Brno Csehország második legnagyobb városa, itt mûködik a Leo¹ Janáèek Zenei és Elõadómûvészeti Akadémia, a JAMU, mely tizenhét éve rendezi meg a színmûvészeti iskolák nemzetközi fesztiválját. Az eseményt teljes egészében a hallgatók szervezik, tanáraik "csak" felügyelik a munkát.

A szervezés már szinte része az oktatás menetének, hiszen a JAMU kulturális menedzsment szakos hallgatói így szerezhetik meg a szükséges gyakorlatot. Felmenő rendszerben dolgoznak: a végzősök a fesztivál irányítói, míg az elsősök például a csoportokat kalauzolják a városban, vagy a jegyeket szedik. Semmilyen egyetemi oktatás nem pótolhatja azt a tapasztalatot, amit egy ilyen fesztivál szervezése adhat. Nem véletlen, hogy más egyetemeknél is hasonló a helyzet. A legtöbb intézményben működik a kulturális menedzsment szak és fesztivált is szerveznek, így például Prágában, Pozsonyban, Łódźban, Moszkvában és Krakkóban. (A tervek szerint 2008-ban már a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem is bekapcsolódik a vérkeringésbe, és maga is szervez fesztivált. Ezúttal egyeztetési problémák miatt előadást nem tudott küldeni az egyetem Brnóba, ezért a harmadés negyedéves dramaturgok képviselték az iskolát.)

A fesztiválon minden társulat az anyanyelvén játszott: a produkciókról a két nyelven, angolul és csehül kiadott fesztiválkatalógusból lehetett tájékozódni. Helyenként pontatlanok vagy hiányosak voltak az információk, de a helyszínen mindig akadt valaki, aki segíthetett. Egyedül a szlovén produkció kényeztette el a nézőket angol felirattal. A fesztivál minden napjára szintén kétnyelvű fesztiválújságot készítettek a dramaturghallgatók, sőt: egy-egy előadásnak két kritikát is szenteltek a szerkesztők. Az előadások több helyszínen zajlottak a városban: a Marta Stúdióban, mely a MU Színházhoz (tartalmilag és építészetileg is) hasonlatos alternatív hely, ide készülnek a JAMU vizsgaelőadásai; a Kabinet Múz Stúdióban és a Husa na provázku Színházban, melyek független, kísérleti előadásokat befogadó intézmények; a Bolek Polívka Színházban és a HaDivadlóban, melyek igényes művész színházak, mint Pesten az Örkény vagy a Radnóti. Természetesen a brnói nemzetibe, a Mahen Színházba nem szerveztek előadást a hallgatók, de figyelemre méltó színháztörténeti tény, hogy Kelet-Európában itt alkalmaztak először Edison-féle villanyvilágítást. Továbbá Brno erős és aktív színházi kultúrájára jellemző, hogy a piactéren ma is áll a város legrégibb színházépülete, az 1730-as években emelt Reduta Színház. Jelenleg elegáns zenés színházként működik.

A szófiai Színház- és Filmművészeti Akadémia előadása | Fotó: P. Nesvodba

Felfrissülést jelentett látni a rengeteg tehetséges (jobbára végzős) fiatalt, és tapasztalatot szerezni a különböző színházi képzésekről, összevetni a budapesti gyakorlattal. A nyelvi korlátok sem jelentettek akadályt, sőt: kényszerítették a nézőt, hogy még jobban figyeljen, és a szavakon túl értse meg az előadásokat. A moszkvai, Geraszimovról elnevezett filmes iskola (VGIK) növendékei esetében fel sem merült, hogy gondot okozna a megértés. Az intézményt 1919-ben alapították, ez a világ legrégebbi filmes iskolája, itt végzett többek között Bondarcsuk, Tarkovszkij és Dovzsenko is. Az elnevezés ugyan még a régi, de manapság már a filmes és színházi képzés egészét átfogja a VGIK. Klasszikus Sztanyiszlavszkij- módszerrel dolgoznak, melynek kristálytiszta megvalósulását láthattuk a hallgatók Grigorij Lifanov rendezte előadásában. A mű Leonyid Andrejev (szabad fordításban) Napjaink című darabja, mely a XX. század elejének Oroszországáról szól, kallódó hősökről, szegénységről és elveszett szerelemről: egy fiatal egyetemi hallgató a házasodás előtt tudja meg kedveséről, hogy férfiak kitartottja. A pontos történetet az előadás után ismertem csak meg, mégsem ért veszteség. Olyan aprólékosan, pontosan kidolgozott és intenzív jelenléttel játszottak a színészek, hogy úgy éreztem, mintha érteném az orosz szöveget. Valóságos élet volt a színpadon és valóságos emberi érzelmek: a szó legnemesebb értelmében vett realizmus.

