Miskolci Nemzeti Színház

Radoslav Milenkoviè rendezõ Miskolcon ott folytatta, ahol Egerben abbahagyta. Újból elvágyódás elõadást rendezett. Míg a Három nõvérben Moszkva volt az áhított útirány, a Cseresznyéskertben Párizs az élet non plus ultrája. Onnan érkeznek s oda térnek viszsza a szereplõi. De hogy a két utazás között a birtokon milyen napokat töltenek el, mit jelent számukra a cseresznyéskert, hogyan viszonyulnak egymáshoz és önmagukhoz, az nemcsak jelenüket, hanem jövõbeli létüket is meghatározza.

Milenkovič értelmezésében azonban mintha meg sem érkeznének a birtokra. Lélekben semmiképp. Nincs kitörő öröm, nincsenek a szív hangjait működésbe hozó impulzusok, jelenlétüktől nem kel újra életre a gyerekszoba, nem ejt rabul senkit a kert. Már csak azért sem, mert Fabry Juraj sivár díszletképében szinte semmi nem maradt meg a gyerekszobából. A régi fehér szekrény az egyedüli, ami a múltat idézi, és amibe Lopahin zavarában elbújik Ranyevszkajáék érkezésekor. Ez a kép vetíti előre, hogy hamarosan új földesúrként az egész birtokba bele fog bújni. És nincs cseresznyéskert. Egy apró jelzés formájában sem. Így hát nincs miben gyönyörködni, nincs mit sajnálni, nincs mit elveszteni. Mintha már sokkal korábban elszakadtak volna a birtokhoz kötő gyökerek. A kert helyett van viszont tópart, nyugágyakkal, nádassal. Ez a környezet alkalmas arra, hogy megnyíljanak a nyaralók, és előnytelen fürdődresszeikben - Laczó Henriette tervezte őket, csakúgy, mint az elegáns utazó- és báli ruhákat - minden testi és jellembeli hibájukat kitakarják. Trofimov, az örök diák kinyilvánítja, hogy Ánya és ő felette állnak a szerelemnek, de nincs ellenére, hogy a lány megcsókolja őt. Jasa, az inas szavaiban ugyan elítéli azokat a nőket, akik könnyű prédaként adják oda magukat, de minden alkalmat megragad, hogy magáévá tegye Dunyasát, a szobalányt. Ez a lüktetésében a legelevenebb és hangulatában a legironikusabb rész láttatja a legkendőzetlenebbül, mennyire nincsenek összhangban a szavak, a gondolatok és a tettek egymással. Lopahin is hiába dolgozik azon, hogy érdeklődést keltsen a birtokot megmentő elképzeléseivel, sem Ranyevszkaját, sem a bátyját, Gajevet nem csigázza fel. A bál sem az igazi, hiszen közben árverezik a birtokot. Inkább gyászzene szól, mint talpalávaló. Sarlotta Ivanovna, a nevelőnő sincs elemében - az őt alakító Kerekes Valériáról elmondható ugyanez -, s nem mutat be ámulatba ejtő kunsztokat. A kártyatrükkök mellett a mosdótálba fojt egy babát. Így ér véget a gyermekkor - üzeni a rendező kicsit erőltetetten. Annál kifejezőbb, ahogy a kert elárverezésének hírére magasba emelkednek a bálterem vaskos falai, robajukkal és az egyre erősebbé váló zenével elnyomják az anyját vigasztaló Ánya szavait. Ranyevszkaja pedig, mint egy feleslegessé vált bútordarab, fehér lepellel takarja le magát. Ez egy olyan pillanat, amikor szembesülnie kell azzal, hogy számára véget ért az oroszországi lét, s egyedüli térként marad a francia kapcsolat. Vélhetően éppoly rendezetlenül, mint az orosz volt. Mert ezeknek az embereknek az okozza a vesztét, hogy nem tudnak rendet tenni maguk körül. Hiányzik az erő, az akarat, a felismerés. Ezért is hangzanak fellengzősnek, a tetteikkel nem harmonizálóknak a szavaik. Mert hiába vonzódik Lopahin Ranyevszkaja nevelt lányához, Varjához, érzéseit nem tudja szavakba önteni. A rendezés még egy apró próbálkozásnyi esélyt sem ad számukra. Semmitmondó utolsó beszélgetésükbe a közeledés, a hátha mégis... egyetlen apró jelét sem engedi meg. Úgy pattannak el egymás mellett a mondataik, mint két idegenéi. Nem teljesül hát Ranyevszkaja kívánsága. Nem kapcsolódik össze a két ember élete. Vagyis nem köt egymással szövetséget a régi és az új arisztokrácia, pedig együtt talán könynyebben haladhatnának tovább. S megfeledkeznek Firszről, a jobbágyfelszabadítás óta helyét nem találó öreg inasról is. Hiába szolgálta őket egy életen át, ottfelejtik a házban. Firszet már sokféleképpen hagyták magára a cseresznyéskertben. Milenkovič az értelmét vesztett lét ábrázolására egyértelműségével megrázó véget szán neki. Hosszú hálóingében betotyog az üresen maradt szobába, egy fehér kendővel felköti az állát, lefekszik a padlóra, és az egyre hangosabbá váló francia dallamokra várja a halált. A biliárdgolyó lassan kigurul elernyedő tenyeréből. Olyan kép ez, amitől sokáig nem lehet szabadulni.

