Pécsi Nemzeti Színház

"Idegenvezető, hová vezetsz te engem?" - hangzik el Botho Strauss drámájában, amelynek a címe is: Az idegenvezetőnő. Minden bizonnyal a sugallatos áthallás kedvéért vállalkozik a turisták kalauzolására a színmű egyik szereplője. Mégiscsak furcsa lett volna, ha a német (annak idején még nyugat-német) író "szőnyegszövőnek" vagy "ötvösnek" nevezte volna el színművét a fiatal hősnő eredeti szándéka, tanulmányai szerint. Amúgy bizonytalan, hogy ki kit vezet. Egyáltalán vezet-e bárki bárkit?

Mert úgy fest, hogy csupán egymás mellé sodródtak. Egy görögországi nyáron, amikor a lány, Kristine beugrik helyettesíteni a beteg idegenvezetőt. Éppen akkor, amikor Martin, a tanár azért érkezik Olympiába, hogy kiszellőztesse a fejét egy diákjának öngyilkossága után. Estére már közös ágyba bújnak. Reggelre előbukkannak a problémák. Vajon ki veszi komolyabban, ami éjszaka megtörtént? Inkább a tanár, mint a lány? Hiszen a fiatal nőnek már van egy archeológus barátja, az, aki éppen betegeskedik. De azért elnyűglődnek. Hol itt, hol ott alszik a lány, a végét járó szeretőjét is ide-oda hurcolja. Míg a színmű első részének végére ez a bizonyos Vassili halálra nem issza magát.

Azt hinni, amolyan szerelmi háromszögtörténetről van szó. De az alkoholista archeológusnak egy mukkja sincs a Straussdrámában, a Pécsi Nemzeti Színház előadásán pedig meg sem jelenik testi valójában. Vagyis az a kétszereplős színjáték, amelyet stúdiószínpadra tettek, egy ideig olyan, mint annak idején az "egy szovjet színműként" kiplakátolt, takarékos személyzetű darabok, amelyekkel a színházak olcsón megúszták a kötelező penzumot. Vagyis: egy férfi és egy nő, szerelem és bonyodalom, közhelyekkel, slussz. Persze, másféle világkép lappang a "nyugati szerző" művében. Aminek minél több jele mutatkozik, annál gyanúsabb, hogy másképpen, más stílusban kellett volna megrendeznie Hargitai Ivánnak. Az eset nagyon is lapos afféle nyaralóhelyi kalandként. Ráadásul minduntalan beleütköznek a köznapi valóság kritériumaiba. (Aligha valószerű például, hogy akinek saját szállása van, egyszer csak betoppanjon friss ismerőséhez zuhanyozni.) És a pszichológiai realitása is kétséges. (A jelenetek között vagy éppenséggel a jeleneteken belül olyan hangulati váltások is történnek, mintha elfelejtették volna, hol tartottak elébb.)

A felismerés, hogy nem lehet boldogulni a realista stílussal, a második részre történik meg. Nem lehetett már nem észrevenni. Hiszen a szerzői utasítás a szcénák között "időjeleket, fényvillódzást" rendelt, ami "Pán-kiáltás és hang-bumeráng, zavaros visszhang azokból a mondatokból, amelyeket Martin és Kristine váltottak egymással". Kevertek is ilyesmit a hangosok. S ekkorra át is díszleteznek. Tresz Zsuzsanna tervei szerint a szállodai szobát felváltja egy elvont tér, amely egy magányos hegyvidéki házat képvisel, ahol mindig dél van. Ide vonul vissza a pár. Még emlegetik Vassilit, majd jön újabb férfi a nőért. De már bőséggel találni olyan mondatot (Horváth Károly tartózkodó fordításában), amely világosan eligazít, messzire rugaszkodtak a mindennapoktól.

"Mindennek vége. Ez a helyzet. Mi vagyunk a helyzet..." "Éhezzünk ki. Rongyolódjunk egymásba. Porhadjunk össze." Ilyeneket mond Martin. "Azt hiszem, mi vagyunk az utolsó lények egyáltalán. Az utolsó pár ezen a földön..." " Jókora haladást tettünk. Néven neveztük az átkozott dolgokat, felsoroltunk minden bűnt. Senkit sem terhel nagyobb bűn a másiknál..." Vagyis Kristine sem kevésbé nyilvánvalóan fogalmazza meg a kapcsolati - ha úgy tetszik -, a párkapcsolati véghelyzetet. Miközben a színészek gyűrik-gyűrik a lelküket. Szinte mondatonként drámát sajtolnak ki magukból. Nem rajtuk, vagyis Herczeg Adriennen és Köles Ferencen múlik, hogy a hektikusan ingatag viszonyt nem sikerült hitelesíteni. Hiába a szeretkezések, nem érezni a vágyat. Hiába taglalják érzelmeiket, nem érezni a szerelmet. Hasztalan az előadáshossznyi együttlét, nem érezni az összetartozásukat sem. A megoldás kulcsa nem az ő kezükben van.

Alighanem Az idegenvezetőnő afféle ördöglakat. S ezzel már érdemén felül tiszteljük e művet, amely Botho Strauss jelesebbjeit, A viszontlátás trilógiáját vagy a Kicsi és nagyot követi. Bizonytalan a szándéka, következetlen az érzelmi logikája, szerény a gondolati muníciója. Olykor a forma kisegítheti a tartalmat. De ezt a formát a rendezés sem találta meg.

BOGÁCSI ERZSÉBET

Az írás a Vidéki Színházak Találkozója alkalmával a Thália Színház régi stúdiójában látott vendégszereplés alapján készült.