Pécsi Nemzeti Színház

Dosztojevszkij regénye, az Ördögök, és következésképpen a belõle Camus, illetve Andrzej Wajda átdolgozása nyomán készült színpadi adaptáció elsõsorban politikai, illetve a politikai erkölcsre vonatkozó értelmezésre csábít.

A huszadik századi történelemnek egyik, mindenképpen meghatározó áramlata valamiképpen kapcsolódik ahhoz a nihilista- anarchista mozgalomhoz, amelyről a mű szól. Más kérdés persze, hogy ki, mikor, mennyiben tartotta elődjének, vagy éppen tagadta meg azt a fajta forradalmiságot, amelyet Nyecsajev és társai vallottak. S megint másik kérdés, hogy a mindenféle elvi nyilatkozat, elhatárolódás, bírálat, kritika ellenére mennyiben élt tovább a mozgalomban, a mozgalom szellemiségében, erkölcsiségében az a szélsőséges amoralitás, amely oda vezet, hogy nem a célokban, az eszmékben, hanem a közös bűnben, az együtt elkövetett gyilkosságban keresik az összetartó erőt. Az viszont eléggé valószínű, hogy ez a fajta erkölcsi nihilizmus erősen hozzájárulhatott, ahhoz, hogy a győztes forradalom a sztálinizmusba fordulhatott, ideológiája tömeggyilkosságokhoz nyújthatott alapot. Amikor tehát Ascher Tamás először Kaposváron, majd a Vígszínházban színpadra állította az Ördögöket, az akkori politikai rendszer alapjaira, meghatározó gondolkodásmódjára vonatkozó sugallat mindenképpen belengte a nézőteret. Az előadás politikai aktualitása megkerülhetetlen volt.

Manapság, a rendszerváltás óta, a darab időszerűsége bizonyára nem csekélyebb, csak éppen nem ilyen kézenfekvő. Az erkölcsi válság folyamatos, és a politikai cselekvést, a társadalmi jobbító szándékot fenyegető amoralitás veszélye sem kisebb. A politikai-közéleti tisztesség teljes elrelativizálódásának vagyunk tanúi az elmúlt több mint másfél évtizedben. A morált, amelyet követni illik, a választott tábor gondolkodásmódja, mentalitása szabja meg. Közös gyilkosságra nincs szükség, elegendő a másik féltől való félelem, hogy működésbe lépjen az öncenzúra. Igaz, ez a fegyelem nem egyforma a két oldalon, de érzékelhetően mindenütt működik.

Stubendek Katalin és Pál András | Fotó: Körtvélyesi László

Ha a lényegére csupaszítjuk Dosztojevszkij (Camus, Wajda) kérdéseit, akkor tehát megvan a kapcsolódás korunk magyar világához. A színház azonban sohasem lehet képes lényegre csupaszított kérdésekről szólni. Sőt, éppen hogy az érzékelhető dolgok közötti kapcsolódások, asszociációk révén hat, idézi elő a ráismerést.

E tekintetben pedig a regényből készült darab élesen két részre oszlik. Lezajlik egy családi történet, talán drámának is nevezhető, és egy politikai cselekvéssor, amelyet tragikusnak is mondhatnánk. A két történet összekapcsolódik, amennyiben mindkettő nagyrészt ugyanazon emberek között, s főképp ugyanabban a társadalmi közegben játszódik le. A darab első részében ráadásul az egyik vonulat, a családi viszonyok alakulása áll a középpontban, míg a másodikban a politikai manipuláció, Verhovenszkij ármánykodása szabja meg a cselekményt. Az igazi összetartó erő azonban a főhős, Sztavrogin alakja lehetne, ő mindkét történet középpontjában áll, s mindkettőben fontos, ám nem meghatározó a szerepe. A családi történetet főképp anyja irányítja, a mozgalmit pedig az ifjabb Verhovenszkij. Bizonyos mértékig mégis érte folyik mindkét küzdelem, amelyekben ő, passzív amoralitásával, kedvetlenségével, cselekedeteinek véletlenszerűségével tulajdonképpen nem nagyon vesz részt. Sodródik bennük.

Ahhoz, hogy ezt a jelenetsort igazán a magunkénak érezzük, bizonyára nagyon erős rendezői elgondolásra, vízióra lenne szükség. Béres Attila viszont beéri annyival, hogy Bátonyi György kopottas, nemesi kúriát és városi nyomornegyedet öszszemosó és közös nevezőre hozó díszletében rendben, áttekinthetően lebonyolítsa a valóban nem egyszerű, sok szálat összesodró cselekményt, fölismerhetően hozza színre a rengeteg szereplő közül legalább a fontosabbakat. Ebben Pilinyi Márta az orosz XIX. századot idéző ruhái is segítik. No meg néhány tiszteletet érdemlő színészi alakítás is. Füsti Molnár Éva erős vonásokkal jeleníti meg Sztavroginát, Pilinczes József az idősebb Verhovenszkij elmosódottabb személyiségét ábrázolja találóan, Köles Ferenc Satov rosszat sejtő, vergődő moralitását érzékelteti jól, Széll Horváth Lajos finoman kimért modor mögé rejti az ördögi manipulátort. Ottlik Ádám és Szabó Vera markánsan és harsányan adja a részeges kapitányt és elmebeteg húgát. A főszerepre, Sztavrogin alakjára a kaposvári főiskolán végzett Pál Andrásnál jobbat aligha lehet könynyen találni. Külseje, kiállása magában magyarázza a körülötte zajló kultuszt, játékkultúrája pedig képessé teszi egy blazírt, érzelmek és erkölcsök nélküli, kiégett fiatalember eljátszására. Csak a csodára nem képes, arra, hogy még vonzóvá, de legalább érdeklődésünket felkeltővé, netán izgalmassá, titokzatossá is tegye ezt a figurát. Sztavrogin egy önelemző monológgal mutatkozik be. Pál András és nyilván a rendező is elhiszi neki, hogy mintegy fatális elrendelés folytán szakadt rá a kislány megrontása, az iszákosság, az elmebeteg lánnyal kötött házasság. Regényhősnek talán elmegy az érzékek automatizmusától sodort tehetetlen, "felesleges" ember, ám a színpadon hamar érdektelenné lehet.

A probléma azonban nem is elsősorban a szerepé és a szereplőé, hanem az egész előadásé. Éppen ő, Sztavrogin az, aki leginkább foglalkoztatta Dosztojevszkijt és a XIX. századi orosz értelmiséget, a nemesi ifjú, aki nem talál szerepet, célt magának, értelmet az életének. Benne fut össze a kor erkölcsi válsága, és az ő amoralitása az igazi, az akár nemzeti méretűnek is érezhető tragédia. A tisztes igyekezetű előadásban pedig éppen vele nem tudunk közelebbi érzelmi vagy szellemi kapcsolatba kerülni.

ZAPPE LÁSZLÓ

Az írás a Vidéki Színházak Találkozója alkalmával látott budapesti vendégjáték alapján készült.