen a budapesti Katona József Színház nem túl régi előadását választotta. Bár A Talizmán és az Ivanov nem éppen azonos súlycsoport, ám egymástól nem különösebben távoli színházi minőség. Nem lehet könnyű közöttük választani. Nem is szólva a csatornákon ötletszerűen szörföző nézők meglepődéséről, akik az egyiken Fekete Ernőt enervált csehovi értelmiségiként, míg a másikon lassú léptű és nem kevésbé lassú eszű kertész szerepében láthatták, Nagy Ervinnel pedig hol vörös parókás könnyelmű ifjoncként, hol meg csalafinta terveket szövő erőszakos gazdatisztként találkozhattak. Kétségkívül érdekes volt néhány napon belül találkozni a kilenc és a harminckilenc esztendővel ezelőtti Béres Ilonával. A film és a televízió korában az ilyesmi ugyan nem feltétlen különlegesség, de a színház mégis más. Nagyobb szerepe van ott a színészi személyiségnek, a gesztusok, a hanglejtés, a hangszín egyediségének. Természetesen összehasonlíthatatlan a két szerep és a két helyzet. Mezey Mária színpompás Warrennéja mellett játszani a szükségképpen szürkébb egyéniségű lányát egészen más, mint vicces magánszámokkal, jól kidolgozott poénokkal vadászni a hatást A nagymamában. A személyiség és a művészi komolyság mégis azonos. Alapvető különbségnek érzem viszont a játék felszabadultságát. A mai Béres Ilona szabadabb, merészebb, s ezért hatékonyabb is a színpadon, mint a pályakezdő.

A sorozat alapgondolata egyébként a nagy színészegyéniségek megidézése volt. Latinovits Zoltán, Mezey Mária, Gobbi Hilda, Básti Lajos, Tolnay Klári alakítása volt az előadások kiválasztásának ürügye. Ennek a célnak maradéktalanul megfelelt a Mario és a varázsló. A negyvenperces felvételen Latinovits lényegében magánszámot ad elő. Más kérdés, miképpen hathat ez a gyenge minőségű feketefehér felvétel arra, aki nem látta annak idején a produkciót. Nem tudom, sőt kétlem, hogy átjön a képernyőn a színész személyes szuggesztivitása. Félek, az elfogulatlan, netán tájékozatlan néző nem a ripacsot játszó nagy művészt, hanem csak a ripacsot látja. Mezey Mária viszont a nem kevésbé rideg technikai adottságok között is maradéktalanul csillog. Játszik minden porcikája, mégis az igazán jelentékeny színészek között ő az egyetlen ember. Igaz, szerep szerint az. A többiek - Balázs Samu, Velenczey István, Fülöp Zsigmond, Béres Ilona - viselkednek az angol társasági és színházi normák szerint. Mezey Mária él - mint Warrenné és mint Warrennét játszó színész. A megtestesült színészparadoxon: minél inkább játszik, annál igazibb és igazabb. Gobbi Hildát és a Csirkefejet a képernyőn nézve sem tudom elválasztani az egykori színházi élménytől: kínos megrázkódtatás, érvényéből semmit sem vesztett sorstragédia. Az előadás persze igazi csapatjáték, mindenki egyforma csoda benne. A tanácsi alkalmazottként elveszetten kínlódó Ronyecz Mária csak azért tűnik ki, mert őt meg a Play Strindbergben is láthatjuk most - korábbról és fekete-fehérben. Három egyaránt nagy színész egyenrangú játéka. Básti mellett Ronyecz és Kálmán György azonos súllyal, azonos színészi erővel van jelen. Színesek és játékosak, gúnyolódásban, parodizálásban túltesznek a Strindberget átíró Dürrenmatton is. Megint más eset A nagymamáé. Tolnay Klári méltóságteljes, elegáns, bölcs a címszerepben. Ám a köréje zsúfolt negéd és tiritarka gügyögés, a nagyok - Sinkovits, Kállai, Agárdy - rutinkomédiázása, a fiatalok fakósága a képernyő keretei közé zsúfolva még sokkal kínosabb, mint színházban volt.

Az adásokat ezúttal csak Sugár Ági rövid interjúi vezették be. A kérdezett megválasztása pedig mindent eldöntött. Spiró György szellemesen emlékezett Gobbi Hildára, Berényi Gábor intelligensen beszélt Mezey Máriáról. Zolnay Zsuzsa viszont túljátszotta a szerepét Básti Lajosra emlékezve, a nagy művész általa felolvasott színészi hiszekegye pedig éppen annyira volt lapos és közhelyes, amennyire eredeti és színes tudott lenni Básti a színpadon.

ZAPPE LÁSZLÓ