Hét elõadást volt szerencsém március végén Berlinben látni. Vannak közöttük idei premierek és több éve játszott produkciók. A választás nem követett semmiféle koncepciót, a szubjektív döntés befolyásolta. Annyi csupán a közös bennük, hogy jelentõs alkotók munkái, az ún. rendezõi színház iskolapéldái.
Una notte a Napoli
A nápolyi illetőségű Raffaele Viviani (1888-1950) magát nem írónak, hanem "érzékeny"-nek nevezte, mert írásaival hangulatokat, benyomásokat akart megragadni. "Az én színházam hangokból, dalokból áll - egyszerre vidám, életörömmel teli, ünnepélyes és melankolikus... Az akaratlan személyesség az, ami a darabjaimat élővé teszi" - írta. Talán ettől, de leginkább a színpadon levő tizenkét színésztől lesz a Tízparancsolat olyan emberi.
Anna Viebrock díszlete három osztatú: egy kápolnát, egy várótermet vagy piazzát és egy kabaré színpadát látjuk. Annyira élethűen lepukkantak, mintha egy olasz neorealista filmből kerültek volna elénk. A falak mállanak, a Totocalcio, Stazione Cattolica, Volto Santo feliratok is megkoptak, mégis (vagy talán épp ezért) az otthonosság érzetét árasztják. A dalok a Santa Luciától a Di mi quandóig, és az eltűnt idők atmoszférája azonnal beszippantanak.
"Ne paráználkodj. - Te se." "Ne ölj. - Te se." "Ne lógasd a fejed. - Te se." "Ne gondolj mindig az evésre." - Erre már nincs adekvát replika. Nem történik tulajdonképp semmi a színpadon (ami igen, az is klisészerű), nincs lineáris történetépítés. A tízparancsolat köti össze a szkeccsszerű jeleneteket. Ám egy pillanatig sem vulgarizálják vagy blaszfemizálják azokat, az isteni igéket a mindennapok bölcsessége, mágiája és derűje hatja át.
2001-ben mutatta be a Volksbühne Christoph Marthaler rendezését, és hat évig tartotta repertoáron. A színlap így ír: "A német Kelet: Közép-Európa Dél- Olaszországa? Ahogyan ez a történelmét és földrajzi adottságait tekintve igencsak hátrányos helyzetű régió, úgy Kelet-Németország is új túlélési stratégiára szorul." Marthaler színházi kísérlete tehát tulajdonképpen az újraegyesítés utáni egykori NDK-ról szólt. 2007-ben a Magyarországról érkezett (már) semmit nem érzékel a dél-olasz analógiából.
Vaginadialógok
Két(szer két) nő áll Elfriede Jelinek új drámájának középpontjában: Ulrike Meinhof és Stuart Mária, illetve Gudrun Ensslin és Angliai Erzsébet. Az Ulrike Maria Stuart a történelem által összekötött, hangsúlyozottan női sorsokról és a nők politikai hatalmáról szól. Utóbbinak ketten született birtokosai, ketten erőszakkal szerzik meg, s aztán áldozataivá válnak. Harcolnak külső ellenségekkel és egymással. Hibáik politikaiak és magántermészetűek, ám céljukat, azt, hogy történelmet írjanak, elérik.
