Tatabányai Jászai Mari Színház

Az azért legalábbis szokatlan, hogy egy elõadást a színlap tanúsága szerint a társulat rendezett. Még akkor is, ha átlátható szerkezetû, különösebb értelmezésre nem szoruló, alig néhány szereplõs színdarabról volna szó. Örkény István drámai fõmûve, a nem könnyen játszható, sok szereplõt mozgató, jó néhány elemében többértelmû, történelmet, egyéni sorsot, magánmitológiát összefûzõ, az egyperces novellákból öntörvényû dramaturgiával építkezõ Pisti a vérzivatarban esetében azonban ez mindenképp meglepõ.

A recenzens ilyen helyzetben folytathat némi nyomozást, s bizonyos stílusjegyek alapján próbálhat rájönni, hogy a társulaton túl mennyire és mennyiben van rajta az előadáson Harsányi Sulyom László, Novák Eszter, esetleg Kárpáti Péter keze nyoma, vagy kényelmesen hátradőlhet a székében, s várhatja, hogy miként ütheti le a magas labdát. Hiszen ha az előadás nem sikerül, lehet írni, hogy lám, lám, rendező nélkül nem is futhatja többre, ha viszont mégis sikerül, akkor drámai hangon lehet elgondolkodni a magyar színházrendezés állapotjáról annak kapcsán, hogy miért jobb egy "rendezetlen" produkció a legtöbb rendezettnél. A magam részéről azonban sem nyomozással, sem labdaütögetéssel nem szeretnék foglalkozni - annál is kevésbé, mert a tatabányai előadás valóban sikerült produktum, mely önmagában is megfelelő alkalmat nyújt elemzésre és elmélkedésre.

A bemutató színlapja mintha szándékosan homályt tükrözne: a szereplők névsorának ömlesztett közlése (ami afelől is bizonytalanságban hagy, hogy a mű mely változatát adják), az eredeti helyett címmé emelt Pistipistipistipisti és a társulat feltüntetése rendezőként formabontó, de legalábbis az eredeti műtől lényegesen eltérő előadást sejtet. A tatabányai produkció azonban voltaképpen konvencionális előadás: nem szakad el lényegesen az örkényi szövegtől (kisebb-nagyobb dramaturgiai beavatkozásokkal valamennyi előadás élni szokott), nem törekszik eredeti színházi nyelv kiépítésére - ambíciója egyértelműen az örkényi gondolatok, az abszurd humor erőteljes, hatásos színészi közvetítése. Egyik legmegnyerőbb sajátja éppen a keresetlen természetesség, melylyel a játszók birtokba veszik a szerepeket és helyzeteket. Nem törekszenek arra, hogy a mozaikcserepekből erőszakosan nagy egészet konstruáljanak; etűdöket játszanak, amelyeket a játék sodra hol lazábban, hol szorosabban illeszt egymás mellé. Kevés előadás mutatta a Pistit enynyire egyértelműen az Egypercesek rokonának - és talán soha nem éreztem enynyire azt, hogy ez egyáltalán nem zavaró.

Honti György és Mucsi Zoltán | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az előadás truvája voltaképpen az, hogy nincsen benne semmiféle truváj. A színészek egyszerűen eljátsszák a jeleneteket: magabiztosan eltalálva és kitartva az alaphangot, számos árnyalattal gazdagítják a kezdetben már késznek látszó karaktereket. Lényegtelen, hogy fizikumában, alkatában mennyire fedi le a színész a megírt figurához kapcsolódó szerepkonvenciókat, hiszen a szöveg e szerepkonvencióktól függetlenül működőképes, az egyes jeleneteket pedig nem a jellem kontinuitása, hanem az egyes szituációkban megjelenő emberi magatartás, illetve annak konstans és változó aspektusai fűzik össze. Ezért működnek a szituációk és szerepek finomabb átcsoportosításai, ezért nem zavaró, hogy a Szőke lány (Péter Kata) nem szőke, vagy hogy a főszerepet játszó Chován Gábor voltaképpen a szerephez tapadó konvenciók ("tipikus kisember", "éretlen ifjú", "kiemelkedő, de elbukó hős" stb.) egyikének sem felel meg maradéktalanul.

