II. Monotánc Fesztivál, Dunaújváros1
Szász Dániel: Függõ
II. Monotánc Fesztivál, Dunaújváros

A II. Monotánc fesztiválon immár másodszor körvonalazódott mozdulatról mozdulatra, hogy mit is jelent egyedül lenni-létezni a színpadon. Hogy miként építhetõ teljes színpadi világ és történet egyetlen testbõl. A fiatal koreográfusok esetében ennek a folyamatnak a hogyanjai még nagyobb hangsúlyt kapnak. Mintha egy fiatal táncos-alkotó szólójában még kíváncsibb, vizslatóbb tekintetek figyelnék, hogyan születik meg ez a bizony egyetlen színpadi alak.

Ez egyáltalán nem meglepő. Működik a tiszta lap effektus - pontosan ettől olyan izgalmas a dolog. Egy korábban csak társulatban, többszereplős produkcióban dolgozó alkotónak ugyanis még nincsenek bevett kliséi, színpadi "magánystratégiái". Még nem alakította ki egyszemélyes színpadi önmagát, nem teremtett meg egy olyan szólófigurát, akibe bújva érvényesen, csak önmagára jellemzően mozdulhat a térben. Nincs koreográfiai önmegidézés, nem korábbi szólók variációi születnek sokadszorra újra. Üres fehér felület van, és a helyzet. Színpadon - egyedül. Mindez persze kihívás és nagy felelősség is, sok buktatóval - például a mindent egyetlen pillanatban megmutatni vágyás veszélyével. Ám amire igazán figyelni érdemes, az az út, az ív: miként lesz néhány egymás mellé tett mozdulatból koreográfia. Sőt, ami talán még fontosabb: hol a határ a táncos emberi, személyes, civil (táncművészi) énje és a színpadi figura, a szerep között. Hiszen egyetlen testből "gazdálkodik" minden koreográfia...

Réti Anna - Lélek pulóver nélkül

Réti Anna Lélek pulóver nélkül című darabjában és Szász Dániel Függő címet viselő koreográfiájában is éppen ez végtelenül érdekes: ez a bizonyos mozdulathalmaz és figura közti keskeny, cérnavékony határ.

Fénytörésen innen és túl

Hát a sötétben. Mozdul. Forma. Tónus, bőr, anyag, szövet. Ruha redőzik. Zöld. Selyem. Gyűrt anyag, fénylő szövet. Combcsípő- vádli geometria. A fény csak részleteket emel ki a testből, izomcsoportok mozdulnak, a ruha ráncai, az anyag redői egy új testet rajzolnak körbe. Ráng, rezdül, nyúlik. Riadt mozdulatok, a fej súlya. Mászik. A láb íve saroktól combig egy mozdulat ívébe hajlik. A fej lelóg, arc nincs. Test van. Egyetlen mozduló-mozgó színpadi test - plasztikus és definiálhatatlan. Lény-test. Színpadi figura. Kuporog, rázkódik, csukódik-nyílik - mint egy növény, mint egy virág vagy egy könyv. Lábszirom, térdlapok.

A táncos gyönyörűen és pontosan használja a testét és a teret. A titokzatosságtól lesz lényszerű. Arc nincs, csak a lábak íve, a földhöz szegezett karok rezgő-rázkódó mozdulatai, a térdek, az ujjak rezgése- remegése. Görcsszerű mozdulatok, kisimuló test, majd újabb rezonancia. A gravitáció a lény-test (lány-test) különböző részleteit hozza mozgásba. A lábak között fejjel lefelé egy arc. Mintha így lenne természetes. A színpadi alak saját törvényei szerint létezik ebben a mozgásvilágban. Ujjak, karok néznek rám arc helyett. A test válik arccá. Ez a test grimaszol és néz, kacsint vagy ásít. Csak ritkán mosolyog.

A Réti Anna testrészeiből, alakjából formálódó figura kuporog, bizarr koboldszerű kecsességgel moccan. Hullámzó és ívesen verdeső, aztán görnyed és suttog, furcsa fintorokkal, motyogással. Finom mozdulatok, séta... majd hajlik a test, hullik a kar.

Réti Anna remekül mozdul pillanathosszú szoborrá: saját testének részleteit rajzolja egymás mellé. Egy kézfej a két comb közé, át a lábfej, mellé egy váll - így szép (még ha nem is a klasszikus értelemben). Saját lábával csomagolja be magát, a karok a selyemszalag, a kézfej a masni - ajándék. Egy test-díszdoboz. Mozdulatokból hajtogatva. Ha kibontod, magányt találsz benne, egyszemélyes világot, frusztrációkat, titkokat.