Szerencsére Moszkvából a Vahtangoviskola növedékei is szerepeltek a fesztiválon, és tanulmányozni lehetett a két módszer közötti különbséget. Az iskolát a híres orosz rendező, Jevgenyij Vahtangov alapította 1913-ban. 1936-ban az intézmény felvette a Vahtangov-tanítvány, Borisz Shukin nevét. Színészetet és rendezést oktatnak, kis csoportokban. A rendezők kezdettől együtt dolgoznak a színészekkel, maguk is megtanulják a színészi kifejezés különböző technikáit. A legfontosabbak azonban maguk a színészek: a Brnóban bemutatott Godot-előadásukat is önállóan, rendező nélkül hozták létre. Jelentős mértékben elrugaszkodtak Beckett szellemétől, a konkrét műtől, és igyekeztek teljesen a saját képükre formálni az alapanyagot. Vladimir és Estragon fekete alapon fehér maszkos alakok, mintha moszkvai koldusok volnának. Pozzo erősen elmaszkírozott porondmester, aki a második felvonást helyettesítendő angyalként tér vissza Luckyval. A legfontosabb eltérés Becketthez képest a megváltás lehetőségének beemelése az előadásba. Nagy vitákat váltott ki a produkció, sokan kikérték maguknak, hogy ilyesmivel kínozzák őket, mások lelkesen rajongtak a tehetséges fiatalokért. Az előadás másnapján a növendékek workshop keretében mutatták be, mit is jelent a Vahtangov- módszer, és hogyan dolgoznak. A négyéves képzés legfontosabb célja a színész személyiségének fejlesztése, hiszen akkor tud valóban érdekes, életteli lenni a színpadon. Kezdetben szavak nélkül dolgoznak, majd folyamatosan jutnak el a szöveges gyakorlatokig, a teljes darabokig. (Ez a technika Lecoq-nál is megjelenik.) Az utolsó évben szabadon és önállóan hozhatnak létre előadásokat, így született a Godot is. A leghatározottabb különbség a Sztanyiszlavkij-rendszerhez képest, hogy itt a színész nem átlényegül egy figurává, hanem magán keresztül mutatja meg a figurát.

Egészen más, a magyar színházhoz talán közelebb álló játékmódot mutattak a lengyelek.

A krakkói Ludwig Solski Színiakadémia (PWST) hallgatói Harold Pinter egyfelvonásosokat adtak elő finom ízléssel, nagy technikai felkészültséggel. Sikerült a pinteri világhoz visszafogott, mégis a realizmuson alapuló játékstílust találniuk. Szintén erős színészi alakítások tették értékessé a łódźiak (PWSTviT) produkcióját: Dosztojevszkij Bobok című elbeszélését adaptálta színpadra Grigorij Lifanov. Könnyed, játékos, a burleszkhumorra építő fergeteges előadást láthattunk.

Németországból is két iskola mutatkozott be. Az 1927-ben alapított esseni Folkwang Főiskola három hallgatója kortárs szöveget, Felicia Zeller Bier für Frauen című friss darabját játszotta Achim Wolfgang Lenz rendezésében. A mozaikos szerkezetű darab három, enyhén alkoholos állapotban lévő nő párbeszéde, párhuzamos monológja. Tulajdonképpen semmi sem történik, a lényeg a három karakter megismerése. Színészi sziporkázást, élvezetes technikai tűzijátékot és rendkívül koncentrált, alapos munkát láthattunk. Igyekeztek néhány jól kiválasztott alapvonással megmutatni a három elrajzolt női karaktert. Nem voltak üresjáratok, "lötyögés" a színpadon, elidegenítés viszont annál inkább. A lengyelek és oroszok érzelmesebb játékához képest szárazabbnak, szikárabbnak, de pontosabbnak is tűnt az esseniek brechtiánus stílusa.