Az előadás kis civil versengéssel indul; a férfi szereplők majd mindegyike úgy tudja, hogy ő játssza Pistit. Noha van később visszautalás erre a jelenetre, s találhatunk másutt is finomabb teátrális ötleteket, ez a hang, ez a forma nem válik meghatározóvá a játékban. Örkény szövegét többnyire realisztikus felfogású színészi játék hitelesíti; az, hogy a színészi játék voltaképpen realisztikus eszközökkel él az abszurd, reálszituációként semmiképp nem értelmezhető jelenetekben is, fontos humorforrás. Noha a színészi teljesítmények azért nem teljesen egyenletesek (a különbséget főként az jelenti, ki mennyire képes hangsúlyossá tenni az adott jeleneteket), a szerepformálások közös sajátja a minden túlzástól, póztól, karikírozástól mentes természetesség. Az aktorok rugalmasan közlekednek az egyes szerepek között; minden szerepnek megvan a maga - ismétlődésekre, párhuzamokra, ellenpontokra épülő - íve. Ezért érzünk minden figurát autonómnak - még ha az egyes jelenetek más és más irányban rendezik is el a feltűnő sorsszeleteket.

Chován Gábor Pistije tiszta tekintetű fiatalember, ám tisztasága nem naivitást, éretlenséget, esetlenséget takar. Pisti nem balek, nem szánandó, felnőni képtelen ember, hanem pragmatikus szemléletű, a világhoz, a társadalomhoz, a történelemhez nyitottan közeledő férfi, aki mindig okul a történtekből, s többnyire meglepve tapasztalja, hogy újra és újra van okulni valója. Chován minden látványos gesztus nélküli, kézenfekvő eszközökkel élő, ám kifejezetten erőteljes játéka magától értetődően rendezi Pisti köré a cselekményeket. Még akkor is, ha voltaképpen mindenki abban a cipőben jár, mint ő: Pisti itt mindenki - s ebben az értelemben éppúgy igaza van a játék elején vetélkedő szereplőknek, mint a színlapnak: tulajdonképpen nem az egy, de nem is a négy Pistis változatot látjuk, hanem inkább egy tizenkét Pistiset. E sok "Pisti" közül emlékezetes marad Molnár Csaba tétovaságot, tehetetlenséget magabiztos fellépéssel, kimért nyugalommal palástoló férfialakja, Honti György hol ironikusnak, hol melankolikusnak tűnő, teszetosza figurája, Mucsi Zoltán szokatlanul bensőséges, visszafogott, a jelenlét erejével hatásossá tett szerepformálása, Moldvai Kiss Andrea az abszurd számos színárnyalatával kitűnően élő figurateremtése, Péter Kata szeretet és szeretetéhség több variációját mutató gesztusai. A legkevésbé Rizi lehet Pisti, hiszen az ő szerepe dramaturgiailag körülhatároltabb, kötöttebb. MargitaiÁgi mégis képes eljátszani a múltba látó jövendőmondó, a kudarcot valló, elfuserált ősanya keserűen tragikomikus figurája mellett a figura többiekéhez hasonlatos, történelmi szelek verte, forgatta sorsát is.

Nem minden jelenet válik igazán erőssé, erőteljessé, észlelhetőek néha (főként a játék első harmadában) tempógondok is, mégis felettébb kellemes élmény a tatabányai Pisti. Csupa termékeny ellentmondás az előadás: rendező nélkül mutat határozott koncepciót, de a koncepció nem erőszakolja meg a játékot, melynek természetessége, spontán derűje helyenként egészen magával ragad. Ilyesmit is ritkán látni manapság.

URBÁN BALÁZS

Az írás a Vidéki Színházak Találkozója alkalmával a Thália Színházban látott budapesti vendégjáték alapján készült.