A függönyre Meinhof képét vetítik. Kilöknek a rivaldába egy zöld kosztümöt viselő színészt (Sebastian Rudolph) egy papírköteggel a kezében. Utánadobnak egy ballonkabátot és egy parókát. Elkezdi felolvasni Elfriede Jelinek Ulrike Maria Stuart című darabját. Az egyes szerepeket hangjával játszva különbözteti meg. Amikor az Ulrike szóhoz ér, felölti a kabátot, fejére teszi a parókát. Csatlakozik hozzá egy estélyi ruhás férfi (Felix Knopp), aki elölről kezdi olvasni a szöveget a saját példányából. Néhány sor után lila ruhában, térdzokniban lép elő egy harmadik színész (Andreas Döhler). Miután kölcsönösen megjegyzik egymásról, milyen szarul néznek ki, ő is elkezdi az olvasást. A három hangra írt kakofon darab alatt szétnyílik a függöny, és egy botra támaszkodó idős asszonyt (Elisabeth Schwarz) látunk. A szinte üres tér padlóját ezüstfólia borítja. A háttérben vetítővászon, amelyen a "Der Untergang 2 präsentiert von Bernd Eichinger und Stefan Aust" felirat olvasható.1 Egy szőke és egy fekete hajú, napszemüveges, ballonkabátos nő áll a színpadon. A fekete arról nyilatkozik épp a kamerának, mi a történelem. Kifejti, hogy el kell felejteni, kik is vagyunk, mert tulajdonképp senkik, és a beszéd már nem elég, tenni kell. (Ezt később a Bella ciao dallamára el is éneklik.) Ez a fiktív film trailere. Egy hirtelen telefoncsöngés hasít a levegőbe. A készülék a földszinti páholyban cseng. A szőke nő felveszi. A gazdaságnak nehézségei vannak - mondja.
Így kezdődik a hamburgi Thalia Theater előadása, amely két óra szünet nélküli őrület Erzsébet-kori kosztümökkel és a Vörös Hadsereg Frakció vörös csillagos- Heckler-Kohn MP5-ös emblémájával, partizándallal, Robbie Williams-slágerrel és blockflötén előadott klasszikus melódiákkal, Andrea Merkellé átalakuló Ulrike Meinhof-képpel. Vízipisztollyal lőtt (bár nejlonnal letakart) nézők, Bond-girlökként pózoló színésznők, bőrdzsekis angyalként leereszkedő, megöregedett Andreas Baader (Peter Maertens), festékkel összekent, vaginaformájú parkában táncoló vagy a nemi szervüket takarandó csak egy malacálarcot viselő meztelen férfiszínészek, Jelinekre maszkolt Stemannnal. Semmi nem véletlen, ebben az izgalmas intellektuális feladványban mindennek jelentése van a közelmúltra vonatkozóan. Ha nem vagyunk tisztában a "Schwein oder Mensch" kontextusával, vagy nem ismert például az a tény, hogy Ensslin divatmániás volt, öncélúnak tűnhetnek a színpadi gesztusok.
|
HamletIvanov
Nem fütyül a szamovár, nem susognak a nyírfák, nem hallatszik lágy balalajkaszó. A sztereotip orosz melankólia helyett vannak viszont a címszereplő undora alá kevert szirupos zenék, a széttördeltségükben is észrevétlenül egymásba érő My heart will go on, Time to say goodbye és Midnight (a DJ, Sir Henry az első sorban ül, és helyben kever). Dimiter Gotscheff színpada (tervezte Katrin Brack) teljesen üres, és ezt az ürességet sok-sok füst tölti ki. Egyszerre van metafizikai és valós jelentése. Ha Ivanov és Szása vagy Anna között gyengéd érzelmek lennének, akár még a hetedik mennyországba is képzelhetnénk őket, amint a felhőkön ülnek, és boldogan tekintenek le, de a szavak konganak, az intimitás lehetősége hiányzik.
Az erősen meghúzott szöveg hosszabbrövidebb monológokból áll. A kapcsolatteremtésre képtelen emberek egyedül keringőznek. Nehéz eldönteni, panoptikumot látunk-e vagy egy cirkuszi revü magányszámait. (Utóbbi hangulatot erősíti Katrin Lea Tag: bohócnak öltözteti Szását - Birgit Minichmayr - és dívának Zinaida Szávisnát - Silvia Rieger.)