Az egészen fiatal, 1978-ban létrehozott hannoveri Zenei és Színházi Főiskola (HMT) az essenivel együtt Németország meghatározó, színvonalas művészképzői közé tartozik. A hannoveriek Schiller Stuart Mária című drámáját "újították fel": három színész játssza a férfiszerepeket, Máriát és Erzsébetet viszont megduplázták. A döntés merésznek tűnik, de világosan következik a darab gondolatiságából, hogy az érzelmi és a politikai én különválik. Szinte üres térben vagyunk, néhány asztal, székek és olvasólámpák - ennyi a díszlet. Az előadás felolvasással kezdődik, mintha olvasópróbába csöppentünk volna. Majd fokozatosan lépnek át a szereplők a játékba, amely alapvetően a szövegre koncentrál, azt szolgálja, értelmezi, miközben izgalmas színházként működik. A színészek megjelenítik, már-már kimerevítik az alakokat, miközben folytonos kapcsolatot tartanak a partnerekkel, finoman reagálnak, és az érzelmi feszültséget sem veszítik el. A Jan Konieczny rendezte előadás bármelyik ún. "nagyszínházban" is megállná a helyét. A Stuart Mária és a Leonyid Andrejev-előadás jelentette a fesztivál csúcspontját: magasan kiemelkedtek a nagyon színvonalas mezőnyből. (Remélhetőleg a rendezőkről és a színészekről hallunk még a jövőben.)

A házigazda JAMU diákjai a tanáruk, Oxana Smilková irányításával készült Lear-feldolgozásukat adták elő. Félig kötött improvizációk a Lear-témára - talán így lehetne a legjobban leírni az előadást. Nagyon sok mozgás, zene és hatásvadász látványelemek, valamint a karakterek végletes leegyszerűsítése jellemezte a produkciót. Sajnos éppen a végzős növendékekről nem derült ki semmi sem. A JAMU másik produkciója egy különleges műhelybemutató volt. A brnói egyetemen siketnéma hallgatók és siketnémákat oktató drámatanárok számára külön tagozat működik. A hallgatók ízelítőt adtak a munkájukból: bábos etűdöket, a jelbeszéddel társított pantomimgyakorlatokat és kisebb koreográfiákat mutattak be. A másik cseh egyetem, a híres prágai DAMU pedig Štěpán Pácl rendezőhallgató vizsgaelőadását hozta el, mely a cseh kortárs drámaíró, Lenka Lagronová Království (Királyság) című darabjának ősbemutatója volt. A történet két lánytestvérről szól, akik szülők nélkül élnek, de a szüleik által meghatározott módon. A fiatalabb testvér megpróbál kitörni az elzártságból, és nővérét is kivezetni egy szabadabb életbe. Az alapvetően kisrealista rendezés meglehetősen közhelyszerűnek, unalmasnak mutatta a darabot, a színészek pedig színtelennek, erőtlennek tűntek.

Hasonló problémákat vetett fel a szlovének (AGRFT, Ljubljana) előadása is, mely szintén kortárs műből, Evald Flisar Nora Nora című szövegéből született. A dráma elnyerte a 2006-os év legjobb szlovén darabjának járó díjat is. Mivel előzékenyen feliratozást is biztosítottak az előadáshoz, így közvetlenül meggyőződhettünk a darab közhelyszerűségéről, hajánál fogva előrángatott Ibsenutalásairól. Alen Jelen rendezésében pedig mindez még a lehető legrosszabb formába is került: "ücsörgős", kvázi-realista polgári színház, amit nagyon furcsa volt éppen végzős színészhallgatóktól látni. A bolgárok is Ibsennel foglalkoztak: a szófiai Színház- és Filmművészeti Akadémia (NATFA) diákjai Petya Styjlova összefoglaló igényű tánckoreográfiáját mutatták be. Vegyes felvágottként mindenféle stílus megtalálható volt itt a klasszikus balettől a modern táncig. A művet Ibsen-darabok ihlették. Klasszikust dolgozott fel az antwerpeni Herman Teirlinck Intézet (HTI) előadása is: a Bakkhánsnők koncertverzióban, két szereplőre, Dionüszoszra és Pentheuszra redukálva. Nagy kár, hogy nem érthettük a holland dalszövegeket, mert a szerzők (maguk a hallgatók) érzékelhetően egészen egyedi módon értelmezték Euripidész tragédiáját. Üdítő volt tapasztalni a szabadságukat, nyitottságukat, görcstelenségüket, amire nálunk is annyi szükség volna.

Tulajdonképpen az egész fesztivál erről, a mások művészetében való megmerítkezésről szólt, az örömről, hogy van mit átadni és van mit befogadni. Őszinte volt az érdeklődés egymás iránt: amenynyire lehetett, mindenki nézte a többiek előadásait. Jó lett volna még a programba iktatni esetleg egyéb ismerkedési lehetőségeket, workshopokat, beszélgetéseket is, bár a napi három előadás így sem volt kevés. És örvendetes volna, ha ebbe az inspiráló közép- és kelet-európai színházi forgatagba a budapesti egyetem is a lehető legaktívabban bekapcsolódna.

SŐREGI MELINDA