Ahogy egy regény - mint mondják - olykor szinte írja önmagát, egy folyóirattal is elõfordul, hogy az egyes írások mintha vonzanák egymást, egyik rímel a másikra, vagy éppen polemizálnak, feleselnek - olykor a lap is mintha szerkesztené önmagát. Különös öröm az efféle egybecsengések, az összhangzat felismerése a szerkesztõ számára a rendelkezésére álló matériában - ahogy a szobrász a kõben a leendõ formát, úgy látja meg jó esetben az összegyûlt írásokban a koherens tartalmat. Létrehozható ez - mármint a koherens tartalom - mesterségesen is, így születnek a tematikus számok, ám adott esetben nem errõl van szó.

A tematikus számoktól magam amúgy is ódzkodom - egyetlen téma nem biztos, hogy egyként érdekel minden olvasót, nagy tehát az érdeklődésvesztés, s ezzel az olvasóvesztés veszélye. A spontán mód (na jó, némi beavatkozással) kialakuló tartalmi koherencia nem feltétlenül látszik, nem feltétlenül mutatja meg magát. Aki felfedezi, annak szellemi ínyencséget jelenthet, de aki nem, az sem rövidül - az egyes írások önmagukért beszélnek. Egy elsősorban színházzal foglalkozó lap esetében persze könnyű tamáskodni - mi más lehet ez a koherens tartalom, mint maga a színház. De hát annyi összetevője van, és annyiféleképpen lehet gondolkodni a színházról! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint például az évtizedek óta tartó - még bőven a múlt rendszerben kezdődött és terebélyesedett - struktúra vita. Homogenizálásra furcsamód most is vannak törekvések, és éppen az ún. alternatív, független színházak tájáról, de ebben a lapszámban most nem ezt a polémiát görgetjük tovább, jóllehet a végzős színészhallgató itt közölt önvallomását a hivatásához való viszonyáról éppen a lehetőségeivel való szembesülés inspirálta. De miközben általában rengeteg szó esik a struktúráról, nagyon kevés a színészmesterségről. Öröm volt felfedezni, hogy Hamlet-tanulmányában éppen erről gondolkodik a színháztörténész, Székely György; hogy a mesterség csínjabínja, maszkírozás és szerepkonvenciók kerülnek szóba Balogh Géza esszéjében sokunk meghatározó Hamlet-élményét, Laurence Olivier alakítását és más szerepformálásait, például III. Richárdját elemezve. És rendkívül tanulságosak azok a szerepértelmezések, amelyek a III. Richárd magyar alakítóit megörökítő fotográfiákból olvashatók ki, no meg a korabeli kritikákból. Hogy miből merít, hogyan építkezik önmagából a színész, az a Hamletet soha el nem játszó Darvas Ivánra emlékező írás felvetése. A színészi alkotófolyamat dilemmái, színész és rendező együttműködésének kevéssé általánosítható, mert esetenként, művész személyiségenként, rendezői módszerenként változó sajátosságai pedig már jelen idejűen fogalmazódnak meg a Máté Gáborral készült interjúban, aki történetesen maga is játszotta Hamlet szerepét Kaposvárott, s aki a színpadra lépés okozta szorongásairól, félelmeiről szólva éppen Laurence Olivier esetét idézi. És hogy minden mindennel összefüggjön (és mindez már-már ijesztően a véletlen műve!), a Színház- és Filmművészeti Egyetemen az ő osztályában végzett idén az ebben a lapszámban a színészi hivatásról elmélkedő vagy inkább eszmélkedő színészhallgató, Tóth Simon Ferenc, akit történetesen egy Schilling Árpád vezette Hamlet-kurzus inspirált a témaválasztásban. S akit itt közölt írásában megszólaltat, Pintér Béla olyan autonóm színházat csináló művész, akinek alkotói szemlélete némileg tán rokonítható Balázs Béla e lapszámban idézett gondolataival, s aki maga írja, rendezi az előadásait, és még játszik is bennük - mint Shakespeare korában. Majdnem Shakespeare-kortárs Hans Sachs, akinek a Bánk bán-történetet feldolgozó darabját közöljük. Az övénél majd’ kétszáz évvel későbbi viszont a másik Bánk bán-darab, Johann Friedrich Ernst Albrechté, de ez már igazán kuriózum.

A nyári összevont számunk ugyanis hagyományosan más, mint a többi. E hagyomány egyébként régebbi, mint maga az idén 15. születésnapját ünneplő Criticai Lapok; még mesteremtől, a Kritika című folyóirat új folyamának alapító főszerkesztőjétől, Pándi Páltól lestem el ezt is, mint annyi minden mást. 2007 elején volt húsz éve, hogy elment - ha jól dolgoztunk, szóljon ez a lapszám az ő emlékének is. És azokénak is persze, akiktől most kell, most kellett nemrégiben búcsút vennünk.

SZŰCS KATALIN ÁGNES