Vált az addig zörejszerű zene. A zajokból, hangfoszlányokból dallam lesz és ritmus. A kéz rántja a fejet, a test önműködő, lazán rázkódó végtagok eksztázisa, ugrálás, vonaglás. A test uralható vajon, vagy csak megtörténnek bizonyos mozdulatok? Egy lábfej öntörvényű koreográfiájával vajon mit kezd a kéz? Mit kezd a szem, a haj, a váll?

A koreográfia két világosan (sőt világosság által) elkülöníthető részre bomlik. Erős fény töri ketté a darabot. A néző szemébe világító reflektor tökéletesen "eltünteti" a táncost, aki így egy vakító fényfüggöny "mögött" öltözik át.

A második rész figurája jóval erősebben kontúrozott. Egy más nézőpontból rajzolt alak, erős árnyékkal. Ennek a figurának arca van, de tekintete alig. Hátrazuhan. Feláll. Filmszerű a hatás, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. A zene hegedű, a ritmus dinamikus. Itt valaki táncol, játszik, megmutatja magát. A táncos hosszú nadrágban van, fekszik, oldalra fordul, úgy szalad, köröket rajzol, forog. Zuhan, feláll, zuhan, feláll. Megint. Expresszív és magamutogató. Hová tűntek az első rész zörejei, intimitása? Hová tűnt az első rész különös lény-teste? Mert ez itt nem az. Ez valami új. Egy másik dimenzió. Ez egészen olyan, mintha valaki egy koreográfiát táncolna el, nem ösztönösen, hanem megmutatva, odarakva magát. Azt, hogy ki ő, és mit tud - látványos elemeket mutat meg és izgalmas mozgássorokat, de az első rész intenzív, elementáris hatása, bizarr testbújócskájának hitelessége itt teljesen hiányzik. A második rész inkább egy szépen megkomponált felszín. Kevésbé erős, mint az első rész - a színpadi figura fokozatosan "visszaalakul": emberivé, táncossá, jelentéktelenebbé. Hatásos elem, talán túl jól ismert gesztus. A táncos a koreográfia végére tudatosan és teljesen "egy a sok közül" alakká válik. Leül egy székre az első sorban. Kisétál a meséből.

Réti Anna koreográfiájában nagyon bátor dramaturgia mentén dolgozik. A darab közepén prezentált záró effektnek ható fénytörés ugyanis éles metszést ejt az előadás addig finomra és egészre csiszolt világán. Teremteni egy olyan pillanatot a színpadon, ami után akár véget is érhetne a darab, méghozzá bármiféle hiányérzet nélkül - nagyon kockázatos. És ami utána következik - legyen az jó vagy rossz -, hatalmas teljesítmény. Hiszen ez egyúttal azt is jelenti, hogy a táncosnak sikerült már az előadás első felében maradéktalanul működő színpadi univerzumot teremteni. Épp ezért nagyon merész vállalkozás ekkor egy amolyan "koreográfiai kötőjelet" tenni és azt állítani-táncolnimozdulni- játszani, hogy tovább fűzhető a történet. Miközben nem fűzhető. Réti Anna érzi ezt, ezért vált, új hangsúlyokat keres, más regisztert, hogy tovább folytathassa, ám a második akkord más. Más és hajszálnyit kevésbé erős, mint az első. És még így is... Még így is működik a lélek pulóver nélkül. Fénytörésen innen és túl.

Mindentől függ(etlen)

Test a földön. Simul, fekszik. Vonzza a föld. Csapódik. Feszül. Tapad. Variációk test és talaj vonzó-taszító mágnesviszonyára. A tér ereje elsősorban lefelé húz, a talaj felé. Így csak még intenzívebbé válik minden mozdulat, amely felfelé mozdul- lendül-nyúlik. Ebből adódik az előadás intenzitása, ritmusa. Itt nincsenek - mert nem lehetnek - térbe szórt, légiesen könnyű, odalehelt, áttetsző mozdulatok, hiszen minden egyes mozgássor fokozatosan győz le valamilyen erőt, a testnek tónusa lesz, minden gesztusnak súlya, ereje, iránya van. Erőtér. Ez Szász Dániel koreográfiájának helyszíne. Olyan tér, amelyben erők hatnak. A kiszolgáltatott (?) (férfi) test pedig a főszereplő.