A címszerep alakítója Samuel Finzi. Testének egyetlen porcikájában sincs életkedv. Olyan, mint egy leharcolt, kiégett rocksztár. Nehezen fejezi ki magát. Mások tekintetét nem keresi, arca azonban csupa ideg, arra még nem merevedett rá a közöny. Gonoszul cinikus, megvetni, szenvedtetni és szenvedni még nagyon tud. Kezdetben. Aztán már erre is képtelen lévén, tökéletes apátiába zuhan. Többször megismétli: "Halott vagyok." Minden egyes megnyilatkozásával azt fejezi ki, Ivanov volt. Záró gesztusként kicsoszog és a színpad hátsó részét lezáró fehér falra graffitit fúj: egy pálcikaember a kezében tartott pisztolyt maga felé fordítja. A kilőtt golyóból nyíl indul, annak hegye a figura fejéhez mutat. (Közben Szása menyasszonyi ruhában az All by myselfet üvölti kétségbeesetten.) Mintha Heiner Müller Hamletjét látnánk a színpadon. (Talán nem véletlenül. Gotscheff évekig munkatársa volt Benno Bessonnak, illetve Müllernek, akinek darabjai közül többet, így a Hamletgépet is megrendezte.)
Színpadi varázslat
Szicília az antik Görögországot idézi, Bohémiát a sziklás tengerpart alapján valahová északra tennénk. Tessék belefeledkezni! - ez Robert Wilson útmutatása A tél meséjéhez (adekvátabb az előadáshoz ez a cím, mint a Téli rege). A rendező elviszi a nézőt egy távoli világba, ahol kétféle időszámítás létezik: a Nyúlé, aki hadar, rohan a szavakkal és gesztikulál (utalás Lewis Carroll karakterére talán?), illetve a Teknőcé, aki szépen, komótosan kel át a színpad egyik oldaláról a másikra, s ha mondandója támad, akkor megáll. Később színpadra lép egy medve, hogy felfaljon két szicíliai nemest, a szünet előtt pedig báránykák tűnnek fel a csillagos égen. A gyorsaság-lassúság ellentéte az emberfigurák mozgását is jellemzi. Az udvari személyek kifinomultak, légiesek, könnyedek, az öreg pásztor fia - magyarul Bangó/Böhönc, angolul/németül egyszerűen Clown (Georgios Tsivanoglou) - korpulens testalkata ellenére fürgén szökken ide-oda.
Fehérre festettek az arcok, a szemöldök és a szem kontúrjai erősek, az ajkak vörösek. A nők Erzsébet-korabelit idéző kontykölteményeket viselnek, a férfiak haja hátrafésült. A jelmezek is kvázi-korabeliek. Magasított talpú cipőkkel és rafinált szabásvonalakkal eltorzulnak a testarányok. A színészek úgy pózolnak, mintha marionettbábokat vagy kirakati babákat látnánk egy hangos némafilmben, de pontosan ezzel a szeparált mozgással lesz szentimentális, távolságtartó, humorral teli, meseszerű és teljesen banális a produkció, amely a színes fények okán nem mentes a giccstől sem. Képzőművészet, zene és (rituális) színjátszás egysége.
Kész átverés
Bodó Viktor (meg Vinnai András, Bartos András, Koppány Gizella, Kunert Péter, továbbá Gryllus Dorka és Láng Annamária) a Deutsches Theater Kamarájában. Jónál is jobb kritikák a januárban bemutatott Pizzicatóról. Persze, hogy némi honleányi büszkeség dagasztja az ember kebelét, ahogy belép a színházba. És van néhány perc, amíg nevetését a német szomszédok furcsállják. Utána azonban megfordulnak a szerepek, és ő morfondírozik azon, mit találnak ennyire viccesnek a németek. Aztán jön a megvilágosodás: ami ott revelációként hat, az neki nem újdonság. A filmes, zenei és egyéb színházi idézetek közt szép számmal találhatók Bodó-rendezésekből ismerős karakterek és helyzetek. Egy idő után azt veszi észre magán, hogy azon drukkol, ne asszociáljon folyton az Attackra, a Motelre, az M vagy mégsemre, az Esztrádsokkra, a Ledarálnakeltűntemre vagy éppen A nagy Sganarelle-re és az ő társára, hanem csak üljön nyugodtan, és feledkezzék már bele a színpadi történésekbe. Hiábavaló erőlködés, mert nagyon nem rossz a memóriája. Mintha az életműből készült montázst látna a Bodóban tapasztalt magyar néző, ezúttal Monty Pythonnal dúsított zenés John Malkovichmenetben, a Szentivánéji álom keretében. Michael Benthin, Jürgen Huth, Katrin Klein, Sven Lehmann és Tilo Werner nélkül idegesítő unalomba fulladt volna az előadás.