Halmágyi Sándor, Müller Júlia, Áron László, Bodor Németi Gyöngyi és Fandl Ferenc | Fotó: Bócsi Krisztina

Már csak azért sem, mert a Firszet játszó Csapó János nemcsak a záró jelenetben, hanem az előadás egészében a legjobb alakítást nyújtja. Tengernyi tapasztalással rendelkező, a gazdáiért túlaggódó öreg inast tart életben a birtokon. Szolgál, ameddig szüksége van rá, hiszen számára a gazdái körében nem múlik az idő.

Fandl Ferenc Lopahinja attól a pillanattól mozgásban van, amikor a földbirtokosnő érkezésének tiszteletére bemosakodik. A színész egyszerű, logikusan építkező, tiszta eszközökkel mutatja fel a változást. A szimpatikus és nem a nyomulós fajtából való. Tudja és teszi a dolgát, s nem kevés büszkeséggel viseli, hogy annak a birtoknak lett a gazdája, melyen szülei még szolgálók voltak. Ugyanebből a dolgos fajtából való Varja is. Bodor Németi Gyöngyi jobb sorsra érdemes, de a változtatáshoz kevés nőt formáz, aki tehetetlenül szenvedi el, hogy eladják a feje felől a tetőt.

Barta Mária Viola Ánya alakjában néhány vonással megsejteti, hogy életvitele anyjáéhoz közelít majd. Naivitásába bőven belefér, hogy áhítattal hallgassa Petya Trofimov szónoklatait. Az örök diákot, az elvetélt értelmiségit Lukács Gábor széles gesztusokkal, túlfűtötten, némileg karikatúraszerűen, a valóságról tudomást sem véve játssza. Idealizmusa önmagában is, de a cseresznyéskert életképeit látva különösen elkeserítő. De vannak rajta kívül is szónokok. Gajev Áron László megformálásában sem jut túl az üres szóvirágokon, Szimeonov-Piscsik - Halmágyi Sándor játssza a részegség fokozatait végigjárva - hű követőjeként a birtok árverése után a sárga földig leissza magát.

A parvenük sorából kiemelkedik Molnár Erik tenyérbe mászóan ellenszenvesre formált inasa, Jasa. Ezek után nem is igen érteni, hogy a szobalány - Varga Andrea erőtől duzzadó Dunyasája - miért is rajong érte oly nagyon. De Jepihodov, a könyvelő kétbalkezességével, férfiatlan esetlenségével megadja a választ. Baj László oly mértékben felnagyítja e szerencsétlen vonásokat, hogy nem nehéz tetten érni a kinevezése utáni változást. Amikor Lopahin rábízza a birtok ügyeinek intézését, magabiztossá válik, s ebbe még az is belefér, hogy karját nyújtva látványosan visszafogadja az eltévelyedő Dunyasát.

Ranyevszkaja francia eleganciával és könnyed lekezeléssel mozog ezek között az emberek között. Egy számára boldogságot nem hozó világból érkezik egy számára már idegen világba. Müller Júlia játéka ezt a kötődésnélküliséget és távolságtartást erősíti addig a pillanatig, amíg a birtok idegen kézbe nem kerül. Megroggyanása utólag nem igazolja vissza a veszteség tragédiáját. Sem a fiatalságét, sem az otthonét, sem egy lezárt életformáét. S ettől nem igazán drámai sors az övé.

CSIZNER ILDIKÓ

Az írás a Vidéki Színházak Találkozója alkalmával látott budapesti vendégjáték alapján készült.