A táncos tulajdonképpen egymagában a test és a tér - a mozdulatok szintjén. A tér erejét áramoltatja át a testén. A teste rajzolja ki a tér erővonalait: valami lefelé húz. Valami felfelé. Egy pontban. Szanaszét. De mindez csakis a táncos testén és mozdulatain válik-válhat láthatóvá. Ez egy végletekig egyszerű és lenyűgöző színpadi mozdulatbűvésztrükk: plasztikussá, láthatóvá, sőt nézhetővé tenni az egyébként láthatatlan gravitációt. Prezentáció arról, mi minden történhet a testtel ebben az állandó "erőtérben", amelyben egyébként minden test létezik. Avagy: dokumentáljuk test és gravitáció (hús és hatás) örök küzdelmét. Különös, de valahol az elalvást, elszenderedést, álomba zuhanást mint fizikai folyamatot is a gravitáció irányítja elsősorban - csukódik a szem, ereszkedik a szemhéj, ernyed az izom, elsimul a mozdulat, felpuhul a tartás, összecsuklik a test. Bohóctréfaszerű az önébresztő felpofozás. Kinek a keze üti kinek az arcát, és ki ébred fel ettől?! A test kontrollja a test felett.

Az utcai tánc elemeit idézi a sok pontos és bravúros talajmozgás, már-már akrobatikus forgás és ugrás - nincs az az erő, amit ne győzne le a test. Már ha akarja. Huncut zsonglőrjáték a kézfejjel. Repülnek az ujjak, öklömnyi a "labda". A táncos-testrészzsonglőr újra meg újra feldobja, elejti, megtartja, forgatja, tartja, hajítja - hiszen ilyen egy igazi, maximálisan minimalista zsonglőrmutatvány. Kéz a kézben! Szó szerint.

Szász Dániel ebben a koreográfiában pillanatokra olyan, mint azok az apró fafigurák, amelyeket fonálszálon gyöngyökből fűztek, és ha meghúzzák az alján lévő zsinórt, a figura összecsuklik, majd talpra ugrik. Így csukódik s áll talpra a színpadi figura is. Amikor aztán a talpra állás-összecsuklás, vonzás és taszítás minden variációját kipróbálta már a táncos, jöhet a rögzítés. A mozdulatlanság. Levetkőzik, fogja a bélyegzőt és érdeshangos mozdulatokkal a padlóhoz "szögezi" magát. Precízen, pontosan, szisztematikusan. Először csak a lábfejét, aztán a térdeket, majd a csípőt - mindig eggyel kevesebb testrész mozdítható. Mindig eggyel kevesebb a potenciális mozdulat. De vajon megszüntethető-e így minden mozgás? Ha a fej is rögzítve a földhöz, már csak egyetlen kéz marad. A kéz és benne egy bélyegző. A kéz és benne... hány mozdulat?

Szász Dániel - Függő | Fotó: Nehéz Andrea

Szász Dániel koreográfiája izgalmas határon mozog. A táncos itt úgy puszta test, néhány lecsupaszított mozdulatsor, hogy közben pillanatokra - hol erősebben, hol kevésbé - önálló figura is. Mozgások mögé rejtett (színpadi) személyiség. Folyamatosan szerep és mozdulat határán mozog a színpadon látható karakter. Maga a darab pedig a színpadképessé igazítottfinomított, izgalmas (mozgás- és tér-) kérdések mentén haladó helyzetgyakorlat és a teljes értékű színpadi mű közti keskeny határon egyensúlyoz. Az előbbi felé húzza a töredékes szerkezet, ahogy a különböző mozgásproblémák kis fejezeteket, elkülöníthető mikroegységeket teremtenek a koreográfiában. Lássuk, mi történik, ha az egész testre ható erők ihletnek meg. Lássuk, milyen mozdulatok születnek, ha csak a kézfejre ható erőkre koncentrálok. Ezek próbaterem-hangulatú feladatok, szituációs mozgásgyakorlatok. Ám az előadás helyenként ennél azért többet ígér, és többet is ad. Hiszen ez a koreográfia egy elhivatottan űzött, keretbe foglalt, kíváncsi kísérlet (is), erő-ellenerő játék: az üres térrel, a puszta testtel, eszközök és zene nélkül.

Ez a kettősség, ez a különös egyensúlyozás két minőség között (próbatermi gyakorlatsor vagy koncepciózus előadás, kvázi találomra mozgó táncos vagy színpadi figura) megdöbbentően rímel a koreográfia egészére, a darabban felvetődő kérdésekre. Tehát tulajdonképpen helyzetgyakorlat is, előadás is. Hiányos is, teljes is. Attól függ.

JUHÁSZ DÓRA

1Réti Anna koreográfiája nyerte a II. nemzetközi MONOTÁNC fesztivál fődíját, május elején pedig Lábán Rudolf-díjban részesült.