Konfliktustalanítva
Fekete-fehér a színpadi világ, és legalább ennyire leegyszerűsítettek Az orléans- i szűz karakterei is a Berliner Ensemble- ban. Ha a rendező a viszonylag ritkán játszott darabot a pátosztól akarta megszabadítani, jó utat választott. Nem hajlik melodrámába vagy giccsbe az előadás (talán pont a tér és a színek tisztasága miatt), a szereplők közötti viszonyok ugyanakkor minden érzelmet nélkülöznek. A schilleri romantikus tragédiából Claus Peymann egy hideg, steril és művészi előadást készített. Kiszámítottan gördülnek le a kövek, jó helyen gomolyog a füst. A színházi gépezet működik. Pazar a világítás (Karl-Ernst Herrmann és Ulrich Eh terve). Csak ámul az ember: a hátsó színpad függönyei úgy vannak elrendezve, hogy blendeszerű nyitásuk és zárásuk megtréfálja a látóközpontot. A páncélok fémesen zörögnek, a dárdák olyan hoszszúak, hogy kinyúlnak a nézők feje fölé. Látszik, hogy gondos kezek készítették őket (jelmez: Maria-Elena Amos). A helyzetek azonban hiányoznak. Nincs tétje a harcnak, mi több: nincs is harc, nem izzanak fel a konfliktusok. Nélkülözi az előadás a főszereplőt. A finom vonású, tiszta tekintetű, szentkép arcú Charlotte Müller leginkább naiva, pedig Johanna ennél jóval összetettebb személyiség lenne, rajongó vallásosság, karizma, fanatizáló erő, vérszomjas bosszúvágy és szerelmi kétely is jellemzi. "Szerencsére" az előadás egységes, partnerei ugyanilyen egydimenziósan játszanak.
Néma hollónak...
Thomas Ostermeier levette a polcról a Tennessee Williams-kötetet, fellapozta a Macska a forró bádogtetőn című darabnál, és nem csinált vele semmi különöset. De ezt a semmi különöset irdatlan hoszszan, két óra húsz percen keresztül teszi. Nem lehet elmerülni Jan Pappelbaum díszletének részleteiben, mert az olyan, mint egy SZOT-üdülő hangulatát árasztó Ewing- birtok. Néha van egy kis filmvetítés, versenyautók száguldanak, vagy épp kukacok tekeregnek. (Azon lehet csak elgondolkodni, vajon a plexifal mögött, egy hatalmas korhadt fán üldögélő holló miért olyan csöndes és nyugodt.)
Talán egy dologban más, mondjuk úgy, merészebb a Schaubühne idei bemutatója a dráma általam eddig látott feldolgozásainál. Pedzegetik, mintha Brick és Skipper között több lett volna sporttársi barátságnál. Ennek elfojtása az alapvető oka Brick alkoholizmusának, impotenciájának, antiszociális viselkedésének, hiszen a tradicionális Délen, hiába helyezi a rendező a cselekményt a jelenbe, a homoszexualitás akceptálhatatlan. Ez érvényes és jogos értelmezése lehetne a meglehetősen poros darabnak. Ha kibontották volna.
PAPP TÍMEA
1A cím A bukás - Hitler utolsó napjai filmre utal. Bernd Eichinger sztárproducer - A bukás is az ő filmje - a "Német Filmakadémia atyja". Stefan Aust nevéhez több, a Baader-Meinhof csoport történetét feldolgozó könyv és dokumentumfilm fűződik.
